A nyolcvanas évek legkiválóbb amerikai vámpírfilmje ez, melyet még annyian sem ismernek itthon, mint a Lost Boyst (Elveszett fiúk). Ez utóbbi egyébként konkurense volt a Near Darknak, népszerűségben szépen le is gyűrte, de ettől még nem jobb film. Kathryn Bigelow rendező és Eric Red író eredetileg westernfilmet akart készíteni, de arra akkoriban a kutya sem volt kíváncsi, így inkább a tomboló horrorláz csábításának engedtek. A végeredmény egy lebilincselően eredeti, kellően véres vámpírfilm lett, melyben nincsenek nagy szemfogak és a vámpír szó egyetlen egyszer sem hangzik el.

Caleb Colton egyszerű fiatal parasztlegény, akinek esti szórakozása, hogy a közeli kocsmában sörözget. Itt ismerkedik meg egy, az igen csinosnál jóval szexibb, de egyáltalán nem ribancos, szőke rövidhajú lánnyal, Maevel. Mindjárt rá is gajdul a titokzatos nőcire, aki láthatólag szintén vevő tehenészünkre. A srác azonban olyan sík mint egy vízszintező (vagy egyszerűen csak a tökébe szállt az összes vér) és nem olvas a lány szavai között (még milliárd év múlva is itt leszek, mikor a csillagok kihúnyak, stb.), sőt még akkor sem gyanakszik, amikor megmutatja neki a lovát (bélyeggyűjtemény nem volt kéznél) és az megvadul. Caleb addig sündörög a csaj nyaka körül, míg az jól megharapja, de nem szívja ki a vérét. Mae elszalad, hősünk pedig a nap első sugaraitól füstölögve támolyog haza. Apja (Tim Thomerson személyesen) és kishúga már messziről észreveszik, ám mire odaérhetnének hozzá néhány alak berántja egy lesötétített furgonba. Itt megismerkedünk az Aliens fél stábjával, akik most egy nomád vámpírcsapatot alakítanak. Vezetőjük a karizmatikus Jesse (Lance Henriksen AKA Bishop), van egy buja nőstény Diamondback (Jenette Goldstein AKA Vasquez), egy vámpírmércével is hülyének számító pszichopata, Severen (Bill Paxton AKA Hudson) és egy növésben megállt húsgombóc vámpírkölyök, Homer és persze itt a szexi Mae. Severen mindjárt ki akarja nyírni Calebet, de Mae elárulja, hogy már vérszopót csinált belőle. Erre lesz egy kisfelindulás, hősünk meg csak bután pislog. Életben hagyják, azzal a feltétellel, hogy felveszi velük a tempót: éjjel vérivás, nappal lesötétített autóban vagy motelszobában való henyélés – aludni nem kell. Az egyszerű legénykének nemigen áll rá a szája az új kosztra, finnyázik, éhezik és a többiek agyára megy. Egy kocsmában tartott beavatási ivás, majd egy rendőrséggel folytatott lövöldözés után megunja a témát és hazamegy apucihoz. Az öreg józan paraszti ésszel vértranszfúziót hajt végre fiacskáján, aki egyből ki is gyógyul a ronda betegségből. Immáron újra emberként gatyába rázza magát és felkutatja volt társait, akiket – ismerve gyengéiket – egytől egyik kifingat. Kivéve persze a szöszit, akit hazavisz és jól megtranszfúzál – na nem úgy.

Ez a kis darab azért is szerepel a Top 10-emben, mert teljes egészében megfosztja a vámpírokat minden korábbi tradíciótól, és olyan perspektívából láttatja a témát, melyhez addig nem nagyon volt szerencsénk. Nincsenek nagy szemfogak, senki sem hófehérbőrű sápatag darker, sokkal inkább úgy festenek, mint egy westernfilmből szalasztott haramiabanda. Amikor Caleb Jesse életkorát firtatja, megtudjuk, hogy a déliek oldalán harcolt, sőt egyszer azt is elkottyantja, hogy a nagy chicagói tűzvész is az ő érdemük volt. Ezek a vámpírok tehát nem keseregnek a halhatatlanság terhe alatt, ehelyett inkább eufórikusan gyilkolásznak és tombolnak, nem törődve azzal sem, hogy eredetükre fény derülhet. A cucchoz a Tangrine Dream nevű elektronikus banda komponált muzsikát, mely annyira hipnotikus és álomszerű, hogy külön meghallgatása is erősen javallott.

 

értékelés: 10/10

Batboy