Danny Boyle nem sokkal azután, hogy elkészítette filmjét a földi paradicsomról, ahol azért mégis rothadt valami (A Part), kicsit kiábrándulva filmje bukása miatt relatíve minimális költségvetésből leforgatta a totális pokol képét, ahol még mindig található valami szép. Ez volt a 28 nappal később, ami egy rendkívül jó film lett, az újjáéledt zombi-hullám kellős közepén, pedig valójában sok ember tévhitével szemben ez a legkevésbé sem zombikról szól (itt ugyebár nem a sírjukból felkelt élőhalottak vadászták az élőket, hanem dühkórral fertőzött emberek). A 28 nappal később óriási siker lett, és bizony méltán oly népszerű a filmkedvelők és tisztelők körében.
Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha folytatást lehet készíteni egy ilyen mozinak. A történet kerek volt, egész, tanulságos, hatalmas csattanókkal és kíméletlen végkifejlettel. Aztán a fülembe jutottak a pletykák, amik szerint mégiscsak lesz folytatása a szinte kultfilmmé avanzsálódott történetnek, és nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el: nem igazán hittem volna, hogy bármi jó kisülhet belőle. De rettentő nagyot kellett csalódnom, méghozzá pozitívan.

28 hét telt el a dühkór elterjedése óta. A fertőzöttek mind elpusztultak, Londonban átvette az irányítást az amerikai hadsereg, és megkezdődtek a visszatelepítési munkálatok. A városnak csak egy nagyon kis része lakható, itt élnek a túlélők, és az azóta be- illetve visszatelepült lakosok. A biztonságos zónát 24 órás fegyveres őrizet alatt tartják, folyamatosan figyelik, nehogy a gyilkos kór visszatérjen. De porszem esik a gépezetbe, mikor újabb túlélőt találnak a kihalt városban, akin nem látszódnak a fertőzés jelei. A nő vérében viszont ott lappang a vírus, genetikailag immunis rá, így ő csak hordozó. Nem kell sok idő, és ismét kitör korlátai közül a kegyetlen kór. Életbe lép a vörös kód, ami három pontból áll: 1. a fertőzöttöket kiírtani; 2. a civil lakosságot karanténba zárni; 3. ha az első két pont sikertelen, akkor mindenkit, aki mozog elpusztítani. A kór megállíthatatlanul tör előre a pánikszerűen menekülő emberek közt, így kiadják a teljes tűzparancsot. A biztonsági zónából csak egy kis csoport élőnek sikerül kijutnia, köztük két gyermekkel, akiknek a génjei talán magukban hordozzák az immunitást biztosító sejteket. Menekülésük közben üldözik őket a fertőzöttek, valamint a hadsereg emberei is, akiknek egyetlen a parancsuk: öld meg mind.

Hogyan is tudnám megfogalmazni amit a film megtekintése után gondoltam… Ez egyszerűen kurva jó!! Tényleg nem hittem volna, hogy ilyen minőségi folytatást kapunk az első rész után, és bár elődjét nem úlja felül, de a legkevésbé sem hoz rá szégyent. Kiválóan megkomponált jelenetekkel van tarkítva a film, kezdve a bezárt emberek közé beszabadult fertőzöttek tombolásától, egészen a filmet záró, rendesen odavágó képsorokig. De bármelyiket említehettem volna, hiszen a film elején lévő, mintegy 10-20 perces bemelegítő üresjárat után a mozi egyszerűen a székbe szögez bennünket, és nem enged felkelni egészen addig, amíg végig nem néztük nagyra nyitott szemekkel a stáblistát. Hihetetlen nagy feelingje van, amikor az első rész egyes zenei betétei bedübörögnek, mintegy összekötő hatást kiváltva belőlünk. A színészek hozzák amit kell, megtartották azt a jó szokást, hogy egyetlen skatulyás szupersztár sincsen leszerződtetve, szinte teljesen ismeretlenek a szereplők ( leszámítva persze a Trainspotting-os szereplése óta méltán híres Robert Carlyle-t…). Vérfröcsögés is akad, kellő mennyiségben, de aligha hiszem, hogy ezt a filmet ezért kéne megnézni. Magasan tartja az adrenalint az emberben, egészen a “happy (??) end”- ig. Többet nem is akarok mondani: ezt látni kell!

értékelés: 10/10

John Doe