Egy nemrég lezajlott éjszakai filmnézős buli keretein belül néztem meg újra a The Story of Ricky című hongkongi-japán akciófilmet, és rögtön megfogalmazódott bennem, hogy soron következő irományommal megpróbálok minél több embert megnyerni e remek kis alkotás megtekintéséhez. Ha információim nem csalnak, az idei Sziget Fesztiválon is vetítették a filmet, ami jelzi, hogy a tizenhatodik életévét taposó opussal érdemes foglalkozni, pláne mivel rövid internetes keresgélés után semmiféle érdemleges leírást nem találtam róla a magyar weben, a csodálatos Ricky Martinról viszont több Duna berekesztésére alkalmas információmennyiség állt feldolgozásra készen. Szerencsére az ízlésemmel semmi gond, ezért inkább maradok a távol-keleti unrealitások talaján, melyből 1991-ben egy olyan abnormális film sarjadt, amely a The Story of Ricky névre hallgat.

A bevezető szöveg szerint a börtönöket privatizálták, aminek eredményeképp a rabok a börtönt igazgatók kénye-kedvének vannak kiszolgáltatva. Történetünk is egy ilyen börtönben játszódik, ahol a rendet a börtönigazgató és helyettese négy bentlakó nehézfiú – a börtön négy szárnyának vezére – segítségével tartja fenn. Az emberélet nem sokat kóstál a rácsokon belül, és ezzel az emberölésért elítélt fiatalember, Ricky Ho, is hamarosan szembesül, aki ama bizonyos homokszemként kerül bele az idáig jól működő gépezetbe. Rickyről tudni kell, hogy nem túl okos, viszont nagyon érzékenyen reagál az igazságtalanságra és az ereje is megvan ahhoz, hogy a hatalom alatt senyvedőket megvédje a hatalmaskodók atrocitásaitól. Igazi jófiú tehát a mi Ricky barátunk, aki a rá hajigált mázsás sírköveket kockahasával meg úgy általában egész testfelületével képes leamortizálni, ezenkívül az ólmot is több mint jól bírja; mellkasában szuvenírként őriz pár pisztolyból származó golyót, melyek a szeretett nő elvesztésére emlékeztetik. A fiú ugyanis a lány halálának megbosszulása következtében került a börtönbe. Ricky hamar kivívja az ideiglenesen regnáló börtönigazgató-helyettes ellenszenvét, mert a jófiúskodás napi 24 órás áldásos tevékenység, illetve a helyettes egy kegyetlenkedő genyó, akivel a konfrontálódás így eleve elkerülhetetlen. Ricky azzal sem szerez piros pontot a vezetőségnél, mikor a börtön falain belül található mákültetvényt felégeti. Rendszabályozási szándékkal ráküldik a négy nehézfiút (Oscart, Rogant, Tarzant és Brandont), hogy szorongassák meg egy kicsit Ricky tökeit, hátha hősünket így sikerül ráébreszteni arra, hogy ilyen közegben a konformizmus az egyedüli elfogatható magatartásforma. Mivel Ricky nem éppen átlagos önvédelmi képességekkel rendelkezik, ezért nincs könnyű feladatuk. Hiába verik péppé, temetik el élve, próbálják agyonlapítani, vagy pengéket nyomni a szájába és úgy pofán csapkodni, nem tudják együttműködésre bírni, és Ricky csak annál morcosabb is lesz. Egymás után zúzza le (vagy inkább szét) a kisfőnököket, hogy aztán szembekerülhessen az igazgatóval, aki cseppet sem olyan girnyó figura, mint amilyennek elsőre tűnik…

Ha meg kellene indokolnom, miért is nézzétek meg ezt a filmet, és ne a tévében keressetek valami szar főműsoridős akciófilmet, akkor mindenképp azzal kezdeném, hogy a The Story of Ricky utánozhatatlan hangulattal rendelkezik, ami nem ül le egy pillanatra sem. Úgy gondolom, ez javarészt a műfaji határok átlépésének a következménye, ugyanis a film olyan zsánerben is tiszteletét teszi, amely azt hiszem, minden Harvestert látogató számára kedves, és ez pedig a horror. Ricky ugyanis nem finnyáskodik, ha egy kis karatéjozásra kerül sor, egyetlen ökölcsapással képes átrendezni ellenfelének belső anatómiáját, különösen a legvaszkularizáltabb területekre összpontosítva, amelyekből csak úgy ömlik a paradicsomlé, hogy mindjárt le is fordulunk a székről. Olyan gore-jelenetekben bővelkedik ez a másfél óra (szétrobbanó végtagok, kiömlő belsőségek), amilyenek szokatlanok egy alapvetően verekedős szituációkra építő akciófilmtől. Ha meg akarjátok tanulni, hogyan lehet a saját beletekkel fojtogatni az ellenfeletek, akkor ez a ti filmetek. A The Story of Ricky viszont még ennél is furcsább hibrid. Ezek a szándékosan eltúlzott vérengzések többnyire hihetetlenül mókásan jelennek meg a néző előtt. Egy gyors sokként éljük meg őket, aztán vesszük csak észre, hogy már javában röhögünk egy-egy brutálisan véghezvitt akciót követően. Mindezek mellett a negatív szereplők sem azt a sátánian übergonosz fajtát testesítik meg, inkább karikatúrái a hasonszőrű filmek rosszfiúinak, amire jó példa a börtönigazgató-helyettes, aki egy nagydarab, félszemű, visszataszító kéjenc, bal keze helyén kampóval (vagy valami ahhoz hasonlóval), és aki azonnal talpnyaló-üzemmódba vált, mihelyst a főnöke hazatér a nyaralásból. Viszont messze nem ő a legidegesítőbb karakter a filmben, hanem az igazgató elkényeztetett fiacskája, aki még ezt a szánalmas idiótát is megszívatja párszor. Na, ez a kissrác annyira, de annyira tenyérbe mászó alakítást produkál, hogy vártam már mikor fogja Ricky helyrepofozni igencsak ferde neveltetését, no de az igazán csúnya dolog lett volna, ha mondjuk valami olyasmi történt volna vele, mint teszem azt a Carpenter-féle 13-as rendőrörs ostromában a fagyira váró kislánnyal. A komikus hatást csak tovább fokozzák azok a szándékosan szentimentálisra vett jeleneteket, amelyek Ricky széplélek oldalát hivatottak bemutatni. Elég csak azokat a jeleneteket megemlítenem, amelyekben a fiú és barátnőjének idillikus múltja idéződik meg előttünk, vagy mondjuk mikor a sötét cella magányában kushadó Ricky szívfájdalmát némi furulyázással igyekszik oldani. Szóval néhol kileng a mérleg „nyál-ügyileg”, de ez is egy olyan adalék a film egészét tekintve, amely nagyon pozitív irányba viszi el az értékelést. Azt hiszem, ebből a kis leírásból kedvet kaphattatok a The Story of Ricky-hez, a többi már csak rajtatok múlik. Mi itt a Harvesteren nagyon odavagyunk a filmért, és ti sem tudtok majd neki ellenállni, különben Ricky gyön oszt leabál titeket.

 

értékelés: 10/10

Yakuza