Nemrég beszélgettünk róla, hogy a régi fekete-fehér klasszikus darabokon kívül nincs újabb feldolgozás Dr. Jekyll és Mr. Hide történetéből. Ezt csak azért gondolhattátok, mert nem néztek kosztümös szerelmes filmeket, különben ismertétek volna Mary Reilly történetét. 🙂

A film tulajdonképpen a Stevenson regény Valerie Martin-féle feldolgozásának a feldolgozása, de szerencsére még így is éppen elég százalékban tartalmazza az eredeti történetet. A különbség annyi, hogy a doktor szolgálólányának szemszögéből követjük az eseményeket, és ez némi romantikát csempészett a zord környezetbe. Mary kegyetlen évek után kerül Dr. Jekyll szolgálatába, ahol a kimerítő munka ellenére is jól érzi magát. A doktor jóindulata gyengéd érzelmeket vált ki az eddig csak gonoszságot tapasztalt lányból. Figyelni kezdi a gazdája lépéseit, de amikor Mr. Hide is alkalmazásba kerül a házban, minden megváltozik.
Az új asszisztens nem tartja féken magát, a doktor pedig szorgalmasan fizeti a fájdalomdíjat a megtaposott gyerek, a plafonig véres bordélyház és egyéb csínytevések miatt. Mary érzi, hogy nem véletlenül vonzódik a veszélyes, sötétségből gyúrt alakhoz, de nem meri elhinni, amit mi már tudunk: ugyanaz a két szeretett személy. Mikor már a rendőrség is kopogtat és az ellenszerért folytatott kétségbeesett küzdelem reménytelenségbe csap át, Mr. Hide úgy dönt átveszi az irányítást a sorsa felett…
Nem véletlenül emlékeztet a miliő a Veszedelmes viszonyokra, az író, a rendező és a Glenn Close-John Malkovich páros is együtt dolgozott az Oscar-díjas klasszikuson. Valóban jó ötlet volt a hangulat megidézése, viszont a dinamika hiánya alaposan próbára tette a türelmemet. A teremtett atmoszférával semmi probléma nem volt, az örökös sötétségben és ködben kinyíltak a virágok, vér és belek zúdultak az utcákra, szűk és sötét helyeken martak belénk a patkányok. Ez vitte el a hátán a filmet, ugyanis a színészek sokatmondónak tervezett alakítása kimerült abban, hogy iszonyú lassan mozogtak és sokszor sokáig néztek elgondolkodva, hol egymásra, hogy csak a távolba révedve. Julia Roberts kétségkívül jobban illik a színtelen szolga szerepébe, mint micsoda nőnek, de a sok ajakbiggyesztés miatt legszívesebben már elkentem volna a száját. A vége felé már komolyan ezeken viccelődtünk csak a drámai katarzis helyett, illetve azon, hogy homeopátiás altatónak sem lenne rossz ez a fantasztikus alkotás.

értékelés: 6/10

DeerWoman