Mikor anno jópár éve a Harvestert megcsináltuk, egy underground webzint szerettünk volna létrehozni, ami csak horrorfilmekkel és b-kategóriás szarokkal foglalkozik. Kivételt manapság is csak a legritkább esetben teszek, most azonban pont ezt fogom tenni. A Paranoia 1.0 ugyanis nem igazán nevezhető horrorfilmnek (trash-nek meg végképp nem), mert hát nincs benne se túlvilági szörnyeteg, se maszk mögé rejtőző elmebeteg mészáros, se különféle gusztustalan vérengzések – amiket egyébként mi itt a Harvesternél nagyon szeretünk. A Paranoia 1.0 egy igen sötét és lehangoló film, úgyhogy komoly depressziósoknak nem ajánlanám. Azonban akit érdekelnek a furcsa, szürrealisztikus alkotások, amelyek ráadásul az ember szürkeállományát is megmozgatják, mindenképp próbálkozzon meg vele. Paranoiások előnyben.

Filmünk hőse, Simon tipikus kockafej: életének nagyobbik részét számítógépe előtt tölti (hálózatokat felügyel, gépi kódban programozgat és egyéb mókás dolgokat csinál), a külvilágtól már-már idegenkedik, úgyhogy nem is nagyon jár el otthonról, max. néha lemegy a boltba. A lakása, amit egy ocsmány, koszos lakóházban bérel, gyakorlatilag romokban hever, ahogy a magánélete is. Ráadásul szegény Simonnak nincs jól jövedelmező állása, mint Neo kollegájának a Mátrixban, így állandó anyagi gondokkal küszködik és a lakbérrel is folyamatosan csúszik, minek folyományaként a háziúr is szeretne már megválni tőle.
Ez az amúgy szimpatikus, de szerencsétlen figura egy nap kap egy dobozt. Egy üres dobozt, amit az ajtaja előtt talál meg – de nem odakint, a lépcsőház folyosóján, hanem belül, az előszobában. Simon félve egy újabb betöréstől (amelynek ezúttal sem volt semmilyen nyoma, a dobozt leszámítva) lecseréli a zárat, illetve egy riasztót is felszerel – mindezt hiába, mert másnap reggel kapja a következő dobozt.
Simon egy kis magánnyomozásba kezd, mert arra gyanakszik, hogy a ház egy másik lakója szórakozik vele. Mi nézők pedig hamarosan megismerjük őket, mármint a többi lakót, akik egytől egyig elég gyanúsak, de minimum furcsák. Van köztük egy őrült feltaláló, aki unaloműzés céljából egy androidfejet építget magának, amivel valamilyen szinten már beszélgetni is tud. Igaz, időnként összezavarodik a gép, mert nem tudja megkülönböztetni, hogy mi az amit ő, és mi az, amit a gazdája mondott (mivel a feltaláló a saját hangmintáját ültette a robot kompjúterébe). Rajta kívül találkozunk egy elég agresszív külsejű, szado-mazo irányultságú fickóval, egy magányos és kissé őrült nővel, valamint egy meglepően intelligens, a ház alatti csatornarendszerben éldegélő csövessel is – hogy csak a fontosabbakat említsem. Hősünk ijesztően gyors leépülésének tudatában egyre kétségbeesettebb módon próbál közelebb kerülni a valósághoz, miközben egyre inkább eltávolodik tőle: hallucinációi erősödnek, az elméje egyre zavarodottabb lesz, idővel nem tudja megkülönböztetni a valóságot a fikciótól. De legalább mi választ kapunk a film vége felé, amin aztán még filozofálgathatunk jó sokáig…

Kifejezetten pozitív élmény volt számomra a főszereplő bőrében Jeremy Sisto-t látni, aki ebben a filmben lényegesen többet mutat meg színészi képességeiből, mint pl. a Halálos kitérő című horrorban. Ezen kívül a mellékszereplőkre sem lehet panasz, kiknek többségét valószínűleg nem kell bemutatni a horror- és alternatív filmek rajongóinak (Udo Kier, Bruce Payne, Lance Henriksen, Deborah Unger).
Ami pedig a szerzőket illeti, a Renfroe-Thorsson duó viszonylag kevés pénzből egy ütős kis “pszicho” filmet készített, melynek megtekintése közben – egész a végkifejletig – a néző csak találgathat a fő témát illetően. Mert eleinte úgy tűnik, hogy a film nem túl meglepő módon a paranoiáról szól, ahol egy paranoiás skizofrén (történetesen Simon) mindenféle lehetetlen összeesküvés-elméletet talál ki, melyben minden és mindenki gyanús. Aztán ezek az elméletek egyre hihetőbbnek tűnnek, így nemsokára a filmet inkább egy thriller köntösbe bújtatott nagy adag társadalomkritikának érezzük, amely nagyon is valós dolgokra mutat rá, kissé elnagyolva persze.

 

értékelés: 8/10

Blizz