Szereted a remake-eket? Végülis mindegy, hogy szereted-e őket vagy sem, manapság már minden második film remake, ráadásul a korábbi változata meg egy regényen, képregényen vagy valami hasonlón alapszik, tehát még az sem nevezhető „eredetinek”. Amerikai barátainkat ez nem zavarja, nem csak hogy megcsinálják az irodalmi művön alapuló filmet, hanem készítenek hozzá két folytatást, aztán az egészet újrázzák, mondván most valami egészen másról van szó (lásd: Batman). Néha azonban más földrészek mozijait újrázzák, hozzátéve jellegzetességeiket és színészeiket, ami pedig általában jól szokott elsülni (nem mindig!). A múltkori Rémálom az Elm utcábanon kívül egyetlen rossz horror-remake-et sem tudnék most hirtelen mondani (a kollégáim biztosan másképp vannak ezzel:D), éppen ezért azt javaslom, kattints a továbbra, mert ott 2010 kritikailag talán legjobban elismert filmjéről mesélek, ami történetesen remake és vámpíros horror is!

1983-ban járunk, főszereplőnk, Owen 12 éves. A suliban a nagyobb fiúk állandóan elgyepálják, a szülei éppen válófélben vannak, szóval nehéz a helyzete. Barátai sincsenek, folyton egyedül van és cukorkát rágcsál vagy a szomszédokat kukkolja a távcsövével, esténként pedig a hóval borított játszótéren üldögél egymagában. Hamarosan viszont új lakók érkeznek a házukba és a kissrác esténként akaratlanul is összetalálkozik a mellettük lakó hasonló korú Abby-vel, aki szintén mindig naplemente után megy ki a játszótérre. A meg nem értett fiú és a furcsa lány pedig összebarátkoznak, annak ellenére, hogy Abby-vel láthatóan nincs rendben valami. A környéken lassan rettegés lesz úrrá a városkában garázdálkodó sorozatgyilkos miatt, Owenen pedig növekszik a nyomás a suliban és otthon is, így már csak új barátjánál lelhet menedékre. Ő azonban nem az, akinek látszik, és ahogy lehull róla a lepel, a fiú borzalmas felfedezést tesz. De vajon továbbra is kitartanak majd egymás mellett vagy a halálos titok szétválasztja őket?

Manapság nagy bátorság kell egy vámpíros film elkészítéséhez, mert sajnos az emberek egy részében a Twilight és a hozzá hasonló rendkívül színvonalas izék által felépített kép él a vérszívókról és nem Orlock gróf vagy Drakula ugrik be nekik, hanem egy csillogó fiatalember a szépfiú haverjaival. Vagyis valami nyálas banda, akiket kineveztek vámpíroknak. Ám öröm az ürömben, hogy ha ebben a környezetben felbukkan egy igazán jó alkotás, akkor az hamar hírnévre tesz szert, még ha bevételi szempontból nem is közelíti meg elkorcsosult, divatos, nagyon távoli rokonait. De gondolom te is úgy vagy vele, kedves Olvasóm, hogy inkább néznéd Christopher Lee-t méretes szemfogakkal vagy Lugosi Bélát hátranyalt hajjal, mint korunk vámpíros horrornak bélyegzett szemetét, nem? Ha igen, akkor velem együtt örülhetsz, ugyanis a Let Me In amellett, hogy fantasztikus rémmozi, még rengeteg másik téren is elsőrangúan teljesít!

Elsőnek itt van a kiskamasz kor problémáinak ábrázolása, a főszereplő fiú személyében, aki nem jóképű, nem a legerősebb, nem a legokosabb, ezért kinézik maguk közül, a nagyobbak terrorizálják és a szülei széthulló házassága miatt nincs kihez fordulnia a problémáival. Owen azonban nem egészen normális, hiszen előszeretettel kukkol másokat, legyen szó a szemközti épületben lakókról, az iskolatársairól vagy a szomszédairól; ráadásul látszik, milyen sok gyűlölet és fájdalom van benne, szóval egy érzelmi időzített bomba. Másodiknak megjelenik Abby, akinél az ősi vámpírmítosz kifordul, merthogy nem olyan, mint Kirsten Dunst az Interjú a vámpírralban: ő nemcsak hogy gyermektestben él, de gyermeki lélekkel és személyiséggel bír, ami baromi durva, ha belegondolsz, hogy naponta gyilkolnia kell a saját életben maradásához. De milyen magányos élet lehet az övé, hiszen nem tud barátkozni normális gyerekekkel, és ha mégis, azok idővel felnőnek, míg ő örökre ilyen marad… Mindketten a társadalom számkivetettjei, akik felfedezik egymásban azt, amit senki más nem lát meg bennük: az embert, a szeretetre éhes gyermeket. Mellettük érdemes még elgondolkodni „az apa” figurájának életéről. Őt fokozatosan ismerjük meg és amikor kiderül, hogy ki is valójában, az valami elképesztő; csak egy pillanatig kell átérezni a helyzetét, a lelki világát, egyszerűen felkavaró. Az alig észrevehető vallásos felhang, a nyomozó kálváriája, a nagyobb fiú motivációja és a többi dolog, amiket még nem is említettem, már csak hab a Torgyán. A vér is fröcsög rendesen, igen durva gyilkosságokat láthatunk, de nem semmi a belső nézetből átélhető autóbaleset, a kórházi tűz vagy a végső házkutatási szekvencia sem. Az utóbbiban, amikor a zsaru a fürdőszobába készül belépni, az ott elmondhatatlanul izgalmas, nekem minden idegszálam pattanásig feszült, ahogy a fickó a kilincs felé nyúlt, hogy vajon mi lesz bent… A minimális speciáliseffekt-használat, az erős színek kavalkádja és a szűz hó kontrasztja a vér vörösével lenyűgözően realisztikus, sötét látványvilágot hoz létre; az egyes képeket, figurákat, jeleneteket hosszasan lehetne elemezni, de erre most nem vállalkozom. A mindenki által imádott Ha/Ver mellett (sőt, helyett) szerintem ez Chloe Moretz nagy kiugrása, ez a leányzó fantasztikusan alakít; egyszer törékeny, kedves és imádnivaló, a következő alkalommal pedig vérengző, félelmetes bestia. A Let Me In egyébiránt egy 2004-es svéd horror-regénynek és annak 2008-as filmváltozatának az amerikai feldolgozása, ahogy már említettem, de önállóan is megállja a helyét. Durva, véres, ám mégis szép; elgondolkodtató, szívbe markoló, de felemelő; igazi remekmű. A vámpírmozik rajongóinak kötelező darab, de mindenki másnak is szívesen ajánlom, akit nem csak a belezés érdekel, hanem vevő „egy régi történet új értelmezésére”.

értékelés: 10/10

tvshaman