A horrorfilmekben folyamatosan megforduló szereplőket találhatunk. Egyrészt ott vannak a pszichopaták, mint pl. a baltával rohangászó elmebetegek, akik állandóan úgy érzik: valakinek csak meg kell halnia, vélt vagy valós indokok alapján. De a legzsigeribb rémisztgetés mindig az emberek régebbi, hagyományosabb félelmeiből indult el, és ez a vetítőtermekben is jelen volt a kezdetektől. Ilyen klasszikus rémek: a zombik, a múmiák, a vámpírok és filmünk központi témája: a farkasemberek.
A vérfarkasok kis nemzedéke finoman szólva is elhanyagolt mostanában, mondhatni a vérszopó népséggel együtt ciklikusan fedezik fel őket újra és újra a rendezők és forgatókönyvírók. Személyes kedvencem ebben a témában a Ginger Snaps sorozat, de a legfrissebb vérátömlesztést az alakváltók új nemzedékének az Underworld-széria biztosított, ami nemsokára trilógiává is bővül.
Namármost, egy ekkora nagy kör után rohanjunk vissza a múlt század ’80-as éveibe, hogy végre rákanyarodhassunk eme szösszenet témájára.

Washington utcáin kegyetlen sorozatgyilkos garázdálkodik. A férfi Eddie-nek nevezi magát, és egyetlen emberrel hajlamos kommunikálni: Karen White-tal, a híres-neves híradós riporternővel. A nőnek sikerül kicsikarnia a könyörtelen gyilkostól egy találkozót, ami sajnos nem igazán úgy sikerül, ahogy azt a nő tervezte. Ugyanis a randi végső helyszínén, egy nyomi kis pornóbolt videó-néző fülkéjében borzalmas dolgok tárulnak a riporter szeme elé, mielőtt a berobbanó rendőrök néhány figyelmeztető lövéssel leterítik Eddie-t. A férfi hullazsákba került, a besokkolt Karen memóriája pedig egyszerűen törli a találkozás emlékét.
De ami történt megtörtént, és nem tud nyomtalanul elmúlni. Karen-t rémálmok gyötrik, képtelen visszatérni a munkájához, míg végül pszicho-mókusa ajánlására elvállalja, hogy részt vesz a doki rehabilitációs táborában.
Vidékre érkezve kedves, jóravaló férjével egy csapatnyi retardált hülye közé csöppennek, idillinek még egyelőre nevezhető környezetben. Miközben Karen megpróbálja kiheverni mindazt, amit átélt, barátnője és munkatársa férjével tovább nyomoz a titokzatos sorozatgyilkos után, egyre borúsabb tényekre és elméletekre bukkanva. Majd mindezt tetőzi, hogy Eddie holtteste nyomtalanul eltűnik a hullaházból. Az erdő közepén, Karen bungalója körül pedig éjjelente egyre többször hangzik fel a farkasüvöltés…

Meg kell vallanom, én kifejezetten szeretem a vérfarkas-témát boncolgató műveket. Sajnálatos, hogy a legtöbbjük elég gagyi (figyelmeztetésként felhoznám a Véres Telihold címzésű nyamvadékot). De itt határozottan pozitív élményekkel estem le a film megnézése után az ágyamról. A történetszövés nem túl gyors, finoman adagolja a dolgokat, de még így is izgalmas, és tartja a feszültséget a nézőben, egészen a végső nagy rohamig.
Meglepetésekben sem szűkölködik a film (oké, az egyiket már le is lőttem, mert az elejétől fogva nem kötelező tudni, hogy a gyilkos valójában kicsit más…), de még közel sem mondtam el mindent. Persze nem kell egy Fincher-féle fordulatcsavarásra számítani, de vannak a moziban meglepetések.
Amit a végére hagytam, hogy mindenképp megemlítsek, az nem más, mint az ilyen filmek kötelező velejárója: az átalakulás. Bizony-bizony, ezekben a mozikban egy sarkalatos pontot jelent a technika, és itt lép be egy igazi aggodalom: a film ’81-ben készült, és a modern szem retteg attól, hogy nem lesz kielégítve a vizualitás iránti vágyunk. De nem kell senkit elkeserítenem: a farkas-trükkök nagyon jól vannak megcsinálva, én magam többször is elgondolkodtam, hogy nem-e egy felújított változathoz van szerencsém, de mivel ilyenről nem hallottam, ezt el kell vetnem.
Összegzésként: egy jó sztori, kiváló trükkök és feszültség. Ezek teszik az Üvöltést azzá, ami: klasszikussá.

értékelés: 9/10

John Doe