Mielőtt az ember vakációra indul, gondoskodik arról, hogy a lehető legmegfelelőbb szállást foglalja le magának. Ám ha nem rendelkezik kellő helyismerettel, könnyen előfordulhat, hogy egy sor kellemetlenséggel találja szemben magát és álomnyaralása rémálommá válik. Néha pedig a rémálmot szó szerint kell érteni, tehát nem a szoba tisztasága vagy mérete lesz kifogásolható, s nem is az, hogy ablaka esetleg nem a tengerre néz. A Los Angeles belvárosában található Cecil Hotel pontosan egy ilyen szálloda, mert bár kívülről nagyon impozáns, belseje hátborzongató, sötét titkokat rejt.

 

A kezdetek

A szállót William Banks Hanner építtette 1924-ben, az akkoriban igen divatos Art Déco stílusban. A munkálatok összesen egymillió dollárba kerültek, ami annak idején rengeteg pénznek számított, ám a dizájnért felelős belsőépítész, Loy Lester Smith valami káprázatosat szeretett volna alkotni és nem volt hajlandó alábbadni igényeiből. Kapuit végül 1927-ben nyitotta meg a vendégek előtt, és pillanatok alatt népszerűvé vált. Látogatói üzletemberek, a társadalmi elit tagjai és természetesen turisták voltak. Eleinte nagyon futott a szekér, a Cecil jelentős profitot termelt, de az 1929-ben kezdetét vevő Nagy gazdasági világválság fokozatosan visszavetette a forgalmat, s a fizető vendégek rendre elmaradtak. Bár a válság lecsengése utáni évtizedekben a gazdaság talpra állt, és a szálloda az 1940-es években ismét teljes gőzzel üzemelt, jelentős minőségi romlásokat lehet megfigyelni rajta: a környéket ellepték a hajléktalanok, a bárban egyre gyakrabban tűntek fel kétes egzisztenciák – alkoholisták, kábítószer-élvezők, prostituáltak, illetve tilosban randevúzó, házasságtörő párok, és már a szobákat is jóval olcsóbban kínálták, mint annak előtte. A dizájn maradt a két évtizeddel korábbi, ez már jócskán divatjamúltnak számított, s gyakran a karbantartásra, felújításra sem volt elegendő tőke.

 

 

A hanyatlás útján

Az 1950-es és 1960-as években aztán egyre többen választották állandó lakhelyüknek a Cecil Hotel-t, többnyire olyanok éltek itt, akiknek nem engedhették meg maguknak, hogy rendes lakást vagy házat béreljenek a város egy biztonságosabb és tisztább környékén. Megszaporodott azon elkeseredett emberek száma is, akik azért vettek ki szobát, hogy itt vessenek véget életüknek. Ebben az időben ragadt rá a szállodára a “The Suicide”, azaz “Az Öngyilkos” gúnynév is. Persze olyanok is meghaltak itt, akik egyébként nem szerettek volna: számos esetben igazolható volt az idegenkezűség. A 80-as, 90-es években aztán elszabadult a pokol, ugyanis a beköltözők között akadt két sorozatgyilkos is, akik itt akartak elrejtőzni kicsit a világ (és a hatóságok) elől, miközben aktívan “dolgoztak”.

 

A kétezres évektől napjainkig

2007-ben egy tulajdonosváltásnak köszönhetően a szálló egyes részeit kicsinosították, a teljes renoválásra azonban továbbra sem volt elegendő anyagi keret. 2011-ben átkeresztellték Stay on Main-re, utalva ezzel arra, hogy az épület egyébként a Main Street-en található, illetve a vezetőség a régi nevet is rossz ómennek tartotta a múltbéli események miatt. 2014-ben újabb tulajdonoscsere történt, ekkor a new york-i szállodavezető, Richard Born és egy szintén new york-i székhelyű cég, a Simon Baron Development közösen vásárolták meg, 30 millió dollárért. Ekkor teljesülhetett vére-valahára a teljes körű felújítás, 2017. februárjában pedig kulturális emlékművé nyilvánították.

 

 

Rejtélyes halálesetek

Mint már fentebb utaltam rá, a szálloda a tisztázatlan körülmények között történt elhalálozások melegágya volt. Hivatalosan tizennyolc alkalommal vesztette valaki életét a hotel területén, ám gyanítom, hogy ennél jóval többen távoztak e falak közül a másvilágra. Nem áll módomban az összeset felsorolni, csak a jelentősebbekkel vagy furcsábbakkal fogok foglalkozni.

• Az első dokumentált öngyilkosságot 1931-ben követte el egy W. K. Norton nevű vendég, ő nagy mennyiségű mérget vett be.

