Megcsörren a telefon, egy nő felveszi, aztán kényelmesnek nem nevezhető diskurálásba kezd leendő gyilkosával a horrorfilmekről. Ugye mindenki számára ismerős a kép, ez bizony a Sikoly kezdő jelenete, a filmé, ami beindította az u.n. tinihorror hullámot, amit sokan próbáltak meglovagolni több-kevesebb sikerrel. Valami a lelkem mélyén azt súgja, jelen irományom tárgyának rendezője (vagy forgatókönyv-írója) is látta ezt a Wes Craven alkotást, mert amint az már a címből kiderül, itt is van telefon. De nem is akárhogyan…

Egy lányt darabokra szednek. Nem-nem, nem fűrésszel, késsel, a helyszínelő rendőrök elmondása alapján semmilyen eszköz nem volt felhasználva, de az áldozat mégis több zacskóban kerül be a fekete autóba. azt persze kevésbé tudják, hogy nemsokkal előtte valaki kitartóan zaklatta telefonon. Valahogy így indít a film, és nekem már itt kezdett büdössé válni a végtermék (nem, nem arra gondoltam, hanem a mozira…)

Adva van egy Jill nevű, természetesen ártatlannak tetsző, szívbe-zárásra alkalmas figura (akit tényleg egy tök aranyos csaj játszik), aki éppen szakítófélben van a barátjával, mivel az a legjobb barátnőjével csókolozott. Hogy mikor és hol, az nem fontos. A lényeg, hogy Jill addig veszekedett kedvesével telefonon, amíg a számlája felvette a versenyt egy jobb márkájú kocsi árával. Itt kezdődik a bonyodalom, mivel ennek hála, kénytelen némi munkát vállalni, a sokkal jobb mókának ígérkező iskolai máglyás buli helyett. Így hát szegény kis Jill-ünk egy nagyon gazdag orvos nagyon slampos villájában a nagyon influenzás (kanyarós, mumpszos, nemibeteg vagy nemtom…) gyerekeknél vállal baby-sitterkedést. A ház mega (vacakul keresnek arrafelé is az orvosok), beépített kiskert, madarak, halak lakhelyeként, házi macska (persze fekete), mozgásérzékelő villanyok, amik akkor gyulladnak fel, ha valaki éppen belép a szobába, szóval átlagos kis vityiló. Itt hagyja Jillünket a gazdag házaspár, megfelelő isntrukciókkal, és egy nagyon ritkán fel-, annál gyakrabban eltűnő Rosa nevű cseléddel, hogy vigyázzon két csemetéjükre, akiket hála az égnek a film utolsó részéig nem is fogunk látni, mert végigalusszák a történet kétharmadát. Jill azt csinálja, amit minden normális baby-sitter (nem, nem a fiújával kamatyol amíg haza nem érnek a ház urai), tévét akar nézni (sikertelenül) és olvasgat (azt azért sikeresebben). Aztán megszólal a telefon. Majd megint. És megint. A vonal másik végén idegen fickó van, néha bele sem szól, csak liheg kitartóan (azt már a ti fantáziátokra bízom, hogy miért), és egyre inkább halálra rémíti szegény hősnőnket. Közben Rosa megjelenik, majd el is tűnik, valamint véletlenül odatéved a legjobb barátnő is, hogy megmagyarázza miért nyalogatta meg Jill pasijának a manduláját (talán azért mert egy kurva- elnézést a szóért, de ő maga mondja magára. :)). Hogy ők miért vannak ott? Hogy valaki meg is haljon a filmben.
A sokadik zaklató, nem túl barátságos telefonbetyárkodás után Jill végre felhívja a rendőrséget (pesze előtte az égegyadta világon minden ismerősét végigcsöngeti, sikertelenül), ahol egy kedves hangú nyomozó bácsi, felajánlja neki, hogy bemérik a zaklatót a hívás alapján. Röpke kis rohangászás, és néhány félre sikerült kísérlet után végül sikerül, de az eredmény meglepő a lány számára (inkább sokkoló lenne a helyes kifejezés, de ennek a filmnek egyetlen momentumára sem használnám ezt a jelzőt): a telefonáló a házban van.

Mikor először elkezdtem nézni a filmet, egy kellemes nyugodt este, elaludtam rajta. Akkor azt hittem a hosszú naptól kifáradt elmémnek köszönhetően, de nem. Ez a film unalmas. Tulajdonképpen egy nagyon hosszúra nyújtott jelenet a Sikolyból lopva, és ezzel még a felét sem részleteztem. A fordulatok klisések, el és feltűnő árnyékok, felkapcsolodó villanyok, és a szokásos. Az utolsó negyed óráig szinte nem történtik semmi, csak telefon-telefon-telefon, a végén már azon kezdtem gondolkozni, hogy a pasi most gyilkolni is akar, vagy csak szimplán szereti a nők hangját (ebben az elképzelésemben megerősített a jó hangos lihegés a vonal túlsó végéről). Aztán jön tizenöt perc rohangálás, gyors befejezés, majd egy olyan felesleges és klisés csavar, hogy az szerintem csak a forgatókönyvíró fantáziájában volt izgalmas (ugyanakkor szerintem mindenkinek, aki látta a Resident Evil-t elő fog jönni egy kis párhuzam érzés az utolsó jelenetnél.). A gyilkos egy teljesen ismeretlen fazon, akinek rendkívüli “misztikumát” (ugye nem hiszitek hogy ezt a szót komolyan gondoltam) azzal próbálják megerősíteni, hogy amíg kergeti Jill-t és a két kisgyereket egyetlen pillanatig sem mutatják az arcát. Húúúú de rettenetes. A filmben még nagyítóval sem lehet szinte egyetlen csepp vért sem találni, szóval gyomorforgatás sem lesz, bár ezt ki lehetett találni az elhalálozók igen csekély számából. Valamint arra sem igazán kapok választ, hogy most tényleg széttépte-e az előző áldozatát, vagy az csak hangulatos beharangozó volt, hátha mindenki elfelejti. Ahogy ezt a filmet is könnyű törölni az emlékek közül, miután egyszer láttuk…

értékelés: 4/10

John Doe