A kórház rideg falai között, egy fehérre mázolt folyosón tíz év formájú fiúcska csoszog, kezében egy csokor virággal. Ahogy belép az egyik kórterembe, megpillantja apját, aki fekvő édesanyja mellett ücsörög. A férfi ránéz fiára, szemében leírhatatlan fájdalom tükröződik. A kisfiú leengedi karját, melyben a virágot tartja… A fiatal nő halála óta hét év telt el, a család pedig még mindig kéttagú. Aoyama – aki foglalkozását tekintve filmproducer – jó apa; szeretettel és kellő következetességgel neveli fiát, Higeshikót. Nem múlik el nap, hogy a férfi ne gondolna a elhunyt szerelmére, de az életnek tovább kell haladnia. Elhatározza, hogy új feleséget keres magának, amivel kapcsolatban egyik kollegája meglehetősen érdekes ötlettel áll elő; hirdessenek meg egy női filmszerepet és harminc jelentkezőből válassza ki Aoyama azt a nőt, aki igazán tetszik neki. A meghallgatás egyik résztvevője a szép, ám kissé gátlásos Asami, aki táncos és zenei múltja miatt emlékezteti a férfit szeretett feleségére. Noha érzi, hogy valami nincs teljesen rendben a bánatos tekintetű lánynál, a választás őrá esik. Néhány vacsora és kellemesen eltöltött nap alatt kölcsönös vonzalom, majd szerelem alakul ki kettejük között. Lefeküdnek egymással, pedig ekkor már tudja a férfi, hogy a lány a meghallgatás során hazudott a múltjával kapcsolatban.

A beteljesült szerelem nem hozza meg a várt boldogságot, sőt. A férfi nyomozni kezd Asami után, melynek első állomása az a balettintézet, ahol a gyerkmek Asami táncolni tanult. Az iskola azonban bezárt, falai közt csupán egy tolókocsihoz láncolt nyomorékot talál, aki figyelmezteti a férfit; óvakodjon a lánytól, ha jót akar. Az Asami által megadott munkahely, egy belvárosi üzlet sem üzemel már, mióta a tulajdonost brutális kegyetlenséggel meggyilkolták, majd egészen apró darabokra vagdosták fel. Az esetben az volt a legbizarrabb, hogy a testrészek összegyűjtésénél a kelleténél egy nyelvvel és néhány ujjal többet találtak, melyeknek (volt) tulajdonosa Asami házában raboskodik – egy zsákban. A rejtélyek kinyomozása során sötét, kegyetlen titkokra derül fény, Aoyama pedig elsőkézből megismeri új szerelmének igazi arcát, miután az a nyelvébe fecskendez valamiféle bénító anyagot, és táskájából előhúz néhány extrahosszú tűt valamint egy zongorahúrt.
Amikor Higeshiko váratlanul betoppan a lakásba, apját brutálisan összeszúrkálva és megcsonkítva – de még élve! – találja. Asami persze őt is megpróbálja kezelésbe venni, ám ez végül nem sikerül neki… de a befejezés még így is nagyon messze van a Happy Endtől.

A hollywood-i maszlagba beleunva egyre többen fordulnak az ázsiai (leginkább japán és hong-kongi) filmek felé. Egyeseknek hiába nyomják orrba szájba a “csinálunk egy szar filmet, ami látványos lesz, sok szép tinibálvány játszik majd benne és az egész happy end-del végződik” típusú átlagmozikat, mert amíg vannak olyan hatalmas tehetségek mint az Audition rendezője, Takashi Miike, vagy a Kids Return, Hana-Bi, Brother (hihetetlen, de ezek magyarul is megjelentek!) és még jónéhány csodás film alkotója, Kitano Takeshi, addig az érdeklődés a távolkeleti filmipar felé nem hogy megmarad, de érzésem szerint fokozódni fog a következő években. Ritkán szoktam cégeket, kiadókat reklámozni, de nekem nem fáj, ha leírom, másnak pedig talán jól fog jönni a következő infó; ázsiai dvd-ket és videóCD-ket a www.pokerindustries.com oldalról érdemes beszerezni. Van náluk Intruder, Story of Ricky, Evil Dead Trap, Godzilla2000 (a szériából sajnos kizárólag ez a rész) – hogy csak az ismertebbeket említsem. És persze a felülmúlhatatlan Audition, ami nem kegyetlenkedős/vérengzős jeleneteivel hódít – sőt, ilyesmi egyáltalán nem sok van a filmben és azok sem kifejezetten “fröcsögősek” -, hanem történetével, hangulatával és mélységével. A horrorfilmek többségében a néző már inkább az antihőst favorizálja (a Péntek 13 negyvenötödik részében a kutyát nem érdekli, hogy mi fog történni az erdőben bóklászó lenggeöltözetű hölggyel, sőt a néző kifejezetten élvezettel várja, mikor sújt le végre a kés/láncfűrész/balta), mivel ezekben a filmekben nem emberek, hanem statiszták, mondhatni tárgyak szerepelnek. Az Audition szereplői élnek és a mi szemünkben valóban meghalnak, így a film végén Aoyama hosszú perceken át mutatott kínszenvedése sokkolóbb, mint bármilyen extravéres kibelezés. A férfi főhőst Ryo Ishabishi kelti életre, aki a rockzenészkedést megunva a kilencvenes évek elején a filmipar felé mozdult el – milyen jól tette -, pár hónapja pedig a Magyar tévében is bemutatkozott a Kölykök visszatérnek című Kitano filmben, mint (kifejezetten szimpatikus) jakuzavezér.
Miike filmje drámából románcba, majd kegyetlen horrorba csap át, de mindezt nem lehet jól szavakkal leírni. Az Audition az, amit tényleg látni kell, és ebben azt hiszem mindenki egyetért, akinek volt szerencséje megtekinteni ezt a kíváló filmet.

értékelés: 10/10

Blizz