A Magasfeszültséggel, Á l’Interieur-rel (és állítólag Ils-szel, meg Frontiéres-rel) fémjelzett francia horror-újhullám egyik legkiválóbb darabja Pascal Laugier filmje. A Guinea Pig-től a Motelon át sok tortúra-filmet láthattunk, amelyekben volt a gyilkosoknak valamiféle motivációjuk, vagy akadt, ahol egyáltalán semmilyen sem volt, legfeljebb öncélú, az áldozatok pedig maximum a túlélésre hajtottak, így a kínzás pedig megmaradt vásári látványosság-szinten. A francia mozi legfőbb erénye az véleményem szerint, hogy az alapséma, a kézikamerás idegrángások, és a tetszetős gore mögé erősen adagolt egy rituálisan is értelmezhető szellemi többletet. Ez pedig az lenne, hogy különböztessük meg az áldozatiságot a mártíromságtól.

Mi a különbség? Az alap mindkettőnél ugyanaz, csak az áldozatiság inkább kiindulópont, amit esetleg meg lehet haladni. Az áldozat, kiszolgáltatottan egy többnyire profán felsőbb hatalomnak (kannibálok, nácik, Jigsaw-k, esetleg okkult csoportosulások), szenved mindenféle cél nélkül, az elmebeteg testi tortúrának alávetve. Ő megmarad eszköznek. Túlélési harca is ezért öncélú: csak élni akar, visszatérni az ő profán, megszokott világába. A mártír, ezzel ellentétben a szenvedés közben átél egy olyan benső folyamatot, amelynek révén találkozik valami túlvilágival, transzcendenssel, ami magának a szenvedésnek fog értelmet adni, tehát a célja immár nem az életbe való visszatérés, hanem a túlvilágba való átutazás lesz a profán szféra közbeiktatása nélkül. Nem ő a szenvedés eszköze, hanem számára eszköz a szenvedés a túlvilági cél felé. (Leegyszerűsítve: az áldozat visszatér a földi pokolból, újra hétköznapi életet élő polgár lesz, aztán egyszercsak meghal majd, de az a nézőt már nem érdekli. A mártírnak nincs szüksége a hétköznapi polgári életmódra, ő egyből a mennyországba disszidál. Profanizált világunkban ezért van sokkal nagyobb keletje a földi fogyasztói világba való visszatérés-mítoszoknak, mint a transzcendens világba átutazó übermensch-sztoriknak. Bár a mérce a képregény-adaptációk óta átbillenni látszik, vagy legalábbis kiegyensúlyozódni.) Esetleg eleve egy kitűzött cél érdekében veti alá magát a tortúrának mint az egyik legismertebb mártír-alak, a jelen filmben is egyébként megidézett Jeanne d’Arc.

(Innentől inkább annak ajánlanám a cikk olvasását, aki már látta a filmet…)

A Martyrs c. film két felvonásból áll: Lucie (Mylène Jampanoï), a bolond pszichopata huszonéves lány egy rendezett polgári család életébe toppan be lőfegyverrel, mivel a két családfőben fölismerni véli kisgyermekkori kínzóit, akik egy gyártelep sötét kamrájába zárva fosztották meg rendszeresen méltóságától. Vele tart gyermekkori jóbarátja, Anna (Morjana Alaoui) is, aki viszont csak mellékszál a történetben; ő az, aki próbálja lebeszélni a lányt a vérbosszúról, majd valamiképpen menteni a helyzetet, föltakarítani, eltüntetni a nyomokat. Lucie belső démona parancsára cselekszik; maga a démon (elég félelmetes jelenség annak, aki még esetleg nem találkozott egy meztelen Samarával) a lelkiismeret megszemélyesítője, mivel anno, amikor egy ügyes csellel kiszabadult a lány a “felnőttek” fogságából, otthagyott egy másik lányt anélkül, hogy legalább a láncaitól megszabadította volna. Ő tér vissza démonként, s ezért nem éri be azzal, hogy a család kinyírására kényszerítse a lányt, hanem egyenesen magára Lucie-re veti magát pengével. A lány nem tiltakozik, hogyan is tiltakozna, amikor valójában ő hajtja végre saját megkínzatását… Első felvonás vége. Ami csak azért különös, mert igazából már a film felénél járunk, és mégis végig úgy érezzük, hogy ez csupán egy prológus volt valamihez.

