Cikkünkben, a Serial Chillers rovat részeként egy nem a hagyományos értelemben vett gyilkost mutatunk be. A Népek Temploma nevű gyülekezet és prédikátoruk, Jim Jones története a valaha volt legnagyobb vallási indíttatású tömeges öngyilkosságba torkollott, és egyben egészen 2001.09.11.-ig a legtöbb amerikai lelket magának követelő tragédiaként tartották számon.

A Jones-család

Történetünk elején érdemes az alapító gyerekkorával megismerkedünk. James Warren Jones 1931. május 13.-án született az Indiana állambéli Crete-ben, vidékies környezetben, James Thurman Jones, I. világháborús veterán és Lynetta Putnam gyermekeként. Az idősebbik James a háborúban gáztámadás áldozata lett, és az elszenvedett sérülései miatt leszerelték. Az ekkor húszas évei közepén járó férfi visszatértekor árnyéka volt csupán önmagának, hangja károgássá vált, nehezére esett mély levegőt venni, tüdeje és légútjai olyan maradandó sérüléseket szenvedtek, amelyek élete végéig egyre rontottak egészségi állapotán. Beszéde nehezen érthetővé vált, így rászokott, hogy ne beszéljen túl sokat. Háborús sérülése miatt életjáradékra volt jogosult, azonban a mindössze 30 $-os havi összegből nem lehetett megélni, ezért arra kényszerült, hogy útépítéseken dolgozzon. Egy ilyen alkalommal ismerkedett meg Lynettával, aki körülbelül 15 évvel volt fiatalabb nála. James nem volt jó állapotban sem testileg, sem lelkileg, és már elkönyvelték, hogy örökre magányos marad, Lynetta mégis megláthatott benne valamit (legnagyobb valószínűség szerint azt, hogy a környéken nagynevű, gazdag, jó családból származott a férfi), mert 1926-ban összeházasodtak.
A Crete-béli farmot, ahol házasságuk után éltek, James apjától kapták. Megvolt mindenük ahhoz, hogy boldogulhassanak, de nem volt könnyű életük. James jóformán bármiféle munkára alkalmatlan volt egészségi állapota miatt, Lynetta pedig amellett, hogy egyedül nem bírta a rengeteg tennivalót, teljesen tapasztalatlan volt a gazdálkodásban. Crete-ben akkoriban csak huszon-egynéhányan éltek, így szociális életet sem igazán volt lehetősége élni az egyébként társaságkedvelő nőnek – akit nagyvilági szokásai miatt amúgy sem néztek jó szemmel a szomszédok: az utcán dohányzott és bármikor elkáromkodta magát, amikor kedve szottyant.

Ha kezdetben rosszul álltak, a következő években borzasztóan. A begyűrűző gazdasági válságot is okolhatnánk, de elsősorban James romló egészségi állapota okozta helyzetüket. A Jones-család többi, tehetősebb tagja is sokat veszített ugyan vagyonából a válság hatására, de őket nem fenyegette olyan mértékű szegénység, mint az „ifjú” párt. Lynetta tudta, hogy James-t befogadnák a közeli Lynnben élő rokonai, de úgy gondolta, ő csak a híd alá mehetne, így kényszerűségből nem hagyta ott megromlott házasságát.
A nőből hiányoztak az anyai ösztönök, sosem akart gyereket. Később azt a történetet adta elő több ízben, hogy 1930-ban nagyon megbetegedett és lázálmok gyötörték, melyekben az „egyiptomi halálfolyó” felé közelített, mikor anyja szelleme jelent meg előtte, és hozta tudtára, hogy nem halhat meg: arra hívatott, hogy életet adjon egy gyermeknek, akiből egyszer nagyhatalmú ember lesz. Nem sokkal később fedezte fel, hogy várandós, és a következő tavaszon megszülte fiát, James Warren Jonest.

A gyermek születésével a család anyagi és érzelmi helyzete még súlyosabb nyomás alá került. Az újdonsült apa nem bírta az azzal járó stresszt, hogy nem tud megfelelő körülményeket teremteni családjának, és idegösszeomlást kapott. Minden feladat az asszonyra hárult, aki szintúgy nem tudta ellátni őket, és hamarosan végleg a tönk szélére kerültek. Bár Lynetta később úgy mesélte, hogy a banknál ő eszközölte ki, hogy elárverezett farmjuk helyett egy házat biztosítsanak számukra, valójában a Jones-család tagjai segítették ki őket egy kis házikóval Lynn városában, ahol a család több tagja is élt.

