Nna, ahogy ígértem, a Rodriguez/Tarantino-féle grájndháuz kombó másik fele, egész pontosan a Tarantino része; a Halálbiztos. A párjától eltérően itt nem rohangálnak gennyedző kelésektől eltorzult hörgő-morgó alakok, nem lőnek folyamatosan, nem fröcsög a vér és nem röpködnek leszakadt végtagok ( …najó ez utóbbi kettőből azért van egy pici mutatóba 😉 ), viszont van egy saját romjai alól kimentett Kurt Russelünk, aki végre ha csak egy rövid ideig is, de újra plisskeni faszagyerek mivoltában tündökölhet, és elnézve az alakítását felmerül bennem a kérdés, vajon hova a ‘csába tűnt el évek óta? …Ja igen, és van még egy szekérderéknyi fincsi sunánk, akik mind arra ~várnak~, hogy egy pszichopata állat padlógázzal áthajtson az arcukon vagy frontálisan találkozzanak egy feltunningolt ’69-es Dodge Chargerrel…

Ez a pszichopata állat pedig nem más, mint Kaszkadőr Mike (Russel), aki foglalkozását tekintve… eltaláltad. Hobbiját tekintve pedig mániákus sorozatgyilkos, aki napokig, akár hetekig figyeli kiszemeltjeit ~a fincsi sunákat~ majd hű acélparipája segítségével lehetőleg miszlikbe, de legalábbis cafatokba szaggatja-gázolja őket, vagy csak szimplán rálép a fékre és élvezi a látványt, ahogy a szőke picsa vérző orral rimánkodik az életéért az anyósülésen… Na de ahogy az lenni szokott, minden genya rábaszik egyszer, így a mi Kaszkadőr Mike-unk is előbb-utóbb emberére ill. asszonyára akad, amikor a szintén kaszkadőr Zoë-t, Kim-et és barátosnéiket akarja megtréfálni. Sajnos a lányok nem értik a tréfát, így amikor fordulni látszik a kocka, Mike barátunk egyből visszavesz a kőkemény macsófigurából és picsogó taknyosokat megszégyenítő vinnyogás közepette (Russel zseniális 😀 ) igyekszik kereket oldani, mert a bepöccent csajok igencsak vaskos zakót helyeznek neki kilátásba…

Aki végig pörgő akcióra számít, ne tegye; a cselekmény szép komótosan hömpölyög, néhol már szinte vánszorog. Tulajdonképpen a film nagy részét a tipikus tarantinói végtelenített letyepetye teszi ki, ami itt méginkább hatványozottan fellelhető, tudniillik a rendező többi filmjében is hosszú percek telnek el a semmiről való diskurzussal, ez esetben ráadásul egy/két falka divat- pasi- és autóbolond fehérnéppel van dolgunk, szóval megy a csiripelés ezerrel. Ámde az akciójelenetek azok nagyon és nagyot ütnek, főleg a fináléhoz vezető autós üldözés, bár minden megtekintés alkalmával elmorzsolok egy-egy könnycseppet azokért a gyönyörű autókért és azon morfondírozok, megérte-e ezt a filmet szegényeknek a totális leamortizálása. Na, ezt még nem döntöttem el.

A Terrorbolygóban alkalmazott direkt képhibák és karcok és maga a retro képi világ itt is fellelhető, de csak a film első felében, ami aztán egy rövid fekete-fehér átvezető után teljesen megszűnik, így a film végére úgy érzi az ember, mintha egy teljesen másik filmet nézne, mint amit elkezdett. Valamint feltűnik még néhány karakter is pár pillanatra a Terrorbolygóból, mintegy cinkos kikacsintás képpen a nézők felé, úgyhogy tessék figyelni! 😉 Aláfestő zene szinte abszolút semmi, illetve csak minimális az üldözés közben, viszont ami a főcím és a stáblista alatt valamint a zenegépből szól, az mindenképpen jellemzi Tarantino ízlésvilágát: retro hangulat ezerrel! És ez az, amihez QT igazán ért: hangulatkeltés, múltidézés, tisztelgés a régiek előtt – és pont ez volt a céljuk Rodriguezzel, amit sikeresen el is értek mindkét filmmel.

7/10

phobic23