Mivel az előző Bride of Frankenstein kritikám során többször is megemlítettem James Whale másik halhatatlan klasszikusát, a Láthatatlan embert, kézenfekvőnek tűnt, hogy mostani cikkemnek ez a film legyen az alanya.
A Láthatatlan ember készítése körül anno volt egy kis probléma: az író, H. G. Wells még élt, és nem igazán bízott a Universal filmeseiben, miután szépen elkúrták a Dr. Moreau szigete című könyvének feldolgozását. (a film címe The Island of Lost Souls, és a képeket eltekintve klasszikus trash lehet, az egyik főszerepben Lugosi Bélával – ergo valószínű, hogy még hallani fogtok róla az oldalon.) Wells tehát aggódott a készülő film miatt, de a stúdió fejesei megoldották az egészet egy huszárvágással: a film eleje szinte egy az egyben a regényt követi, és később is előfordulnak ismerős pillanatatok/motívumok, de maga a történet lényegi része, a végkifejlet teljesen más irányba haladt. Wellst tehát szépen átverték a beetetéssel, a film pedig James Whale rendezésében elkészült, és 1933-ban bemutatták.

Ahogy azt a bevezetőben is említettem a film eleje teljesen megegyezik a regényével. Egy kis angol vidéki városka fogadójába egy viharos estén betoppan egy rejtélyes idegen. Lefoglal egy szobát, de senkit sem enged a közelébe, az arcát kötésekkel takarja el, a fogadó emeletén pedig hamarosan kis laboratóriumot rendez be, ahol kísérletezésbe kezd. Eközben láthatunk egy másik életképet is: két tudós és egy fiatal hölgy aggódik a kollégájuk (a hölgy esetében vőlegénye) Dr. Griffin miatt, mert napokkal korábban eltűnt, ráadásul a jelek szerint olyan anyagokkal dolgozott, amelyek elég rossz hatást gyakoroltak az ember idegrendszerére. A kis városkában eközben megkezdődik a rémálom: a fogadós véletlenül kopogás nélkül benyit a rejtélyes idegen szobájába, aki válaszul fogja, és lehajítja a lépcsőn. A rendőrség persze azonnal ki is érkezik, hogy letartóztassák a vendéget, de őket, és a szobába tóduló tömeget is érdekes látvány fogadja: amikor a fickó leveszi magáról a kötéseket, nincs alattuk semmi! Láthatatlan barátunk ezután megszökik és végigrombol a városon, majd elmenekül, és meglátogatja egyik volt kollégáját, Dr. Kempet. Bár a dokinak nemigen tetszik, hogy egy láthatatlan elmebeteget szolgáljon, mégis engedelmeskedik minden parancsának. Visszamennek a városba, ahonnan Griffin megszökött (igen, aki nem jött volna rá kapásból, ő a láthatatlan ember), hogy visszaszerezzék a könyveket, melyekbe az őrült doki a láthatatlanság titkát írta le. Griffin a kockázatos akcióra még rá is tesz egy lapáttal, ugyanis közben megöli a helyi rendőrfőnököt. Kemp számára a helyzet egyre kényelmetlenebbé válik, ezért segítségül hívja Griffin menyasszonyát és mentorukat is, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elárulja a láthatatlant, és kihívja a rendőrséget.

Miután ezt a filmet is megtekintettem, arra az igen egyszerű következtetésre jutottam, hogy James Whale barátunk egyszerűen képtelen volt rossz filmet készíteni. A Láthatatlan ember egy remek film, az effektek pedig, amelyekkel operál, még mai szemmel nézve is fantasztikusak. Ez a film volt Claude Rains első nagy szerepe, ugyanis eddig senkinek sem kellett, a rendezők szerint ugyanis iszonyatosan ripacskodott. Whalenek azonban nem az alakítása kellett, hanem a hangja. . A folytatások közül sajnos (vagy éppen szerencsére?) egyet sem láttam, de nyilvánvalónak tartom, hogy az eredeti szintjét egyik sem közelítette meg. A regénytől való eltérés megbocsátható, hisz az egész még sokkal jobb, mint Wells klasszikusa. Aki hozzám hasonlóan szereti a régi horrort, annak kötelező a beszerezése, aki annyira nem rajong a fekete-fehér szörnyekért, annak is érdemes megpróbálkoznia vele.

értékelés: 10/10

Zoo_Lee