A technikai szempontból némafilmeket idéző, hangulatában pedig a természetfölötti borzongásban gyökerező, alig egy óra hosszú Call of Cthulhu sikerei után, a projektet tető alá hozó angol csoportosulás ismét összeállt, és elkészített egy újabb Lovecraft-epizódot. Teljes lényemmel drukkoltam nekik, de sajnos némiképpen csalódnom kellett, ugyanis a szintén fekete-fehérben forgatott, ezúttal viszont hanggal és CGI-vel gazdagított változat nem lett annyira hatásos, mint elődje.

Albert Wilmarth szkeptikus folklorista nem nagyon hiszi, hogy Vermont-ban fura rákszerű lényeket láttak felbukkanni, pedig több forrás is ezt támasztja alá, illetve ott van még egy régebbi napló telis-tele furcsa és megmagyarázhatatlan dolgokkal. Egyik nyilvános rádióvitája utána egy fiú keresi fel, akinek az apjával, bizonyos Henry Akeley-jel régóta folytat levelezést, és nem mindennapi képeket mutat meg neki. Lábnyomokat, egy elejtett teremtmény kevésbé látványos porhüvelyét, valamint egy fura hangszalag is előkerül, melyen valamiféle titokzatos szekta egyik rítusát gyakorolja. Wilmarth még ezek után sem hajlandó hinni a dologban, s miután nyoma vész Akeley fiának egy, az ügyben különös fontossággal rendelkező kőtömbbel, odautazik.

Henry-vel való találkozása aztán egy merőben más ember képét festi elé, bár nem fizikailag leromlott állapota az, ami szemet szúr neki, hanem a tényállás, miszerint nem kell félni a farmját ostromló titokzatos lényektől, mert eddig ismeretlen tudást hordoznak, és amúgy is jó szándékúak stb. (Leveleiben pont hogy az ellenkezőjét állította…) És a furcsaságoknak ezzel még nincs vége, ugyanis bemutatja az idegenek – emberi testből kivont agyat, vagyis tudatot megidéző – masináját, mely korszakalkotó utazásokat tesz lehetővé az univerzumban, legalábbis ezt állítja. Éjszaka megszökik a házból, és sikerül kihallgatni a helyi kompánia cselszövését, melyben fontos szerep jut egy szertartásnak. Wilmarth sem rest, a szekta által kiépített barlangrendszeren keresztül feljut a hegyre, és megzavarja a rítust, melyben átjárót akartak nyitni a lények és a mi világunk között. Utójátékban hősünk egy kislánnyal repülőgépre pattan, és úgy próbál elmenekülni a szárnyas lidércek elől, de annyit mondhatok, hogy senki se számítson happy end-re.

A 2005-ös Call Of Chtulhu némafilmes atmoszférája szinte minden tekintetben hibátlannak tűnt, ennél a hangos filmnél viszont már jócskán kilóg a lóláb. Maga a sztorit nem olvastam még, úgyhogy abba nem tudok belekötni, hogy mennyire sikerült adaptálniuk – számomra még így is elég szürreálisnak tűnt az egész, haha! Maga a technikai kivitelezés (fekete-fehér montázs, századelős atmoszféra, illetve a vége felé felbukkanó bizarr, leginkább rákokra emlékeztető, de repülni is tudó CGI-lények) elég korrektre sikerült, szóval nem is lenne vele baj. Ami számomra zavaró, illetve az összképet rontja, az maga az emberi tényező. Szereplőink reakció, mimikái számomra élet-idegennek tűnnek, és jó néhányszor, amikor valamit játszani kéne, csak úgy állnak a jelenetben, és ennyi. Szóval mindent összevetve nem rossz – főleg a gyászos Lovecraft adaptációkat elnézve -, rajongóknak pedig különösen ajánlani tudom, mert üde színfoltja ez a misztikus hangulatú, interdimenzionális félelemkeltésnek.

Értékelés: 7,5/10

eyescream