Mióta az eszemet tudom, rajongok a Predatorért. Hatalmas, erős, félelmetes, eredeti és ráadásul nem is különbözik olyan sokban a lelkében még mindig vadállat embertől. Az egyetlen bajom vele az, hogy minden történet végén ő veszít… Ennek ellenére megnéztem az összes „filmjét” és mindig megveszem a legújabb Ragadozó-regényt. Így történt A vadászok szigetével is, ami viszont az átlagos Predator-könyvekhez képest meglepően jó lett! Akit bővebben érdekelnek a részletek, az kattintson a Továbbra!

Helyszínünk egy eldugott sziget a Dél-kínai-tengeren, ahol az egykori khmer tábornok, Rath Preap elit szafariparkot létesített dúsgazdag kuncsaftjai számára. Lehet itt bármiféle nagymacskára vagy méretes növényevőre vadászni, ráadásul a parkban élő állatok palettáját még egy gigászi krokodil is színesíti. A legújabb turnusban igencsak érdekes társaság verődik össze: Horia, a román maffiózó; Tau, a fegyverkereskedő; Colquhoun, a csempész; Nyikolaj és Tessa, a rejtélyes orosz orvgyilkos páros; Maxim, a lecsúszott rockénekes, Peake, a kiöregedett showman és Gustat, a rejtélyes amerikai milliárdos. Mindegyiküknek volt valami oka, hogy eljöttek erre a túrára, ám azt csak egyikük sejtette, hogy valójában mire is vállalkoznak. Ugyanis hamarosan kiderül, hogy nem ők az egyedüliek, akik trófeákat gyűjteni érkeztek Rath-hoz. Valaki, vagy valami más is ott van, aki az állatok módszeres lemészárlása után a legveszélyesebb préda, az ember elejtését tűzi ki céljául! De vajon micsoda ez a hatalmas és ijesztő lény, amit a helyiek démonként emlegetnek? És akad-e valaki a társaságban, aki képes felvenni a harcot vele vagy ez lesz mindannyiuk utolsó kalandja a földi pokolban?

E legendás szörnyeteg témájában először (és talán utoljára?) író Jeff VanderMeer regénye érdekes darab lett, mert bár mind a karakterek, mind az események, mind maga a Predator kitűnő módon lettek megalkotva, sajnos van benne pár dolog, ami ront a színvonalán. Az első a prológus, ahol a magyar fordítók valami bődületes hibákat vétettek (pl: he was sleeping with her = együtt aludtak:D), ám furcsa módon ez a többi részben egyszer sem tér vissza. Vagyis ha az olvasó eljut a felvezetés végére, akkor azt gondolhatja, hogy ez a könyv tele van fordítási hibákkal és talán le is teszi, pedig csak az elején van egy pár. Ezen a pár fejezeten az sem segít, hogy az ekkor még a középpontban álló Sukhon nevű karakter sem túl szimpatikus, azonban érdemes őt és legénységét megjegyezni, mert később még visszatérnek. Aki mégis úgy dönt, hogy tovább olvas, az viszont jól jár, mert rögtön megjelenik Horia Ursu, aki elmés román „közmondásaival” és alvilági tapasztalataival azonnal „belopta magát a szívembe”:D Nála jobban csak az orosz bérgyilkos-titkosügynöknő, Tessa Marikova tetszett, aki nem csak szexi, de halálosan veszélyes és őrült is. A többiek közül igazán csak John Gustat fontos még, de érte valahogy nem tudtam szurkolni, hiába a teljesen érthető motivációja, maga a karakter nem volt számomra érdekes. Mindenki más háttéralak, akik „ágyútölteltelékként” vannak jelen.

Három kis részlet van, ami még nem tetszett. Az első Sukhon visszatérése: ez egy olyan kötelező mozdulat, ami csak azért van, hogy biztosítva legyen a befejezés, amit ti is tudjátok, hogy micsoda lesz. A következő a Nyikolajt megfertőző földönkívüli vírus: ezt nem értettem meg, mire volt jó, minek kellett, a hozzá kapcsolódó végjáték pedig egyenesen marhaság. Új ötlet, szép és jó, de nem illik ide szerintem… Az utolsó dolog pedig maga a befejezés, ami egy rossz filmes megoldás: úgy lesz vége, hogy az író előhúz egy ötödik ászt a kabátujjából, vagyis nem is számíthatsz erre az eseményre, mert az égadta világon semmi sem utalt rá. Emlékszem, hogy van talán egy halvány utalás, de az annyira apró és semmitmondó, hogy észre sem lehet venni…

A rosszul fordított kezdés és a furcsa végkifejlet közti fejezetek viszont első osztályúak lettek. A legjobb az egész könyvben, hogy rengeteg időt tölthetünk el a Ragadozóval, egy csomó fejezet az ő szemszögéből nézve játszódik, és ez a vadász most egy önálló személyiség, egy valódi alak, akinek vannak motivációi, emlékei, vágyai, nem csak egy kell-hogy-legyen gyilkos. Az embereket is megismerhetjük, VanderMeer néha még a csupán pár oldalnyit jelen lévő áldozatok életét is elénk tárja. Az is nagyon tetszett, hogy nincs egy konkrét főszereplő, gyakorlatilag a társaság majdnem mindegyik tagja ugyanolyan lényeges, ráadásul Jeff bácsi nem akar lenyomni a torkunkon egy unalmas, antipatikus karaktert, mint mondjuk Steve Perry a korábbi Szerepcsere esetében, ahol a nemzeti park őre a mindenek feletti hős, akit kötelező megkedvelnünk. Itt van elég fő karakter, akik közül kiválaszthatjuk a kedvenceinket, én például a már említett román úrért és orosz hölgyért szorítottam, de nem találtam egyetlen olyan fickót sem, akit kifejezetten utáltam volna, úgyhogy még csak idegesítő szereplők sincsenek.

Összességében izgalmas csaták, érthető motivációval rendelkező és szimpatikus karakterek, jó poénok meg pár butaság jellemzik ezt a könyvet, ami azért így is kiemelkedik az utóbbi évek Predator-regényei közül. Aki annak idején szerette a Ragadozós könyvek közül A prédát vagy a Háborút, az semmiképp ne hagyja ki ezt se!

Szerintem: 8/10