Mára a horror intézménye – legyen szó bármely médiumról – annak ellenére, hogy igen széles skálán van jelen, egyet jelent az explicit erőszakkal és főleg a technika fejlődésének köszönhetően töménytelen sokkeffektel. Volt idő viszont, amikor ez még nem volt kivitelezhető (sem a cenzúra, sem az emberek tűrés határának köszönhetően), így születhettek olyan alkotások, amik úgy naturálisak és kegyetlenek, úgy ijesztenek ránk, hogy lehet ma már csak 12-es karikával forgalmaznák és a fiatalabb generáció pedig nem érti, mi is ebben a horror. Az Onibaba ilyen film!

XIV. század, középkori Japán. Elejtett mondatokból avatott elmék pontosan betudják határolni mely dinasztia, mely csatája zajlik, de összességében lényegtelen, a probléma, a sors egyetemes. Két nő, anyós és menye egy több hektárnyi nádas közepén lel menedéket, itt próbálja átvészelni a háborút. Mikor nem a mindennapok monoton, rutin munkáját végzik a nádasba tévedő – vagy éppen oda menekülő – szamurájok meggyilkolásával, fegyvereik, páncéljaik, teljes ruházatuk elkobzásával, a tetemek mély gödörbe dobásával, majd a tárgyak rizsre való cseréjével tartják fenn magukat. Ölj, hogy élhess! Nem sokat beszélnek mondanivalójuk már nincs sok, az ölés és már-már a teljes reménytelenségbe taszítottság kiölte belőlük az emberséget. Reménnyel és vágyakozva nem is a harcok végét, hanem a Férfi hazatértét várják. A fiúét és férjét.

De nem mindegy mit kívánunk, mert az erősebb nem megjelenik, de nem a várt ember képében,  hanem annak barátja tér vissza, aki csak halálhírt hoz. A „harmónia” megbomlik, a férfi szemet vet a friss özvegyre, akinek szintén nem közömbös az ember. Rég várt örömök, érzések, vágyak térnek vissza, amit persze az anyós rossz néven vesz, nem maradt már senkije csak fia felesége, így minden eszközzel elakarja választani a párt. Mikor sem Buddha tanai, sem a szép szó nem használ, a sors egy ismeretlen, magán famaszkot viselő szamurájt sodor a nádasba. A maszkot megszerezvén az anyós ijesztgetni kezdi menyét, mikor az éjjel szerelmese kunyhójába szökne. A terv hatásos, de hosszútávon nem megoldás.

A nádas érzelmekre, gondolatokra való hangolása, amivel szimbolikusan betekintést kapunk a szereplők lelkének bolygásaira, a briliáns fényképezésnek köszönhetően tanítani való. Minden földdarab, minden csepp víz jelentéssel bír, egyes képsorok (maga a maszk, a gödör, az utolsó mondat) örökre képesek beleégetni magukat a tudatba. Minden szereplő megtestesít egy sztereotípiát, egy jelképet. Az idősödő nőben ott van a kapuzárási pánik, az egyedüllét elviselhetetlensége, a magára maradás kegyetlensége. A fiatal lányban ott lakozik a kíváncsiság, a vágy beteljesülése, az elszakadás és továbblépés ereje. A férfiban pedig ott van minden, amitől férfi a férfi. Ösztön lény, legyen bár erkölcstelen és visszataszító, tudja mi kell neki és tudja kitől kapja meg azt. Cserébe erőt képes sugározni, gyeplőt tud adni, ami néha összefog, néha szétválaszt. A háromszög közepén pedig ott van a kör, a gödör, ami mindhárom felet érinti. Magába foglalja az elmúlást, a lehetőséget és a vágyat.

Sindó Kaneto filmje alacsony költségvetéssel, minimális stábbal és technikával készült, filmje a kreatív elme megdicsőülése. A régi iskola híve volt, olyan ember, aki azt tartotta, a rendező saját maga írja a történetet is, így végig tudta mit akar, nincs üresjárat. Utolsó tíz perce, a híressé vált álarccal (ami William Friedkint is megihlette az Ördögűző maszkjai kapcsán) kőkemény horror, abból az igazán megdöbbentő, és hosszútávon gondolkodásra késztető fajtából. Hikaru Hayashi zenéje harcba hív, pulzust pörget, tökéletesen emeli ki a teljes elállatiasodást (lsd. kutya evés).

Nem könnyű film, sőt kimondottan merész dolgokat láttat, vizuális kitárulkozása pedig egy teljesen új dimenzióba emelte a filmművészetet, ez idáig nem volt példa moziban az ennyire naturalista képsorok mutatása. Tényleg veszít valamit, aki kihagyja ezt a mozit!

Értékelés: 10/10

Miskei