Paul Verhoeven 1997-es bogaras scif-fije vizuálisan és mondanivalóban is egy viszonylag magas szintett ütött meg – bár a történet alapjául szolgáló íráshoz mérten már ez sem volt annyira elmélyült – mégis kidomborított bizonyos társadalmi diszfunkciókat, amiket az ember – alien ellentét közepette bontakoztatott ki. Az ezt követő folytatások és spin-offok még helyenként rendelkeztek a nagy előd bizonyos tulajdonságaival és a folytatásban például egész érdekes volt az agykontroll bemutatása minimálhorror környezetben, de ezidáig nem sikerült megismételni a sikereket. Most egy japán animátor gárda és az első film hősét alakító Casper Van Dien producerként egy újabb animációs filmet hozott tető alá.

Már az elején belecsapunk a lecsóba, nem tudni ki ez a sok katona, hogy került egy bogárlakta sziklára ekkora emberi építmény és Major Henry Varro miért van megbilincselve. Jönnek az ízeltlábúak és számolatlanul ölik őket, ők meg az embereket. Kénytelenek lesznek menteni magukat és egymást, amihez egy mesterlövész is csatlakozik. Itt még úgy gondoltam, ebből egy jó kis film kerekedhet, ugyanis azt
mutatta be, hogy centiről centire kell haladni a harcmezőn, nem holmi rohangálásról van szó. A küldetésük később az lesz, hogy Carmen Ibanez (aki az első film óta szereplő és nagyon nem hasonlít Denise Richards-ra) régi hajóját visszaszerezzék. Ami közben történik, az elég sablonos. Rendben, néhány poligon cicit látunk, amik szépek, de a karakterek motivációi eszméletlenül laposak, úgy éreztem a film közben, hogy egyszerre nyolc-tíz filmet látok, annyira másolták az eredettörténeteket. A dologra rátesz egy lapáttal, hogy a több évvel ezelőtti Resident Evil animációs film technikájával készültek az arcok és nagyjából az első perctől kezdve annyi mimikával rendelkeznek, mint ez a billentyűzet, amin épp írok. Később is, alig vártam, hogy felvegyék a páncélzatukat, így legalább nem idegesítettek a kifejezések. Idővel meg is találják az említett hajót, ám ott már nem az emberek uralkodnak. Ettől fogva harc harc hátán, sőt eljutnak a Földünkig, ám ha abban az időben, amikor bármilyen űrfregattnak lehet harminc lézerágyúja, a Föld védelmi rendszere mindössze pár nyamvadt űreszköz, nagyon elgondolkodnék, hogy pontosan mit képzelnek magukról. Feltűnik még Johnny Rico (ő legalább úgy néz ki, mint Van Dien) és mindent belead.

Felemás érzelmeket váltott ki belőlem a film, ugyanis az akciójelenetek tetszettek,  jópofa gépeket, fegyvereket, páncélokat vetettek be, ám ezen kívül minden más végtelenül lapos és kellemetlen volt. A kinézetekhez nem passzoltak a szinkronhangok, nehezen fogtam fel, hogy az alig kilencven perc alatt egy férfi és egy nő között ilyen mély kapocs alakuljon ki. Oké, eljutnak az ágyig, de minden utána jövő jelenet annyira mesterkéltnek tűnt. A viselkedések életidegenek voltak.

Nehéz pozitívan hozzáállnom a látottakhoz, így szerintem senki nem marad le semmiről, ha éppenséggel kihagyja ezt a darabot. Még mindig várat magára igazán egy jó folytatás, amiben esetleg kapunk mögöttes tartalmat és könyörgöm, hozzák vissza a toborzó reklámokat. Az mindig remekül oldotta a hangulatot.

Értékelés: 4/10

Plendil