A közelmúltban a hagyományos zombifilmeket leszámítva is feltűnően sok világvégével/apokalipszissel foglalkozó film készült (Képlet, Pandorum, 2012, stb.), ami jó hír, mert ez talán azt jelzi, hogy már közeleg a vég. 🙂
Shane Acker animációs/rövidfilmes muksó is valami hasonlóval ajándékozott meg minket: a ‘9’ című, első normál hosszúságú mozifilmjével, melynek producere Tim Burton bácsi és Timur Bekmambetov (ő is bácsi, de az ő nevének leírásához már használnom kellett a guglit) voltak, erősítve a híres szovjet-amerikai barátságot – ha már ez Ivan Dragonak és Rocky Balboának anno nem sikerült. A 9 egyébként a rendező korábbi, Oscar-jelölt rövidfilmjének remake-je, ami youtube-on is megtekinthető.

A sztori nem túl eredeti, de nagyon kedves: valami idegbeteg diktátor a világ (halálba) vezetőjeként a XX. századi események mintájára ismét háborúba kényszeríti az emberiséget, csakhogy immáron elértük azt a technológiai fejlettséget, hogy ez az emberiség kipusztulását eredményezze.
Kis főhősünk, aki a kilences “névre” hallgat, és tulajdonképpen egy (bio)mechanikus rongybaba, már egy emberek nélküli világban, egy posztapokaliptikus romhalmaz közepén tér magához, ahol hamar összefut hasonló felépítésű társaival, akik 1-től 8-ig vannak megszámozva. És bár azt hinnénk, hogy egy embertől mentes világ minden más élőlény számára maga a paradicsom (ami nagyjából így is lenne a Life After People című nagyszerű dokumentumfilm szerint), itt sajnos hatalmas, agresszív, természetesen ember-alkotta gépszörnyek vadásznak kicsiny barátainkra. Aztán amikor az egyikőjüket elrabolják, hőseink ember mintájára mutatják ki érzelmeiket – megmutatkozik, mi is az a bátorság, gyávaság, szeretet, bánat, önfeláldozás.
Hogy mi a számok jelentősége, sikerül-e legyőzni Tom Selleck nélkül a gyilkos robotokat, illetve talán a legfontosabb kérdés: valóban kihalt-e teljes mértékben az emberi lélek a világunkból (ami így már nem is a miénk és talán soha nem is volt az), a film végére többé-kevésbé ki is derül.

Acker filmjének – sokak szerint – van egy nagy hibája: gyerekeknek túlságosan sötét és durva, a felnőttek számára viszont nem eléggé “tartalmas”. Ez annyiból igaz is lehet, hogy a gyerekek a McDonaldsban inkább Monsters Vs. Aliens-es menüt fognak kérni, a felnőttek többségét pedig nem nagyon kötné le egy animációs film, amiben rongybabák rohangálnak nagy robotok elől. Ez persze kizárólag a felnőtteknek róható fel fogyatékosságként, akik beszűkűlt világképpel, elcsökevényesedett képzelőerővel már nem képesek úgy látni dolgokat, ahogy a gyerekek igen – őket viszont én sem biztos, hogy egy posztapokaliptikus, depressziós filmmel sokkolnám, bőven elég nagy pofáraesés lesz szegényeknek, ha majd idővel rájönnek, milyen szar világba születtek bele, amibe aztán a többségük bele is olvad.
A 9 tehát valamilyen szinten rétegfilm, ahogy a Karácsonyi lidércnyomás is annak tűnt anno (most már hatalmas kultusz övezi és biznisznek sem lett utolsó). Az alkotók nyilván tudták, hogy nem ez lesz az év sikerfilmje, viszont a (jó értelemben vett) gyermeklelkű (=érzékeny, kreatív) felnőttek értékelni fogják – valószínűleg maguk az alkotók is ilyen emberek.
Fogást talán a történet egyszerűségén lehetne találni; aki akar, meg is találja. Én nem akartam ilyesmivel elrontani a saját filmélményemet. Lehetett volna bonyolultabb és egyedibb a történet? Bizonyára igen. Nekem is eszembe jutott egyes jeleneteknél a Mátrix, a Gyűrűk Ura, a Jedi visszatér, de miért zavart volna, hogy néhol a kedvenc filmjeim köszöntek vissza rám?
Engem sokkal jobban zavart a film címe, de az is egyedül akkor, amikor megpróbáltam magyar feliratot keresni hozzá a neten (próbáljatok meg rákeresni a 9-es számra bármilyen feliratkeresőben :)).

Ismét komolyra fordítva a szót, ahelyett, hogy ezeken a dolgokon rágódtam volna, másfél órán keresztül gyönyörködtem egy csodálatosan kivitelezett, szemkápráztató animációs technológiában, hallgattam számomra nagyon kedves színészek szinkronhangjait (Crispin Glover, Martin Landau, Jennifer Connelly – és a főhős hangja: Elijah Wood), miközben befogadni, és nem kritizálni próbáltam egy nagyon szerethető, néhol izgalmas, de általában inkább szomorkás történetet. Ami gyengeségeivel együtt is számomra az év egyik legjobbja.

értékelés: 9/10 

Blizz