• 1944 szeptemberében a tizenkilenc éves Dorothy Jean Purcell éppen a nála jóval idősebb barátjával, a harmincnyolc éves Ben Levine-al együtt vendégeskedett a hotelben, amikor egy éjszaka hasi görcsei támadtak. Hogy ne keltse fel a férfit, a fürdőszobába ment, ahol nem sokkal később életet adott egy gyermeknek. Purcell-nek nem volt tudomása arról, hogy terhes, és annyira bepánikolt, hogy kidobta az újszülöttet az ablakon. A rendőröknek azt mondta, azt hitte, hogy a gyerek holtan született. Tettéért nem ítélték el később, hanem pszichiátriai kezelésnek vetették alá.

• 1947. január 15-én, délelőtt egy gyermekével sétáló asszony egy deréknál kettévágott, össze-vissza kaszabolt holttestet talált a szállodához közeli parkban. A boncolás során kiderült, hogy az áldozatot Elizabeth Short-nak hívták, és mindössze huszonkét esztendős volt. Környezete könnyűvérűnek ismerte, aki szívesen ismerkedett férfiakkal és ücsörgött különböző hotelek bárjában, így a Cecil-ben is. Színésznő szeretett volna lenni, a korabeli sajtó ezért is ragasztotta rá a The Black Dahlia nevet, ugyanis abban az időben játszották a mozik a The Blue Dahlia című filmet (Short haja pedig fekete volt, ezért lett black). Az eset hatalmas nyilvánosságot kapott, rengetegen vallották magukat bűnösnek a lány halálában, ám a valódi tettes sohasem került elő.

• 1962-ben Pauline Otton kiugrott a kilencedik emeleti ablakból, miután összeveszett a férjével. A férj, még azelőtt elhagyta a szobát, hogy Otton öngyilkos lett volna. A nő földetérése sem volt egyszerű: egy járókelőre, a hatvanöt éves George Gianni-ra zuhant, mindketten szörnyethaltak.

• 1964 júniusában egy nyugdíjas telefonos operátor, “Pigeon” Goldie Osgood, életét vesztette szobájában. Becenevét arról kapta, mert nagyon szerette etetni a galambokat a közeli Pershing Square-en (pigeon = galamb, angolul). Az idős hölgyet megerőszakolták, összeszúrkálták, és megverték, a szobát pedig feldúlták. Néhány órával később kézre kerítették feltételezett gyilkosát, a huszonkilenc éves Jacques B. Ehlinger-t, aki véres ruhákban mászkált a Pershing Square-en. Később azonban sikerült tisztáznia magát, így Osgood esete megoldatlan maradt.

• A szálloda 1985-ben Richard “The Night Stalker” Ramirez, 1991-ben pedig Jack Unterweger otthona volt. Mindkét férfi sorozatgyilkosként tevékenykedett. Ramirez nevéhez tizennégy gyilkosság és tizenegy szexuális bántalmazás fűződik, Unterweger pedig tíz-tizenkét alkalommal ölt (pontos adat erre vonatkozólag nincsen).

• Az eddigi utolsó halálesetet 2015-ben jelentették, amikor egy huszonnyolc éves férfi testét találták meg a hotel bejárata előtt. Valószínűleg leugrott, mint előtte sokan mások.

 

 

Egy kifejezetten hátborzongató történet

2013-ban egy felkavaró videó járta be az internetet. A felvételt a Cecil Hotel (vagyis akkor már Stay on Main) liftjének biztonsági kamerája rögzítette, egy fiatal lány szerepel rajta, aki rendkívül zavartan viselkedik. Úgy tesz, mintha el akarna bújni valaki elől, néha kinéz a nyitott ajtón, össze-vissza nyomkodja a vezérlőpanel gombjait, ám a felvonó meg sem mozdul, s ettől láthatóan nagyon ideges.

 

 

A szóban forgó lányt Elisa Lam-nek hívták, huszonkét éves egyetemista volt és kanadai állampolgár. 2013. januárjában érkezett Los Angeles-be, egyedül. Életének epizódjairól, így kaliforniai utazásáról is blogot vezetett, valamint minden nap beszélt telefonon szüleivel, innen van információnk arról, mivel teltek vakációjának napjai. Mivel anyagi lehetőségei korlátozottak voltak, olcsó szállást keresett magának, így akadt rá a belvárosban álló, hírhedt szállodára. Néhány napig minden rendben zajlott, aztán január 31-étől fogva nem adott több életjelet magáról. A rendőrséget szülei értesítették, akik megkezdték a nyomozást, illetve ők is a városba utaztak, hogy részt vegyenek a keresésben. A nyomozók átvizsgálták az összes szobát és megnézték a biztonsági kamerák felvételeit, így akadtak rá arra, amely egyébként február 1-jei keltezésű, és amelyben Lam a liftben tartózkodik. Ekkor pszichológusokat is bevontak a vizsgálatokba, rajtuk kívül pedig további szakembereket és a lakosság segítségét is kérték. Szülei elmondták a hatóságoknak, hogy lányuk bipoláris depresszióban szenvedett és gyógyszeres kezelés alatt állt.