Második felvonás: Anna megtalálja Lucie egykori sorstársát egy földalatti kínzókamrában, kiszabadítja és a lehetőségekhez mérten megtisztítja a valóban létező csontsovány démonikus lányt, ellátja a sebeit, kompenzálva ezzel Lucie “bűnét”. Mielőtt még érdekessé válna kettejük további kapcsolata, néhány feketeruhás alak hirtelen beront és elkapja Annát. Na kiderül, hogy valami titkos szövetség tagjai, akik ezennel belekezdenek a film fő cselekményszálába.

A Martyrs c. film törzsét Anna megkínzatása adja. Ez nekem inkább azért volt érdekes, mert a mű által megidézett kőkatolikus szenttel ellentétben itt egyfajta sámáni beavatási rítusnak vagyunk tanúi. A sámán egy olyan figura, aki esetenként gombával meg monoton drum’n’bass-t megelőlegező dobszólóval flesseli hogy lemegy az alvilágba, ahol akkurátusan lefejtik a csontjairól a húst, megfőzik valami fazékban, aztán újból összerakják. Mindezt azért, hogy aztán fölmászva valami magaslatra, mindenféle állatokkal kommunikálva tudást szerezzen, és végül visszatérve a profán világba, többek között embereket gyógyítson. (Konkrétan a sarkvidéki elmebaj egy formáját állapították meg okos profán szféra-beli pszichológusok az eurázsiai sámánoknál, kicsit figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a spirituális vezetők e fajtája létezik pl. a Polinéz szigetvilág népeinél is.)

A katolikus mártíromság és a sámán beavatási folyamata nagyon sok hasonlóságot mutat, annak ellenére, hogy a mártír igazából nem tér vissza a földi létbe. A beavatási-átszellemülési metódus a lényeg. Aki többet akar tudni erről, annak ajánlok egy könnyen olvasható vallástörténészt, ő Mircea Eliade névre hallgat. Továbbá ajánlom még Bácsfi Diána ex-vallástörténész egyetlen normálisnak (sőt igazából kiválónak) mondható tanulmányát is, címe Aranykormítoszok és visszatérés (vonatkoztassunk el most a hölgy személyétől). Nincs szó ebben a filmben sem katolicizmusról, sem ezotériáról, itt a tortúrát végző csoportról nem is lehet tudni, hogy miféle vallási eszmeiség nevében hajtja végre a cselekedeteit. A lényeg csak annyi a középkorú-öreg feketeruhás decens urak és úrhölgyek számára, hogy ebben a világban, amelyben mindenki áldozat, találjanak egy olyan személyt, aki a szenvedés által meg tudja tapasztalni az abszolút jót. (Mint anno Jézus, teszem hozzá én, ha figyelembe vesszük, hogy a keresztény szellemiség szerint ugyanúgy a végső jó, a megváltás nevében szenvedett ki egy ember /?/ a keresztfán.) Minden további szent és mártír sorsa ugyanez: meg kell ismételni, ami egyszer bevált, ezt hívja a szaknyelv imitatio dei-nek, vagyis az istenség utánzásának. Annára a filmben ugyanez a sors vár; végül megtapasztalja az abszolút jót…de hogy milyen úton… Le kell mennie először is az “alvilágba”. A földalatti kínzókamra remek asszociáció a sámán alvilágjárására, amiről fentebb beszéltem. (Jézus 40 napos sivatagi böjtjének is hasonló célja volt, csak az esetben önkínzásról volt szó.) Nézzük fokról-fokra!

Nagyon hangsúlyos és többször is visszatérő motívum a filmben a létra. Ezen jut le Anna a kínzókamrába, és ezen közlekednek kínzói is. A sámán-szertartásokkal ellentétben ez itt nem fölfelé, hanem lefelé vezet, az alvilágba. Ám paradox módon mégis az alvilágban fogja meglelni Anna a megváltást, tehát felfogható ez a leszállási aktus egyfajta fordított égbe-emelkedésként is.

A sámánnak próbatételeket kell kiállnia az alvilágban, amelyek jelenlegi testi valóját alaposan kikezdik, s gyakorlatilag arra ösztökélik, hogy haladja meg a testi létmódot, és induljon el a szellemi irányába. Ennek egyik lépése a mi megszokott világunkban jelenlévő férfi-női szerepkör elhagyása. Anna – mint nő – először is szembesül a maszkulinitás megsemmisítő erejével (itt konkrétan egy nagydarab kopasz állat pofozza és rugdossa a végtelenségig). Majd következik a megfosztás a másodlagos nemi jegyektől (ezt szimbolizálja a hajlevágás), ez által egy nemek közötti létbe taszítódik, ahol elmosódik a férfi és a női identitás (ami az avatási rítusok egyik általános kelléke; férfiak beavatási rítusaként egyes törzsek megkövetelik az ifjaktól a nőként való létezést, akár úgy, hogy férfivá válásuk előtt női ruhákban kell mutatkozniuk, akár úgy, hogy homoszexuális aktust űzzenek egy másik beavatandóval. Itt utalnék arra a furcsa jelenetre, amelyben Anna megcsókolja Lucie-t.)

