Ha rákellene bökni a sárga borítójú, horror-krimik alapján forgatott mozik legértékesebb darabjára, minden bizonnyal két kézzel mutogatnánk az 1975-ös Profondo Rosso-ra. Az erőteljes, borzongató hatást kiváltó elemekkel teletűzdelt, gyilkosságokat felgöngyölítő bűnügyi mozik koronázatlan királya, magában hordozza a zsáner összes olyan elemét, melyek segítségével a giallo több mint egy évtizedig uralta a talján filmgyártást.

Miután az állat-trilógia ismertté tette a nevét, Dario Argento Olaszország egyik leghíresebb és a legtöbb potenciált magában rejtő filmes szakembere lett. Művei sikeresek voltak, rendkívüli stílusérzéke pedig egyik védjegyévé vált. Mentorához, Sergio Leonéhez hasonlóan, vizuális típus jellemezte és hitt is a képek átütő jelentőségében. Egyedülálló kamerakezelési tehetségével képes volt a színeknek művészi, szimbolikus jelentést tulajdonítani.

Egy történelmi film, a The Five Days of Milan vaskos bukása után, Argento egyből elkezdte a munkát legújabb alkotásán, amellyel visszatért a régi, jól bevált recepthez. A produceri feladatokat rokonok látták el, mégpedig az apa Salvatore és a testvér Claudio. A szakma általánosságban, a Suspiria-val egyetemben, ezt tartja az olasz rendező legjobb munkájának. Nagyszerűsége egyszerűségében rejlik. A történet szerint, főhősünk épp egy gyilkosság szemtanúja lesz. Tudja, hogy valami fontos részlet hiányzik és ez az elfelejtett puzzle darab jelenti a titok nyitját. Elkezdődik tehát a harc a memóriájával, persze eközben gyilkosunk sem tétlen és az egyre feszültebb kutatás végén olyan dupla csavart kapunk, amely az egyik legemlékezetesebb zárást kölcsönzi a krimik történetében. Itt figyelhető meg a festészethez való kötődés, hiszen nem egy alkotás, a képzőművészet ezen ágának bevonásával tesz pontot a mozgóképi nyomozás végére. A gyilkos arca beleolvad a körülötte megjelenő torz tekintetekbe, hiszen amit tett az hasonlóan szörnyű, mint a mögötte kirajzolódó háttér…

Üdítően tűrhető színészi munka figyelhető meg, ami azért elég ritka. Argento először dolgozott Daria Nicolodi-vel, aki komoly hatást gyakorolt rá, a több évig folytatott viharos kapcsolatuk eredménye pedig egy kislány: Asia. A fiatal nőre elég frusztrálóan hatott, hogy élettársa filmjeiben, nemegyszer kell elég morbid módon meghalnia, ezt többen viszonyuk egyenes metaforájának tekintik. David Hemmings alakja biztosította a minőségi játékot, hiszen számos díjjal kitüntetett aktorról van szó. Persze a gyilkos kezét, ismét maga a direktor úr “alakítja”.

Az mű legizmosabb összetevője a forgatókönyv. Az Argento által megírt szkript, egy kissé ingadozó izgalomfaktort takar, amit többen kritizálnak is. Mégis, olyan profi cselekmény kel életre a vásznon, ami a műfaj egyik legintelligensebb zászlóvivőjévé avanzsálja a Deep Red-et. Teljesen képes arra, hogy a figyelmünket lankadásra bírja és egy hatalmas fordulat keretében térjünk csak magunkhoz. Ehhez társul az értő rendezés, amely piszkosul lüktető, misztikus hangulatot teremt. Nem beszélve az erőteljes árnyalatokról, melyek segítségével az egész, egyfajta művészi jelleget kap. Sokan bírálták az “olasz Hitchcock”-t, miszerint naturalista képi megoldásai megbotránkoztatóak, az meg végképp kiverte a biztosítékot, hogy ezek nagyrészt, a gyengébbik nem ellen irányulnak. Ténylegesen, olyan gore jeleneteknek lehetünk szemtanúi, amik az évszámhoz képest szokatlanok, már-már Fulci, kellemetlenül szürrealista világát idézik meg. Nem véletlenül, hiszen a speciális effektusokért Germano Natali felelt, aki a munka ugyanezen részét vállalta magára A The Beyond stábjában is.

További kapcsolat a “Gore Keresztapjával”, a fényképezést végző Luigi Kuvellier is. Ő készítette a képeket a A Lizard in a Woman’s Skin-hez és a The New York Ripper-hez egyaránt. További, nem elhanyagolható pozitívum a zene. Argento első ízben dolgozott együtt a Goblin-nal, a progresszív stílust képviselő zenekarral. Az érdekes hangzásvilághoz hozzátartozik, hogy sikolyok és egyéb motívumok hallhatóak, amelyek hatékonyan járulnak hozzá az atmoszféra megteremtéséhez. A jéghegy csúcsa az általuk írt főtéma, amely az egyik legismertebb score és amelyről még John Carpenter is csak áradozni tud.

Zárásként, mit is véshetnék ide virtuális tollammal? Argento olyat teremtett, amit senki más nem tud, a giallo kikristályosodott eszenciája mutatkozik meg ebben a 75-ös mesterműben. Minden összetevője kincs. ‘Viva Argento!

Értékelés 10/10

Wishmaster