Panaszkodhatunk a manapság túl gyakran, és az eredeti film után túl hamar érkező remake áradat miatt, az ilyen korai újrafeldolgozások régen sem számítottak ritkaságnak. Vincent Price 1964-ben szerepelt az I Am Legend első filmváltozatában, alig 7 éven belül pedig a stafétabotot máris átvette tőle a már akkor legendának számító (A majmok bolygója és a Ben Hur már elkészült) Charlton Heston egy újabb, az előzőnél jóval több társadalomkritikával megtűzdelt egyszemélyes túlélőhadjáratban.

A hetvenes évek közepén a fegyverkezési verseny idejekorán véget ért, Kína és a Szovjetunió ugyanis biológiai fegyverekkel kezdték bombázni egymást. A sugárzás, az elszabadult fertőzések villámgyorsan kiirtották az emberiség nagy részét, a túlélők többsége pedig borzalmas, degenerált, agresszív, fényre érzékeny albínó mutánsokká változott. Amerikában ezek a lények egy hatalmas közösségbe tömörültek, a Családba, amit egy egykori riporter, a magát prófétának kikiáltó Jonathan Matthias vezet. Matthias abban hisz, hogy az emberiség vétkezett a technológia, a tiltott tudás használatával, a büntetésük a járvány volt, a Család feladata pedig a Föld megtisztítása a kipusztult emberi faj maradványaitól. Az útjukban azonban áll egy ember, Dr. Robert Neville, aki a hadseregnél a háború elején a fertőzést vizsgálta, és meg is találta az ellenszert, amivel viszont csak magát tudta beoltani, tömeggyártásra és elosztásra már nem nyílt lehetőség. Neville egy belvárosi lakásban barikádozta el magát, könyvekkel, zenékkel, festményekkel, amelyeket megmentett a Család kezeiből, és minden este szembe kell néznie Matthiassal, és fekete csuhás vallási fanatikus követőivel. Végül elbukik – egyik nappali begyűjtő körútja során egy borospincében a Család csapdába ejti, majd az este során eretnekként máglyahalálra ítélik. A kivégzést azonban túlélők egy kis csoportja szakítja félbe, akik megmentik Nevillet és a segítségét kérik – ők is fertőzöttek, de a szervezetük valamilyen megmagyarázhatatlan tényező miatt ellenáll, és sokkal lassabban alakulnak át mutánsokká. Ha Neville időben el tudja készíteni nekik is az ellenszert, talán végleg megmenekülhetnek a fertőzés veszélyétől, és az emberi faj túlélheti az elszabadult borzalmakat – a Család azonban mindent megtesz, hogy ebben megakadályozza őket.

Az omega ember az első perctől érezhetően más atmoszférát, más hangulatot üt meg, a dráma, a reményvesztettség és a kiégettség helyett a társadalomkritika, az atomháború rettenetes borzalmai veszik át a szerepet. Van itt utalás a Manson család gyilkosságaira, a hippi mozgalom megjelenésével kapcsolatos félelmekre, rettegés a fegyverkezési versenytől és az újabb háborútól. Ez a hatalmas mennyiségű mondanivaló viszont néha hátrányára is válik a filmnek, a készítők ugyanis olyan mértékben koncentráltak erre a szálra, hogy egy alapvető szorongáson kívül semmilyen rémületet, iszonyatot nem képesek kelteni a nézőben. Neville lakásának ostroma, és Matthias barbár rendje esetében is úgy éreztem, hatalmas lehetőségek maradtak kiaknázatlanok. A túlélők megjelenése pedig csak tovább ront a helyzeten, miest megcsillan az esély, hogy az emberi fajnak mégis van reménye, hogy nem csak az olcsó egymondatos alfahím szövegekkel dobálózó Neville az utolsó élő ember, majdnem tíz percig egy aránytalanul pozitív, a történethez abszolút nem illő idilli jelenetsort kapunk. A zene pedig, bár hamisítatlanul idézi a hetvenes évek hangulatát, csak még inkább ront a helyzeten, a Család támadása és könyvégetései alatt is olyan aláfestések szólnak, mint egy discos jelenetnél. Annyit még érdemes megemlíteni a filmről, hogy ebben volt az elsők között szerelmi szál és csókjelenet fehér- és színes bőrű szereplők között (Heston, és a női főszerepet játszó Rosalind Cash), ami miatt sokan máig hatalmas kulturális jelentőséget tulajdonítanak neki. Ezt nem tagadom, ahogy azt sem, hogy Az omega ember egy teljesen élvezhető, helyenként nagyon jól eltalált film, remek színészi játékkal, de sokkal több potenciál lett volna benne, mint amennyit a készítők kihasználtak, szinte semmi köze nincs az eredeti műhöz, és hagy egy kis keserű szájízt a nézőkben. Ettől függetlenül ajánlom.

értékelés: 8/10

Zoo_Lee