Bár mostanság ami Roland Emmerich nevéhez fűződik, az minimum felemásnak mondható, ez többnyire a rendezéseire volt jellemző. Azonban e helyütt “csupán” a produceri teendőket látta el és egy erős kezű rendező bánt a képkockákkal, akit Tim Fehlbaumnak hívnak és aki eddig mindössze rövidfilmekben csillogtatta meg tudását. A svájci-német összejátszás pedig nagyon úgy fest, képes volt maradandót alkotni a sivár jövőkép felvázolásával.

A közeli jövőben járunk, ahol nem tudni ugyan pontosan mi okból, de a napunk sokkal nagyobb intenzitással süt, mint teszi azt manapság. Olyannyira, hogy a bőrfelületet el kell takarni, nehogy megsérüljön. Ebben az életre egyre kevésbé alkalmas világban próbálnak túlélni páran, amikor a benzinkúton megállva, hogy feltöltsék tartalékaikat egy másik idegenbe botlanak, aki kevésbé barátságosan viszonyul hozzájuk. A dulakodás után aztán belátva, hogy együtt több esélyük van, közösen folytatják útjukat. Közben az egyes karakterekről megtudhatunk egyet s mást, de mivel a fő téma mindvégig a túlélés, a kilétüknek a viszonylagossága nem okoz akkora fennakadást, mint másabb alműfajokban. Majd amikor az egykor éltető csillag nyugovóra tér, hőseink is aktivizálják magukat egy útról leszaladt jármű kifosztásánál. A saját autónál maradó Leonie-nak problémái akadnak egy társasággal és a kiszabadítására tett kísérlet is részben kudarcot vall. A film vége felé pedig kirajzolódik egy belterjes társaság, akik mások kárára szeretnék túlélni ezt a szennyező világot, nem is beszélve arról, hogy az új világrend mennyire borzasztó titkokat rejt, amiket Marie, a minden elszánt, életre való lány csak túl későn tudhat meg.

Egy nagyon találékony filmről van szó, amely egyszerre szól hősiességről, gyávaságról, a társadalmi normák feje tetejére állításáról és picit eljátszadoznak az alkotók azzal, vajon kik uralnák az egyes csoportokat és arra jutnak, hogy az élelem és a benzin mellett a legfontosabb tényező az életben maradáshoz a nő, hiszen a sokasodás elengedhetetlen “kellékei”. A Mad Maxre hajazó képek, beállítások nagyon jól működnek, a sokszor rendkívül világos kültéri jelenetek pedig felerősítik a nyomasztó érzést, a fojtogató nap sugarainak hatását. Elgondolkodtatóvá válik a cím, ugyanis a nagybetűs Pokol maga a bolygó felszíne, amin a kilátástalanság uralkodik, hiába a fényesség, pont ez az, ami döntő csapást mér a társas kapcsolatokra és teljes egészében az emberiségre. A színészek végig uralják a látottakat, a német múvikra jellemző kimértség, alaposság szintén felfedezhető. A zenei alapok és effektek sohasem nyomják el a történéseket, szépen kiegészítik a mondanivalót.

Miután egyes képeknél eszembe juttatta a 28 nappal később baljós, ámde reménnyel teli törekvéseit, nem tudnék igazán rosszat mondani rá. Nagyszerű választás lehet a horror berkeit csak messziről ismerő kíváncsiskodónak is, hiszen mind történetileg, mind a rendezést figyelembe véve egy jól sikerült alkotás.

Értékelés: 7/10

Plendil