Míg az első rész az utólag beköltözött Lutz család kálváriáját mutatta be, addig Damiano Damiani nem egy folytatást, hanem az előzményt, az első mészárlást, a DeFeo család tragédiáját látatja, persze hatásfokozó horrorfilmes trükkökkel.

Montelliék nagy örömmel veszik birtokukba az Ocean Avenue 112-öt. Nagy a családi idill, bár az első percekben kiderül, a családfő nem ijed meg a testi fenyítés alkalmazásától, ha éppen szükségét látja odacsap gyermekeinek, mindenféle ördögi jelenlét nélkül is aprítja szeretteit. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a gonosz nem őt, hanem legnagyobb gyerekét, a fiát Sonny-t szállja meg. A fiún először cselekvésbeli problémák jelentkeznek, aztán szép lassan külsején is változások állnak be. Így történhet, hogy Damiani nem is akarja és nem is tudja elkerülni az ördögűzésbe torkolló végkifejletet.

A DeFeo család tragédiája 1974-ben következett be mikor Ronald „Butch” DeFeo a legnagyobb gyermek drogok hatására, álmukban lelőtte szüleit és négy testvérét. Ez önmagában szörnyű tett, de ami miatt végül a horror műfaja szerető keblére ölelhette, az utánuk beköltöző, és kísérteties dolgokról magyarázó Lutz család történetei. Így Tomy Lee Wallace a scriptet teli aggatta – főleg a végére – az Ördögűző jeleneteivel. Így viszont míg az első rész ügyesen kerülte el ezeket a hibákat és az összehasonlítás rémségét, itt ez már nem sikerül, sőt akár az Exorcist folytatása is lehetne.

Kiszámíthatósága és egyértelmű finise ellenére a feszültséget sikerül végig fenntartani, és bár a gyilkosságot kapkodva tudják le, az ítélet egyértelmű. A fiút megszállta az ördög, ezért húzta meg a ravaszt öntudatlan állapotban. A maszkok, főleg a lüktető vénák és behorpadt hasfal látványa igen impozáns, a kamera mozgást is érdemes megjegyezni, low budget volta ellenére Dino De Laurentis nem hiába ezt az olasz stábot választotta.
A forgatókönyv egyik igen érdekes eleme a vérfertőzés, a két testvér közötti szexuális viszony igen merész és meglepő húzás, az ördög itt nem csak letakarja a keresztet, hanem igazán odavág.

Nem tökéletes munka, sokszor kissé unalmas is, de megállja a helyét, mind egy nagy sikerű film folytatásaként, mind egyedül álló filmként, hiszen Damiani más szempontból, keményebben, temperamentumosabban rendez, kár hogy James Olson is szerette túljátszani a pap szerepét, Rod Steigerhez hasonlóan.

 

Értékelés: 6/10

 

Miskei