Az Ölüme son adimot úgy mutatta be nekem az egyik haverom, hogy ez a film a Vahsi kan 2, vagyis Cüneyt Arkin török Rambójának második része. És valóban, az Ölüme akár ezt a címet is kaphatta volna, mivel a helyszínek nagyjából ugyanazok a két filmben, Cüneyt mellett pedig ismét Török Amália feszít, csak immár harcedzett amazonként, aki néha úgy markolja a gépfegyvert, mintha az élete függene tőle. A duó ezúttal egy harmadik taggal bővült, az általam csak török Lee van Cleefnek elnevezett csávóval. Róla nem tudok sokat mondani, olyan Lee van Cleef feje van, csak némi alkeszos beütéssel megdobva a látványt, és láthatóan jó haverok Cüneyttel, aki, szokásához híven, gyanúsan több érzelmi töltéssel bíró nézést ereszt meg a férfi irányába, mint a nők felé. A történetet megpróbálom egy mondatban összefoglalni. Szerintem menni fog.

A hősöknek egy professzort és a lányát kell kimenteniük elfedett arcú rosszfiúk karmai közül, menekülés közben pedig, ha már éppen az útjukba esnek, felszámolják a galád csoportosulás lepukkant fészkeit.

Bár a – viszonylagos – követhetősége miatt az Ölüme son adim távol van az Ölüm savascisi überelhetetlen színvonaltalanságától, Cetin Inanc ismét bizonyságot tesz arról, hogy nincs még egy olyan rossz rendező, aki a no-budget ellenére ennyire „élvezetes” filmet képes összehozni. (Persze csak azoknak élvezetes, akik vevők a húzásaira.) A „Jet Director”-nak csúfolt Cetin ezúttal is hű maradt önmagához: a professzor lányára egy nagyon gány pólón kívül csak bugyit húzatott, és mellette Török Amália bájait, leginkább a fenekét is újra felfedezi magának a film kedvéért. Egy alkalommal szegény Amália egy lépcsőn kénytelen úgy lefelé farolni, hogy közben mi, nézők, szinte szuperközeliben élvezhetjük a gyönyörkelyhére szorosan feszülő bugyika látványát. A szobabelsőben bikiniben egzisztáló nő(k) török filmes kliséje is ellövésre kerül: a film elején egy fiatal bikinis csaj smárol a török Lee van Cleeffel – elég felkavaró látványosságot produkálva. Az elmaradhatatlan bugyivillantó rúgások is igen súlyosak, amiket természetesen Amália előadásában láthat a néző, mivel a prof. lánya egy döglött macska intenzitásával valósítja meg magát. Ő csak azért van a filmben, hogy egyszer megmossa frissen szőrtelenített lábait egy patakban, meg hogy egy cliffhangeres akció közben lássuk, hogy piros bugyi van rajta. Ja, meg egyszer beleájul a török Lee van Cleef karjaiba, aki jól letapizza.

Az Ölümében több szándékos poén is helyet kapott, mint a Vahsi kanban, a hősök ugyanis előszeretettel ugratják egymást, akár a legnagyobb tűzharc közepette is leálnak egy kis bájcsevelyre. Ezeknek a humoros jeleneteknek a verbális részét persze nem érthettem, de talán nem ért ezzel akkora veszteség. A képi poénok kb. egy Bud Spencer-film szintjén mozognak, de persze a legtöbb értetlenséggel kevert röhögést a nulla költségvetésből fakadó akciórészek hülyeségei indukálják. Amikor valami háborús filmből ollóztak be egy géppuskafészekből serényen lövöldöző „sárga” (japán?, vietnámi?) csoportosulást egy pillanatra, azt hittem, menten eldobom az agyam. Amikor másodjára tették ugyanezt, a hatás még erősebb volt. A cseppet sem meggyőző effekttel előállított torkolattüzek is baromi hülyén néznek ki, a mindenhonnan özönlő rosszfiúk pedig még mindig nem tudnak „tisztességes” haláltusát előadni, ami ne lenne nevetséges, de nem folytatom, mert eféle ciki dolgokból most is van bőven.
Cüneyt, ahogy azt már megszokhattuk tőle, nagy átéléssel és vehemenciával püföli ellenfeleit, kiszámíthatatlan mozdulatsorokat húz elő a tarsolyából, vagy éppen mély gondolatokat sejtetve bámul bele a kamerába, esetleg meleg mosolyait eregeti társai felé (de leginkább a török Lee van Cleef felé). És úgy csinálja mindezt, ahogy csak ő tudja ezen a világon, és mi ezért imádjuk őt.
A Vahsi kant jócskán lekörözi az Ölüme akciók terén, a film mégis kicsit fárasztóbb, mint elődje, talán a több beszéd miatt. Ha viszont a Vahsi kan bejött, ez is be fog, mert meg kell hagyni, jó kis trashfilm.

értékelés: 7/10

Yakuza