A nyomozás időtartama alatt a hotel több vendége is panaszkodott a gyenge víznyomásra. Néhányan közülük azt is állították, hogy a csapból folyó víznek fura színe és íze van. Február 19-én aztán megtalálták Elisa Lam holttestét az egyik víztartályban, amely a szálloda tetején volt. Rejtély, hogyan kerülhetett oda, hiszen a tetőre csakis a személyzet tudott kijutni egy speciális mágneskártya segítségével, s a víztartály teteje is borzasztó nehéz volt ahhoz, hogy egy fiatal, vékony lány egymaga felemelje azt, pláne, hogy még vissza is csukja magára, belülről. A boncolás során a szakemberek megállapították, hogy fizikai bántalmazásnak vagy szexuális erőszaknak nincs nyoma és az öngyilkosságot is kizárták. A toxikológiai vizsgálat elégtelen volt, hiszen nem tudtak annyi vérmintát venni, amennyi elegendő lehetett volna ehhez, de néhány mintát azért találtak azokból a gyógyszerekből, amiket depressziójára szedett. Véralkohol-szintje alacsony volt, egyéb tudatmódosítók nem voltak a szervezetében.

 

 

Később egy videoblogger bemutatta, hogy mégsem olyan nehéz kijutni a szálló tetejére, méghozzá a tűzlépcsőt használva. Azonban a mai napig nem tudni, mi vagy ki okozta Lam halálát. Többféle teória látott napvilágot: valaki olyan drogot adott neki, ami hamar felszívódik a szervezetében, vagy éppen az, hogy valaki belökte őt a víztartályba, a lány pedig nem tudott úszni és megfulladt. Akármi is történt, Elisa Lam története azért félelmetes és megrázó, mert a modern technikának köszönhetően élete utolsó percei megmaradtak az utókor számára.

 

Érdekességek

A szájról-szájra terjedő történeteken kívül egyes film- vagy sorozatkészítők fantáziáját is izgatta a kétes hírű Cecil Hotel. 2005-ben készült egy Dark Water című horrorfilm, amelyben egy kislány egy lakóház tetején lévő víztartályba fullad, a csapból folyó víznek sötét színe lesz, a gyerek szelleme pedig zaklatni kezdi a házba újonnan beköltöző főhősnőt és annak Cecilia (!) nevű kislányát. A filmet sokan összefüggésbe szokták hozni Elisa Lam nyolc esztendővel későbbi történetével, egyfajta baljós próféciának tekintve azt. Az American Horror Story ötödik évadja sem véletlenül kapta a Hotel címet: az epizódok egy olyan szállodában játszódnak, amelyben hemzsegnek a vámpírok és egyéb természetfeletti lények, megmagyarázhatatlan dolgok történnek, amelyekhez ihletet a sorozat alkotói a valóban megtörtént eseményekből merítettek, arról nem is beszélve, hogy az épület a történet szerint itt is Los Angeles belvárosában található és felismerhetőek rajta az Art Déco stílusjegyei. 2017-ben egy háromrészes dokumentumfilm-sorozat is napvilágot látott, Horror at the Cecil Hotel címmel (magyarul: Cecil Hotel – a horror szállója), amely igen részletesen mutatja be az épületet, annak különös vendégkörét és az itt történt bűneseteket.

 

 

A felsorolásból természetesen a zenészeket sem lehet kihagyni. 1987-ben a U2 zenekar élő koncertet adott a Main Street-en, egy egyemeletes ház tetején, a Cecil közvetlen szomszédságában. A felvételeken a szálló is szerepel. A zenekar “Where The Streets Have No Name” című dalához a videoklip alapanyagát is ezekből a felvételekből rakták össze. Több, mint egy évtizeddel később, a Blink 182 “The Rock Show” című videóklipjében ugyancsak látható az épület. Az egyik jelenetben a zenekartagok ugyanannak az egyemeletes háznak a tetejéről dobálnak le bankjegyeket, amelyen a U2 koncertezett.

 

Norka