Következik az önkívületi állapot elérése, “varázsszavak” (tökéletesen értelmetlen szavak) mormolásával, ez a hinduizmustól a szúfi miszticizmuson át egyébként minden egyes rítus fontos kelléke. S ha sikerült mindezek nyomán átkerülni a transzcendens szférába legalább egy alacsony fokon, akkor jó esélye van a sámánnak, hogy megtalálja az ő segítő lényét, aki vezetni fogja őt “odaát”. Általános vonás, hogy a sámán egy őt segítő állat tulajdonságaival ruházódik fel. Ilyen állat lehet egy medve, egy farkas, egy sólyom, vagy a modern városi sámánok esetében akár a delfin, vagy a szúnyog… Anna segítőjeként Lucie-t találta meg, helyesebben Lucie szólt hozzá, és a bátorság erényére sarkallta. Ha megvan a transzcendens lény, akkor a kínzás elviselésének lesz egy magasabb rendű célja: egyrészt az egzisztenciális síkra visszavezető bátorság, ami nem engedi, hogy az emberi lét alá taszítódjon a személy, másrészt kifejezetten a nagybetűs CÉL, a megszabadulás, az átmenet a transzcendens szférájába. Anna, mint kínzói megállapítják, már más létsíkban mozog: ezt a szemei árulják el – itt kapunk egy szép utalást Carl Theodor Dreyer 1928-as klasszikus Jeanne d’Arc-jára; a két arckifejezés egy és ugyanaz.

Végül a transzformáció utolsó állomása következik, a teljes testi szétdarabolódás, az emberi lény teljes megsemmisítése, majd újbóli összerakása – ez a véres aktus a teljes újjászületést van hívatva elősegíteni, azzal a különbséggel, hogy míg a sámán feldarabolói össze is rakják és új pályára állítják a beavatottat, addig a katolikus mártír kínzói (pl. Jeanne d’Arc inkvizítorai) a túlvilágra bízzák a megtisztelő feladatot, nyilván majd odafönt elintézik, hogy szegény pária elnyerje valahogy az üdvöt. Hogy Annára mi vár, az maradjon itt titokban. A lényeg, hogy ha ezt az utolsó próbatételt túléli, és eljut egy másik létsíkba, akkor igazi mártír. (A sámánra ezentúl még további feladatok várnak, de a samanizmus szimbolikája itt ér véget a filmben.)

A film szerkezete egy archetipikus mítosz kétszemélyes, kifordított rekonstrukciója. Ismeretes számos teremtésmítoszban, hogy kezdetben vala az aranykor, ám ez valamilyen tipikusan emberi ősbűn következtében szétfoszlott, s az emberre innentől a szenvedés méretett. Ezért a földi létsíkon egzisztáló ember legfőbb feladata vallási rítusokkal helyreállítani az egykor létezett abszolút jót, szépet, elősegíteni az új aranykor létrejöttét. Paradox módon filmünkben kezdetben vala a szenvedés, ami azért felel meg egyfajta “aranykornak”, mert a kínzók célja éppen a vallási megvilágosodás volt. (Bűn és erény egyébként átláthatatlan módon keveredik a filmben, nyilván reflektálva korunk kiismerhetetlenségére.) Lucie volt az, aki elkövette az ősbűnt azzal, hogy nem szabadította meg a láncra vert társát. Sorsa ezért a lekiismereti démonná vált sorstárs általi halál, igazából önpusztítás. Ami a második bűn. Annának, a “messianisztikus”, egyben sámáni tulajdonságokkal felruházott lánynak kell a “világ megbomlott egységét” helyreállítani a lezajlott cselekedetek visszafelé történő eljátszásával (ez a fordított imitatio dei). Először is kiszabadítja a hús-vér, immár démonikus vonásaitól megszabadított sorstársat, majd aláveti magát a kívüről rákényszerített tortúrának, melynek végül is nem az lesz a következménye, hogy az egész világ megmenekül, hanem hogy egyedül ő, túllépve a fizikai lét határait, megdicsőül. Ezzel válik az önpusztítás szentté. A kínzóit meg gyakorlatilag otthagyja a szarban, azok már innentől felesleges lények a személyes megváltásban.

Pasolini

értékelés: 10/10