Itt a tökéletes bizonyíték, hogy a mostanság szinte egyeduralkodó Asylum és SyFy párosának giga méretű CGI-randaságai előtt is voltak beazonosítatlan mutáns lények a tengerekben, bár ezek még a jóval hagyományosabb módon készült gumiszörnyes korszak lenyomatai. Most bemutatni kívánt olasz alkotásunk korát megelőzve kacérkodik a cápa-polip egy lénybe oltott koncepciójával , túl sokat azért ne várjunk tőle…

A rendezői székben Eugenio Bava operatőr unokája, és a híres italo-horror direktor Mario Bava fia, Lamberto Bava ül, akinek középszerűsége ellenére azért volt néhány klassz dobása, és itt most nem elsősorban gyerekkoromban menőnek számító Fantaghiro – A harcos hercegnő (Aranyrózsa barlangja stb.) kosztümös fantasy-kaland filmet értem, haha! Hanem mondjuk a Démonok első két részét, ami szerintem teljes mértékben rendben volt, és még ma is korrekt alkotásnak minősül…

Nem sokkal a film kezdete után a floridai partoknál kifogják az első megcsonkított áldozatot, mely a harapásból ítélve cápatámadásnak tűnik, viszont kétségbe vonja ezt a fogak nagysága. Szokásosan pörögnek az események („fú, mi lehet ez ” / „újabb áldozatokat találtunk”, „hívjuk segítségül XY kutatót”) melynek során megismerkedhetünk a főszereplőnek számító tengerbiológussal és delfinidomár csajával, egy kütyükkel foglalkozó csávóval meg egy tudományos kutatóval. Hozzájuk csatlakozik a helyi seriff, valamint egy másik oceanográfus (figyelitek micsoda szupercsapat kerekedik ki belőle?!) , amikor a második cápatámadás után nyilvánvaló válik, hogy ez bizony nem normális adottságokkal rendelkező szörnyeteg. Apróbb csetlés-botlások után, az intézettől kölcsönkapott high-tech műszerekkel kihajóznak, hogy megállapítsák tulajdonképpen mivel is állnak szemben, viszont már kettővel kevesebb térnek vissza. Végjátékban rájönnek az okosak, hogy ezt a cápa-polip mutánst alig egy éve hozták létre mesterségesen, elpusztítására pedig több félresikerült alternatíva is kínálkozik…

Annak ellenére, hogy az iMDb-n durván lehúzták, szerintem ez a Szörnycápa egy aranyosan gagyi, szerethetően butácska film, minden kilencvenes évekbeli bűnével és bájával egyetemben. Cselekménybe igazán nem lehet belekötni, csupán a ki nem bontakozó titkos szerelmi szál, illetve a csaj árulása, mint olyan marad megoldatlan, de ezeket meg ki nem szarja le, ugye. Ami viszont kissé szokatlan, hogy a szörnyön kívül emberek is gyilkolnak embereket, bizonyos információk visszatartása érdekében. Apropó, emberek: dulakodási-verekedési jelenetek elég bénára sikerültek, a karakterek közül pedig a csupaizom, bajszos néger rendőr nyújt felejthetetlenül mókás alakítást. Láthatunk még elég korrekt módon csonkolt végtagokat (persze az akkori kornak megfelelő színvonalon), csöcsöket, a szörnyet viszont meglehetősen kisajnálták az alapkoncepcióból. Inkább olyan thriller-es megközelítéssel van jelen: messziről sejtelmesen feltűnik, majd békésen úszkálgat egyre koncentráltabban, de közelit sajna nem sokat mutatnak. Néha azért homályosan a pofáját beadják – ekkor mintha egy arccal rendelkező óriáskagyló lenne, ami azért elég mókás! -, így maradnak a gumi-csápjai, amit vagy egy fél tucatszor megcsodálhatunk. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy az érdektelenségen kívül nincs “különösebb gond” a filmmel, kb. annyira gagyi, mint a most látható mega-mutáns-monszteres baromságok, csak éppen a jelenlegi technika nélkül.

Értékelés:  4/10

eyescream