Klasszikus. A német expresszionista némafilmek ezen gyöngyszeme mindmáig előkelő helyet foglal el a kedvenceim között. Caligari világa sötét és torz; a szinte alaktalan épületek, ajtók, folyosók, háztetők kavalkádjában a fények és árnyak játéka kiragad minket kényelmes fotelunkból és egy álmos kisváros, Holstenwall utcáin találjuk magunkat, ahol a karneváli forgatagban egy nem éppen bizalomgerjesztő cilinderes figura hirdeti fennhangon filléres attrakcióját.

Az illető nem más, mint Dr. Caligari, kinek mutatványos sátra mélyén szunnyad a huszonhárom éve megállás nélkül alvó holdkóros: Cesare, ki mestere parancsára (és a fizetőközönség kedvéért) most felébred csipkerózsika-álmából és az arra jelentkezőknek készséggel jövendőt is mond. Az előadást nézők között jelen van a két jóbarát is, Francis és Alan, s bár ez előbbi igyekszik barátját visszatartani, Alan mégiscsak felteszi a kérdést: “Meddig fogok élni?”… Ha nem lenne a film összes színészének arca hófehérre mázolva (és maga a film is színes lenne…), láthatnánk, ahogy Alan arcából kifut a vér, amint Cesare közli vele, hogy ne tervezzen hosszú távra, mert a holnapot már nem éri meg.

Had jegyezzem meg, a film képi világát illetően inkább hasonlít egy színházi előadásra, mint egy mai értelemben vett mozira. A színészek elnagyolt színpadias játékától a festett díszleteken át, a kizárólag statikus kameraállásig, minden arra emlékeztet, ez a mű még igencsak a filmművészet hajnalán keletkezett. Akárhogy is, ez az átmenet gyönyörűen működik, sajátos hangulatot és látványvilágot kölcsönöz a filmnek, mint ahogy a derékszögek teljes hiánya és a korabeli technika engedte képkivágások és montázsok tömkelege.

Ugyanekkor egy titokzatos gyilkos is felbukkan a csendes kisvárosban, kinek a jegyző után közvetlenül Alan esik áldozatául. Természetesen Francis gyanúja középpontjában kezdettől fogva Caligari és holdkóros szolgája állnak, ám a rendőrség épp a házkutatás ideje alatt hiúsít meg egy újabb gyilkosságot, így az ügy megoldódni látszik. A következő éjjelen Francis kilesi, ahogy Caligari kunyhójában virraszt a koporsó-szerű faládában fekvő Cesare mellett, akiről később kiderül, hogy ezidőtájt épp Francis kedvesét igyekezett elrabolni és/vagy hidegre tenni, de a dulakodásra felriadt háznépe a nyomába eredt. Cesare lehetetlenül kanyargó háztetőkön, erdőn-mezőn át menekül a lánnyal, de mindhiába… A nyomozás folytatódik, Caligari nem ússza meg az újabb házkutatást, mely ezúttal sikerrel zárul: a ládában mindvégig egy bábu helyettesítette a holdkórost. A doki látva nem éppen rózsás helyzetét, megpróbál kereket oldani, Francis rögvest üldözőbe is veszi (…a rendőrök meg gondolom, mint ki jól végezte dolgát, hazamennek és nekilátnak az estebédnek 😉 . A hajsza a közeli elmegyógyban ér véget, ahol egyik fehérköpenyes sem tud Caligari nevű betegről, ellenben készséggel az igazgatóhoz kísérik, ahol is Francis elhűlve látja, hogy a diliház vezetője maga Dr. Caligari, és úgy dönt, a dolgozók segítségével az éj leple alatt átkutatja annak dolgozószobáját. A nyomozás eredményes, a szakkönyvek és az igazgató naplója alapján egyértelművé válik, hogy szegény jó diri agya meglágyult és egy kétszáz évvel azelőtt élt szerzetes, bizonyos Caligari tetteit igyekszik lemásolni, bizonyítván, hogy a holdkóros betegek hipnózissal bármire, akár gyilkosságra is rávehetők. Másnap az igazgatót szembesítik tettével és megkapja a jól megérdemelt muszájkabátot, plusz egy félreeső sarkot hőn szeretett intézetében…

Ám a történet nem itt ér véget. Keretes szerkezete lévén az idáig történt események mind egy padon ülve kerülek elmesélésre Francis által egy másik úriembernek, majd a történet befejeztével a két férfi útját az elmegyógyintézet felé veszi, ahol is megannyi félkegyelmű és elmeháborodott végzi éppen napi teendőit, köztük Cesare és Francis kedvese, Jane is. A záróképen az igazgató látványától dührohamban kitörő Francist szorgos ápólók csomagolják az ottani divatnak megfelelő öltözékbe, majd a jó doktor kijelenti, hogy a páciens állapota nem teljesen reménytelen…

Ha ezen izgalmas és csavaros történethez hozzáadjuk a végletekig expresszív díszletek nyújtotta látványvilágot és szem előtt tartjuk a film keletkezésének évét: 1920 (!), akkor igencsak jóféle moziélményben lehet részünk ez alatt a közel 70 perc alatt (ami egyes verzióknál valamivel kevesebb).

A ‘Dr.Caligari’ az elmúlt kilencven évben több feldolgozást is megélt, 2005-ben pedig egy szinte jelenteről-jelenetre és beállításról-beállításra megegyező, a mai korhoz ‘felzárkóztatott’ remake is napvilágot látott, melynek érdekessége, hogy ezen verzióban Cesare-t az a Doug Jones alakítja, aki többek között a ‘Hellboy’ filmek Abe Sapien-jét, az Ezüst Utazót, vagy del Toro Faunját is alakította.

értékelés: 10/10 (Azon filmek egyike, amit nem csak minden horror- de minden mozirajongónak látnia kell legalább egyszer életében.)

phobic23