Wes Craven neve hallatán először mindenkinek a Sikoly-filmek, a Rémálom az Elm utcában, esetleg az Utolsó ház balra ugrik be; ezek a legismertebb filmjei. Számomra érthetetlen módon a Rémségek háza lemaradt erről a listáról. Egy 1991-es film, az első Rémálom-film és az első Sikoly között félúton, tehát se nem túl korai, se nem túl kései filmje, mégis elég kevesen ismerik- kevesebben, mint amennyit megérdemelne. 

A film alapját egy drámai szál adja: egy család a gettóban, halálos beteg édesanyával, egy lánnyal, akinek kisgyerekei vannak, egy kisfiúval, aki még túl fiatal hozzá, hogy akármivel is besegíthessen a családi kasszába, és egy végső(nek tűnő) csapással; ők az utolsó bérlők a házukban, ami helyére újat szeretnének építeni, így azonnali hatállyal ki akarják őket lakoltatni. Nem túl kellemes dolog ilyen körülmények között (sem) utcára kerülni. A kialakult helyzet miatt felelős főbérlő természetesen nem tetszik a lány barátjának, Leroy-nak; kapzsinak ismeri, aki láthatólag mit sem törődik a bérlőivel, még az olyan elesettekkel sem, mint ők. Ráadásul úgy hírlik, rengeteg arany van elrejtve a házában… Több sem kell neki, „kölcsönkéri” a kisfiút (akit a nővére tarot kártya-mániája miatt mindenki Bohócnak hív, ami a helytelen fordítás miatt van így, mivel inkább Bolondnak kéne lennie…) egy kis illegális, ám életmentő akcióra: egy barátjával, Spencerrel karöltve be akarnak törni a főbérlő házába, és lenyúlni az aranyat. De nem úgy van az… Rács és lakat minden ablakon, masszív zárak az ajtókon, és ha mindez nem lenne elég, gyanakvó lakók, akik még egy könyörgő kisfiút sem engednek be a mosdójukba. Spencer végül beveti minden színészi tehetségét, és szerelőnek adja ki magát, ami mindenki legnagyobb meglepetésére beválik; némi kérdezősködés után kinyílik az ajtó, és beengedik. Ki azonban nem jön, még az után sem, hogy a főbérlő és a felesége elmennek otthonról. Ez persze gyanús lesz Leroy-éknak; félnek, hogy a barátjuk magának akarja az egész zsákmányt. Amikor aztán nagy nehezen ők is bejutnak a házba, kénytelenek rájönni, hogy távolról sem erről van szó; Spencer barátjukat bizony megölték.

A felfedezés után nincs mód menekülésre; csapdába esnek, majd hamarosan hazaérnek a lakók is, akik nem nagyon örülnek neki, hogy idegenek vannak a házban. Bolond szövetségesre lel Alice, a főbérlőék lánya személyében, akit születése óta fogságban (és terrorban) tartanak a házban. Alice elmondja, hogy a szülei tökéletes fiúgyermeket szerettek volna, aki „nem látja, nem hallja, és nem beszéli a gonoszt”, ám mindezidáig ez nem sikerült; a „selejtnek” minősült gyerekeket pedig egytől egyig megfosztották a bűnös testrészeiktől, és a pincébe vetették. Egy fiú, Roach azonban megszökött onnan; most a falakban bujkál, és bizony igen nagy segítségére lehet Bohócnak…

Craven nagyszerűen ötvözi a horrort és a thrillert a drámával, amit aztán megspékel a tőle megszokott humorral, így összehozva valami egészen különlegeset, amin-horrortól nem túl megszokott módon-még néhány könnycseppet is el lehet ejteni. Ebben természetesen nagy szerepük van a színészeknek is; a főbérlő feleségét játszó Wendy Robie, az Alice-t játszó A.J. Langer, és a Roach-ot játszó Sean Whalen briliáns játéka nélkül (számomra legalábbis) közel sem lett volna ugyanaz az élmény.

Ebben a majd’ két órában tehát tényleg minden benne van; dráma, menekülés, trancsír, no és persze egy kis őrület- mindez anélkül, hogy bárhol is klisébe fulladt volna. Ez egy igazi mestermű, ami mai szemmel nézve is elég lebilincselő ahhoz, hogy végig a székhez szögezze a nézőjét, így tulajdonképpen bárkinek nyugodt szívvel ajánlhatom, aki efféle szórakozásra vágyik.

Értékelésem: 10/10.

Bloodless