A dicső nyolcvanas évek VHS termésének tipikus jellemzői a kora kilencvenes években is felfedezhetők voltak és időnként előfordul, hogy csupán a látottakból nem mondaná meg senki, hogy egy jókora ugrással egy évtizeddel arrébb jelent meg az adott mű. Phillip J. Roth író/rendező/producer egy igazi B-film mágus, aki számtalan alkotással lepte meg eleddig a rajongókat, s ebben az esetben sem hazudtolta meg magát. Hogy sikerült a megannyi víziót egy filmbe belepakolni? Hamarosan kiderül.

A sztori 2057-ben kezdődik, amikor egy páncélruhás kiborg szépen aprítja az útjába kerülő embereket. Túl sokat ekkor még nem tudunk meg a konfliktusról, csak valami homályos felvilágosítással ömleszt el bennünket a rendező: valami Omegák, akiknek implantátumuk van és emiatt haragszik rájuk a kormány, így programozott harcosokat küldenek, akik úgy néznek ki, mint egy jobban kivitelezett Power Rangers katona – és úgy is mozognak. A képsor egyértelműen a Terminator kegyetlenkedéseit juttathatja eszünkbe, de itt nem álltak meg a készítők az inspirációval. A képbe kerül egy kislány, aki szakasztott mása az Aliens-beli kiscsajnak, A Robotzsarut idéző mozgás sem a véletlen műve, a lepusztult jövőkép pedig már rengeteg hasonló film kihagyhatatlan tartozéka volt. Húsz évvel később a felcseperedett lány a Sebastian nevű öccsét próbálja megvédeni attól, hogy mindenféle bűnözők kipreparálják a gyereket, de a rosszcsont srác ezt nem igazán díjazza és szívesen viszi vásárra a bőrét. Chandra – mert így hívják a lányt, az emberiség jövőjét – nem tudni, miért mászkál állandóan, mint egy holdkóros, de egy alkalommal úgy tűnik, testét is szívesen áruba bocsátja, hogy egy bizonyos mikrocsipet visszaszerezzen. Azonban erről sem derül ki túl sok dolog. Milyen alvilágról van szó? Kik ezek a fickók és mégis miért kell mindenhez pont ez a mikrocsip. Lehet, hogy túl sokat kérdezek, de egyszerűen nem áll össze a kép. Ezt követően pedig annyira töredezetté válik a mű a borzalmas vágások miatt, hogy azt kell feltételezzem, Max Headroom volt a példaképe a készítőknek. Ez nem volna gond, ha nem a rossz oldalról közelítenék meg a dolgokat: egy olyan világkép bontakozik ki, amit csak az író érthet, mert csak és kész.

Az már szinte másodlagos, hogy egy tolószékes fickó csak a lányról fantáziál és hogy közben egy doktornő hiszékenységét kihasználva felélesztik a prototípus projektet. Talán ezekre nagyobb hangsúlyt fektethettek volna. A film háromnegyedénél aztán elszabadul a pokol, az új kiborg a Hawkins névre hallgató béna ex-katona lesz, aki szeretne a lánnyal együtt lenni, mert azt hiszi mindent megold, ha újra tud járni. Ripsz-ropsz elkezdődik a népirtás újfent, a történet pedig folyamatosan leszálló ágban marad.

Habár kiskoromban láttam már ezt a filmet, továbbra is az a véleményem, hogy egy rossz alkotás. Pedig a külcsín ideig-óráig palástolni tudja a marhaságokat, amik a történetben fordulnak elő. Sajnos nem viccesen rossz, hanem egy fércmunka, ami helyenként ostoba és értelmetlen párbeszédekkel tűzdelt. Hiába a jópofa effektek, az ötletes Proto-páncél és az élhető díszlet, sajnos joggal merült a feledés homályába.

Értékelés: 3/10

Plendil