Jean-Pierre Jeunet (Amélie csodálatos élete, Alien: Resurrection) és Marc Caro (Dante 01, Made in Caro) francia író-rendező páros szürreális fekete komédiájában az apokalipszis csak háttér; egy jó indok, ami a szereplőket az a film fő konfliktusát adó tevékenységre motiválhatja: nevezetesen az emberevésre. Mert bizony, a címben szereplő finomságok, az emberi test gasztronómiai felhasználására utalnak, de természetesen, mivel komédiáról légyen szó, nem kell véresen (hehe) komolyan venni a dolgot, a film megtekintéséhez nem szükséges sem erős gyomor, sem kötélvastag idegzet, és a hányózacskókat is elcsomagolhatjuk. Viszont a rekeszizmokra szükség lehet!

Valamikor a világvége után, valahol van egy társasház. Eme aprócska lakóközösség feje Clapet (Jean-Claude Dreyfus), a hentes. Mivel feltehetőleg egy nukleáris háború avagy katasztrófa után lehetünk, a hús, mint olyan, hiánycikk, ezért Clapet egészen egyedi stratégiát dolgozott ki ezen probléma orvoslására; nevezetesen, hogy időről-időre hirdetést ad fel, miszerint házvezetőt, mindenest keresnek, csak szerencsétlen jelentkezőket arról nem tájékoztatja a hirdetés, hogy nem árt jó húsban lenniük, mert bizony ők lesznek azon hónap hús-utánpótlása. Louison (Dominique Pinon ~ The Clown), az egykor szebb napokat látott cirkuszi bohóc épp e hirdetés révén érkezik a vidékre ~ vagy ahogy Clapet mondja “Itt nem vagyunk sehol sem.” ~ természetesen anélkül, hogy bármit is sejtene a mészáros valódi szándékából.

Mindemellett nem az élelemhiány a legnagyobb probléma, annál is inkább, mert az emberek mogyoróval, lencsével, gabonafélékkel fizetnek a húsért, a taxiért, meg úgy általában mindenért és ilyen alapon Clapet lakásán hegyekbe állnak a zsákok tele ezen terményekkel, ám ahogy telik az idő és megismerjük a ház lakóit, egyre inkább egyértelművé válik számunkra, hogy van itt baj bőven; az egyik szomszéd békákat tenyészt a nappalija közepén hús gyanánt, a másik naponta legalább egyszer megpróbál öngyilkosságot elkövetni valamilyen agyafúrt módon, de természetesen minden alkalommal sikertelenül jár, a konzervdobozokat báránybégetésre hangoló emeleti lakókról és a többi félkegyelműről már nem is beszélve; folyamatosan megy az egymásra prüszkölés ahogy annak lennie kell; az emberi frusztrációk és balgaság széles tárháza nyílik meg előttünk.

Aztán ott van Clapet egyszem leánya a vaksi Julie (Marie-Laure Dougnac), aki az első pillanattól mély érzelmeket táplál Louison iránt, mégpedig olyannyira, hogy egyik este felkeresi a csatornarendszerekben bújkáló vegetáriánus terroristákat, a trogloditákat, hogy az apja felhalmozott ‘kincseiért’ cserébe mentsék meg szerelmét a hentesbárd alól. Természetesen a mentőakció nem úgy sül el, ahogy azt a kétbalkezes társaság eltervezi, így a mindenes bohóc és Julie kénytelen más alternatívát találni a menekülésre…

A film nemhiába vált egykoron a francia újhullám kultuszfilmjévé; az abszurd történet, a szürreális képi világ, a groteszkbe hajló színészi játék, az erőteljes szatirikus fennhang mind-mind hozzájárultak a Delicatessen sikeréhez, melyben szintén nagy szerepet játszott az emberi kapcsolatok ilyen szintű pellengére állítása, kifigurázása, valamint olyan felejthetetlen jelenetek, mint a Clapet és Mademoiselle Plusse (Karin Viard) rugónyikorogtató szeretkezése vagy a fürőszobát a plafonig vízzel feltöltős finálé, és nem utolsó sorban a hegedűn és fűrlészlapon előadott zseniális zenei téma.

Jean-Pierre Jeunet és Marc Caro író-rendező páros másik közösen jegyzett zseniális filmje a ’95-ös szürreális fantasy, az Elveszett gyermekek városa, főbb szerepeiben ugyancsak Dominique Pinon és Jean-Claude Dreyfus, valamint Ron Perlman, akivel Jeunet szintén dolgozott több alkalommal is, páldául az Alien: Resurrection kapcsán, ahol Pinon-nak is jutott egy kisebb szerep.

10/10

phobic23