Howard Phillips Lovecraft novellája a megjelenése idején rengeteg problémába ütközött, mígnem 1936-ban sikerült kiadatnia. A sztori egyértelműen utalgat arra a sikeres világra, melyet az utóbbi évtizedben divat lett szerepeltetni. A megannyi későbbi megjelenés mindig hozott szépen a konyhára, az egyik utolsó interpretációt pedig  I. N. J. Culbard követte el, aki grafikus novellaként készítette el a felfedezők kalandjait. Hogy milyen sikerrel, az hamarosan kiderül.

Az alaptörténeten nem sok változtatást eszközölt az alkotó: az események ott kezdődnek, amikor egy antarktiszi kutatócsoport fő céljának tekinti, hogy olyan mélyen hatoljanak be a jég világába, ahol addig még senki sem járt. Természetesen ekkor kirajzolódnak a később kiéleződő határvonalak a főbb karakterek közt, így mindenki saját vérmérséklete szerint választhat magának kedvencet, aki mellett kitarthat. A cselekmény a későbbiekben sem bonyolódik túlzottan, hiszen egy véletlen folytán olyan ősi leletekre bukkannak, amik az expedíció egy részét más utakra terelik és a dicsőségvágytól hajtva felborítják a rendet. A repülők nagyrészét a kalandra éhes kutatók magukkal viszik, míg a főhős rádión kommunikál velük. Ezt követően olyan, nem evilági lényekre bukkannak, amikről a boncolás sem tud értékelhetőeket megállapítani. A szánhúzó kutyák teljes őrülete pedig csak az első lépcső egy igen bonyolult játékban.

Miután grafikus novelláról beszélünk, elengedhetetlen része egy véleménynek a képi világ, az ahhoz köthető információhalmaz, amit közvetít az olvasónak egy mű. S bár bevallom, nagyon izgalmas képsorokat láttam végig a sztoriban, ami igazán zavaró volt, az a túlzottan lebutított arcok tömkelege. Nem találtam olyan kifejezést, ami ne komor, vagy mosolygós lett volna. Márpedig nem csak e két végletet vagyunk képesek alkalmazni. Sajnos nagyon nehéz volt ettől a ténytől elvonatkoztatnom, pedig önmagában a kissé egyszerűbb, vonalas rajzok remekül megállták a helyüket a klasszikus időszakban játszódó történet miatt. Szintén tetszettek a párbeszédes részek és a vérbő jelenetek, a kissé sejtelmes megvalósítás mögé bárki odaképzelheti a saját fantáziájából eredő kiegészítéseket is. S ha ez nem volna elég, a keretes szerkezet arra sarkallhatja az érdeklődőket, fogjanak neki újfent, hiszen egy tényleg izgalmas és az eredeti műhöz hűen igazodó képregényt vehetünk kézbe.

Végül még pár szót ejtenék a történet újkori hátteréről. Köztudott tény, hogy a filmes megvalósítás várat magára, hiszen a Universal elkaszálta a kezdeményezést. Néhányan azt rebesgették, hogy emögött az állhat, hogy a Prometheus befejezése kísértetiesen hasonlít a lovecrafti húzásra. Nos, be kell valljam, emögött van némi igazság, de valahogy számomra sokkal hihetőbb ez a történetszál, sokkal tisztább és logikusabban felépített. Talán egyszer még készülhet belőle egy jó film.