Patkányok.
Elég kevés olyan épeszű ember létezhet, aki ne gyűlölné zsigerből ezeket az ocsmány állatokat, amit már jópár filmes igyekezett kihasználni (és most nem feltétlenül a “Stuart Little kisegér” rendezőjére gondoltam!). Jómagam is elég sok agyatlan patkányos horrorfilmet láttam, legutóbb például a 2003-as, rendkívül fantáziadús “Rats” címre hallgató amerikai moslékot, amelyben számítógéppel generált, röhejesen béna mutáns-patkányokkal kellett megkűzdenie szegény Ron Perlman-nek, aki biztos részeg volt, mikor elvállalta ezt a szerepet. Persze azért akadnak jobban sikerült filmek is, lásd az 1983-as “Of Unknown Origin”-t, melyben Peter “Robotzsaru” Wellert szivatja meg alaposan egy, a házába beköltözött szuperintelligens patkány.
Nemrég nálunk is kiadták a Willard című filmet, amiben valósággal hemzsegnek a patkányok… csakhogy ez egyáltalán nem egy tipikus horrorfilm.

A film főszereplője (véletlenül sem főhőse, mert egy nagy rakás szerencsétlenségre nem mondjuk azt, hogy hős), aki harminc-akárhány évesen még mindig rút édesanyjával és annak zsarnoki szeretetével él együtt egy nagy, de lepukkant házban. Időnként munkába is eljár, egy unalmas, szürke irodaházba, melynek igazgatója rühelli őt (az érzés kölcsönös), a munkatársai pedig magasról leszarják (ez is kölcsönös). Így aztán szegény Willard teljes magányban éli életét, egészen addig, amíg össze nem haverkodik a ház pincéjében éldegélő patkányokkal. A kissé morbid, de ártalmatlannak tűnő barátkozás akkor kezd el igazán érdekessé válni, amikor kiderül: Willard képes parancsolni a patkányoknak, akik azonnal szót is fogadnak neki.

Az emberi természet általában igen összetett, bizonyos helyzetben mégis könnyen kiszámítható. Ilyen helyzet az is, amikor egy elnyomott, jelentéktelen szürke kis ember hirtelen hatalmat szerez – ezek az emberek ilyenkor maximálisan kiélik magukat. Willardnak se kell sokat törnie az agyát azon, mihez is kezdjen új barátaival: egy tökéletesen irányítható, akár gyilkolásra is egyszerűen felhasználható sereget képez ki, hogy végre bosszút állhasson az őt ért sérelmekért és megaláztatásokért.

Glen Morgan rendezőről annyit érdemes tudni, hogy bár ez volt az első igazi rendezése, valószínűleg elég otthonosan mozoghat a filmek világában, korábban ugyanis olyan filmeket jegyzett (leginkább íróként), mint a Final Destination, az Egyetlen, vagy néhány X-Akták és Millennium epizód. A Willard stílusában eléggé elüt Morgan eddigi munkáitól, de úgy általában a patkányos – vagy más állatos – horrorfilmektől is és nekem éppen ezért tetszett. Dunát lehet rekeszteni az olyan filmekből, amelyekben mutáns, emberevő cápák/bogarak/zsiráfok cincáltak szét ötpercenként egy arra tévedt statisztát, ami ugyan látványilag lehet szórakoztató, de semmi több. Aki pedig egy ilyen agyatlan horrorra számítva nézi meg a Willard-ot, azt valószínűleg csalódás éri (vagy pozitív, vagy negatív), és emiatt a film megítélése nagyon változó. Az előadásmóddal pedig nincs baj, a rendező és stábja profi munkát végzett… a főszereplő Crispin Glover (Vissza a jövőbe) nevét külön meg kell említenem, mert a csávó hatalmasat alakít, Anthony Perkins Psycho-ja óta nem sok olyan színészt láttam, aki ennyire élethűen tudta eljátszani az őrültet (mintha tényleg kattant lenne az ürge, de lehet, hogy csak kurvajó színész, mindenesetre erre a szerepre nem tudtak volna jobbat találni). A filmet tehát legalább egy kikölcsönzésre mindenkinek ajánlom, lehetőleg DVD-n, mert a film mellett a szokásos extrákon (audiókommentár, előzetesek) kívül egy werk, egy dokumentumfilm és pár kimaradt jelenet is helyet kapott a CD-n, ahogy egy meglepően jól sikerült, témájában és hangulatában is tökéletesen e filmhez passzoló Ben feldolgozás is (eredeti: Michael Jackson, 1973) videoklip formájában, Crispin Glover remek előadásában.

értékelés: 9/10

Blizz