Lynn nagyobb város volt, könnyebb volt megélhetéshez jutni. A környék vallási központjában több felekezet temploma is fellelhető volt melyek békében megvoltak egymás mellett, ezért sokan jártak a barátságos, rendszerető polgárok lakta városkába. A helyi lakók ismerték Jamest, hiszen itt nőtt fel, szeretettel, elismeréssel a hazájáért vívott háborúban szerzett sérüléseiért és gondoskodással fogadták az új beköltöző családot; azonban egyhamar rá kellett jönniük, hogy ez a hármas nem fog beilleszkedni az átlagos életet élő lynniek közé. Lynetta lenézte ezeket az egyszerű életet élő embereket, és többre vágyott – a városbéliek pedig nem nézték jó szemmel, hogy továbbra is nyilvánosan dohányzott, nadrágban járt és szüntelenül káromkodott, de a legnagyobb gond talán az volt, hogy nem képes (és nem is áll szándékában) nett otthont varázsolni férje és kisfia számára. Házukban alig voltak bútorok, semmiféle dekoráció nem ékesítette és a kosztra is csak a minimális összeget volt hajlandó költeni az asszony, aki mindeközben arról álmodozott, hogy íróvá váljon, mert érzése szerint egy korábbi életében ezt a mesterséget űzte. Lynetta ellenségesen tekintett mindenkire a családján kívül, és sok történetet írt arról, hogyan konfrontálódik a városlakókkal – és kerül ki győztesen e csatákból -, de történeteinek egyetlen hallgatósága a kis Jimmy volt, aki megtanulta anyjától a két legfontosabb leckét: mások sosem akarhatnak jót neked, a valóság pedig nem más, mint amit te annak hiszel.

Mindeközben James – vagy, ahogy a városbéliek hívták, Jim – egészsége tovább hanyatlott. Állapotán az sem segített, hogy láncdohányos volt, de az emberek kedvelték. Gyakran egész nap csak a verandán üldögélt, és az elhaladók mind köszöntötték Nagy Jimet – a becenév arra volt hivatott, hogy megkülönböztessék fiától, Jimmy-től. Leépülése azonban egyre jobban meglátszott külsején is, és bár még mindig csak 40-es évei közepén járt, arca ráncos lett és beesett, egyre gyakrabban kezdték Öreg Jimként emlegetni. Társasági élet gyanánt a férfi eljárt a Ku-Klux-Klán találkozóira. Indianában a lakosság mindössze 3%-a volt színes bőrű ebben az időben, így nem annyira voltak jellemzőek a délen történt radikális megfélemlítések; de fehér protestáns férfi többségű városban kedvező fogadtatásra találtak az ő felsőbbrendűségüket hirdető eszmék. A családdal a város legnagyobb problémája mégis az volt leginkább, hogy mindenki mással ellentétben Jones-ék nem jártak templomba.

Amikor Jimmy elég idős lett ahhoz, hogy iskolába járjon, Lynetta munkát vállalt a közeli üveggyárban. Rengeteget dolgozott, hogy megéljenek, így ételt általában ismerősöktől kaptak, ő ugyanis esténként túl fáradt volt ahhoz, hogy főzzön. Öreg Jim egész napokat töltött a helyi presszóban, ahol kártyázott, kávézott, üdítőzött (az egység a helyi keresztényi szokásoknak megfelelően nem szolgált fel alkoholt); a kis Jimmy pedig élte világát, ahogy tudta. Bár láthatjuk, hogy a család egyáltalán nem felelt meg a kor kívánalmainak, de még ma is furcsa, kellemetlen embereknek tartanánk a szülőket, hamarosan bebizonyosodott, hogy a kis Jimmy-hez viszonyítva még ők tűnnek normálisabbnak.

Jimmy

Amikor Jimmy iskolás lett, és anyja az üveggyárban kezdett dolgozni, hamarosan városszerte ismert lett a Lynetta által hozott szabály: a kisfiú nem érhet haza korábban, mint ő. Senki nem tudta, mi késztette erre a döntésre, és senki nem volt elég jóban vele ahhoz, hogy megkérdezze. Mindenesetre Jimmy-nek jó pár rokona és unokatestvére élt a környéken, akik gondoskodtak róla délutánonként. Szívesen tették, a fiú ugyanis kedves volt, figyelmes és udvarias; érdeklődést mutatott az átlagos háziasszonyi teendők iránt, mint például a kertészkedés vagy a hímzés, amit ezek az asszonyok ételekkel háláltak meg neki, amik a fiú állítása szerint egytől-egyig a legjobbak voltak, amit valaha evett. De még így is meglepően sok időt töltött egyedül, közvetlen felnőtt felügyelet nélkül.

