Ha egy mód van rá, én speciel nem szeretnék egy elhagyatott vidéken, egy szimpatikusnak nem éppen mondható kukoricatáblában eltévedni, főleg hogy a sorok között már magában is elég parás madárijesztők tűnnek fel – nemhogy ezek a szalmaizék még az életemre is törjenek! Ebből a felvezetésből már kiderülhetett számotokra, hogy az After Dark saját gyártású filmjében nem éppen az Ózban megismert, aranyos és kedves,  kvázi észre áhítozó pozitív karakterrel találkozhatunk, haha!

Pár fiatal kocsiba pattan (nyilván valami izgis szünidei program van a dologban vagy hasonló), majd valahol egy Isten háta mögötti kukoricaföldön megállásra kényszerülnek, ugyanis szuicid hajlamú varjak a szélvédőjüket pécézték ki maguknak. Mivel a verda tropára ment, kézenfekvőnek látszik magukat a kukoricáson keresztül átverekedni, és a közeli farmról segítséget kérni – így el is indul két, egymásnak teljesen ellentmondó karakter (atléta vs. geek), akik az elhagyatott farmon aztán különös dolgokra bukkannak. Többek között egyik eltűnt haverjuk maszkot varr magának, de mintha kissé bezombult volna szegény, nem lát, nem hall. Közben a kocsinál maradt lány (igen, az atléta csaja) és a kocsi sofőrje egy darabig békésen cigizget, majd a suna felfedez egy igen „emberszerű” madárijesztőt, amitől beparázik, és uzsgyi be a kukoricásba, a sofőr meg persze utána. Így aztán meg is van az első áldozat. Fiataljaink egyre-másra kezdenek ritkulni a kukoricásban garázdálkodó, és onnét ki nem jövő vérszomjas madárijesztők által, míg egyesek látomásokat vélnek látni a ház régebbi lakóiról. Még jó, hogy az egyetlen kivezető út a szalmalényeken keresztül vezet! A film végére persze körvonalazódik a megoldás, direkt nem lövöm le a poént, viszont annyit elárulhatok, hogy jó dolog, ha kéznél van egy sakk!

Viszonylag kellemeset csalódtam ebben az IMDB által közepesre értékelt filmbe, ugyanis a kukoricaföldön (vagy tökmindegy hol, csak vidéken) való ezerszer lerágott eltévedés szinte már annyira bevett közhelynek számít, hogy nem is igen fárasztják magukat a film készítői, és az egészet megoldják pár, texasi família után szabadon felhasználható pszichopata táj-gyilkossal, esetleg torzonborz, erdő-szülte, véglények szintjét produkáló mutánssal – ami valljuk be, a könnyebb út. Husk esetében ez szerencsére nem így történt. Hunyjunk szemet a fiatal és cool főszereplők gyenge jellemrajza meg az általános túlélős klisék felett, mert ez utóbbi kötelező és szinte kihagyhatatlan elem, ezeket leszámítva viszont a hangulat az, ami engem speciel megfogott. Misztikusan megelevenedő madárijesztők számomra kisgyerekkortól fogva mindig is egyet jelentettek a hátborzongató fogalmával, elszigetelt környezetben pedig ez  a paráztatós atmoszféra-teremtés egész jól működik. Szintén tetszett, hogy a szalmabábuk rejtélyét sikerült némileg felturbózni (konkrétan a sakkszerű-módszerre gondolok), ezáltal új színezettel bővült az átlagos film végi menekülős rész, de a végkifejletet is teljesen korrektnek találom. Egyedül talán a túl sokat mutatott varjak szerepére nem derült fény – nyilván konkrét jelentés nélküli, misztikus látványelemnek szánták -, bár én simán hajlok azon magyarázat felé, miszerint ők a madárijesztők segítőtársai, ha úgy tetszik kémjei, de lehet, hogy már megint túl Stephen King-et olvastam.

Értékelés: 7,5/10

eyescream