Legnagyobb hatású kapcsolata egy szomszédjukkal alakult ki, egy Myrtle Kennedy nevű nővel. Vallási központként Lynnben jól megvoltak egymás mellett a különböző felekezetek, ami részben annak volt köszönhető, hogy senki nem próbálkozott a térítéssel, hanem a békés egymás mellett élést választották. De nem Myrtle Kennedy. A nő mélyen hívő nazarénus volt, és gyakorlatilag mindenkit megpróbált megtéríteni, hogy az igaz utat válassza. Csak azért nem közösítették ki, mert minden egyéb tekintetben rendkívül jóságos volt, aktív közösségi életet élt, gondoskodott a rászorulókról és mindenki szerette. Myrtle sokszor vigyázott Jimmy-re, és meglátta benne a potenciált, hogy igazán jó nazarénus válhassék belőle. Elkezdte megismertetni a Biblia tanításaival, a kisfiú pedig csüggött minden szaván, hamarosan teljes verseket mondott vissza fejből. A szülők nem tiltakoztak, amikor a templomba is elkezdte magával vinni, inkább örültek neki, hogy a vasárnapot pihenéssel tölthetik, és ugyanez vonatkozott a hétköznap estékre is, amikor azokat is elkezdte Kennedyéknél tölteni a fiú. Hamarosan azonban a nazarénus hit kevés volt számára, és nagy érdeklődést kezdett mutatni más felekezetek hitélete iránt is. Hamarosan az összes Lynnben fellelhető gyülekezetnek tagjává vált, és valamennyi misére ellátogatott vasárnaponként.

Jimmy-nek különleges tehetsége mutatkozott mások manipulálásában és meggyőzésében egészen kisgyermek kora óta. Bárkivel el tudta hitetni, hogy sok közös van bennük, ezzel elnyerte az emberek szimpátiáját. Myrtle Kennedy bárki más esetében őrült haragra gerjedt volna, ha megtudja, hogy letért az útról, melyet ő mutatott neki, de Jim Jones elérte nála, hogy tovább támogassa. Élete végéig hálás volt a nőnek, amiért megmutatta neki Isten igéjét és Kaliforniából, ahol híressé vált, de még a guyanai dzsungelből is heti rendszerességgel írt levelet pártfogójának.
Kortársai számára abnormálisnak tűnt, hogy egy fiú az ő korában ennyire elmélyedjen a vallásban. Jimmy-t minden érdekelte, ami ezzel és a halállal volt kapcsolatos. Olyanok, akik együtt gyerekeskedtek vele, elmondták, hogy többször rendezett temetést elhullt állatoknak, de egy alkalommal ő maga is leszúrt egy macskát, hogy a temetés rituáléját gyakorolhassa. Egy helyi asztalosnál, aki többek között koporsókat készített, bemászott a nyitott fadobozokba, hogy „érezze, milyen a halál”. Amikor egyedül volt, prédikációkat tartott, gyakorolt, mert már tudta, mi szeretne lenni, ha felnő.

 Kialakulóban

Jimmy-nek nem volt sok barátja, mert fura szerzetnek tartották. Más volt, mint a többiek, hiányzott az életéből a tradicionális apa-fiú kapcsolat, ezért nem tudott hozzászólni azokhoz a témákhoz, amik a többi fiút érdekelték, hiszen az apja többnyire nem csinált semmit. Anyjától eltanulta a szitkozódás művészetét, és bár roppantmód élvezte, ahogy ezzel megbotránkoztatja a többi gyereket, a többiek számára ez nem volt elfogadható. Ezen kívül Jimmy sokat sírt, ha verekedésre került sor, pedig gyáván elfutott. Zsebei mindig tele voltak cukorkákkal és más édességekkel, amiket a boltok polcairól lopott el. A boltosok megengedték ezt neki, ugyanis Lynetta minden vasárnap körbejárt, és mindent kifizetett. Habár mindenki más megszidta volna a gyerekét ilyesmiért, ő büszke volt fia vakmerő természetére.

Gyakran emlegetnek egy anekdotát Jim Jones gyerekkorából, melynek forrása ő maga. E szerint a kisfiú egy fekete bőrű barátjával játszott, amikor Ku-Klux-Klános apja rájuk szólt, hogy ez a fiú nem jöhet be az ő házukba. Azért vagyok bizonytalan ezzel a történettel kapcsolatban, mert hiteles források szerint Jim senkit nem vihetett haza, sőt, ő maga sem lehetett otthon délutánonként. Mindenesetre többek között ezzel magyarázzák Jones későbbi antirasszizmusát, illetve azzal, hogy mivel maga is kitaszított volt, olyanokkal azonosult, akiket szintén elnyomott a társadalom. Apját megvetette rasszizmusa miatt, és innentől fogva jóformán nem is állt szóba vele.

Tízéves korában, 1941-ben az USA belépett a II. világháborúba, és ez a kisvárosi közegre is hatással volt. Lynnt patrióták lakták, mindenki háborús lázban égett; a gyerekek katonásat játszottak, kivéve a kis Jimmy Jones-t. Őt inkább a nácik bűvölték el. Tetszettek neki pompás felvonulásaik és a masírozó katonák, de főképpen Hitler beszédei, amelyekben megfigyelte retorikáját; hogy hogyan kell órákig kinn állni az őt imádó nép előtt, és lekötni figyelmüket a változó hangsúllyal. Miután az újságok tele voltak vele, volt bőven alapanyaga a tanuláshoz, és Jim Jones sorsközösséget érzett vele, hiszen ő is szegény kisfiúként kezdte életét, de karizmatikusságának köszönhetően már milliók ismerték a nevét. A náci vezér később azért elkövetett öngyilkosságát, hogy ne tartóztathassák le, szintén inspirálónak és csodálatra méltónak találta.

A későbbiekben további más nagy vezetőkről kezdett olvasni, mint Sztálin, Marx, Mao, Gandhi. Gondos jegyzeteiben mindegyikőjük erősségeit és gyengeségeit felsorolta, és a marxizmus mellett tette le voksát, amelyet ettől fogva odaadóan tanulmányozott. Egy 1977-es interjúban Jones azt állította, hogy valójában sosem hitt Istenben, hanem a vallást annak eszközeként használta, hogy a szocializmus eszméit terjeszthesse.

A háború után új kedvenc témája a szex lett, és a kisebb gyerekeknek gyakran tartott „biológia órákat”, melyek hosszúak és unalmasak voltak. A felnőttek nem nézték ugyan jó szemmel, de tenni sem tudtak ellene, és tény, hogy a fiú csak beszélt, nem tett semmi egyebet.

Mire középiskolás lett, Jim Jones a lynni társadalom perifériájára került, barátai nem voltak. Mégsem volt teljesen számkivetett meggyőző erejű beszédeinek köszönhetően, amelyek két témára szorítkoztak: a szexre és a vallásra. A legtöbben úgy tekintettek rá, mint egy fura bogárra, de inkább sajnálták családi háttere miatt, és megértően viselkedtek furcsaságaival szemben.

Szülei élete nem alakult jól. Lynetta többször munkahelyet váltott, de végül bele kellett törődnie, hogy a külvilág nem ismeri fel, milyen különleges és kiváló személyt tisztelhetnek benne. Továbbra is meg volt győződve fia nagyszerűségéről, és úgy vélte, ha már ő nem lehet híres saját jogon, fia által válik majd ismertté a neve. Ennek ellenére anyai tevékenysége leginkább csak üvöltözésből és fegyelmezésből állt. Sokat kiabált férjével is, aki leromlott egészségi állapota miatt a hitvesi ágyban sem tudott teljesíteni, pedig Lynetta számára fontos volt a szex. Idővel elkezdett szeretőt tartani, ami a kor és a hely magas erkölcsi normái mellett teljesen elfogadhatatlan dolog volt, és bár diszkréten kezelték, valójában mindenki tudott az ügyről. Lynetta húsz éven keresztül meg volt róla győződve, hogy a Jones-família tagjai megvetik, most már tett is érte, hogy így legyen.

Jimmy-t nem zavarta anyja afférja, mert ekkorra eldöntötte, hogy mindenben anyja mellett fog állni, apjával semmilyen érzelmi kapcsolata nem volt, legfeljebb dühöt érzett iránta. Középiskolás éveiben őt magát is érdekelni kezdték a lányok, de különösebb sikereket nem könyvelhetett el. Taktikája leginkább az volt, hogy ráakaszkodott egy-egy neki tetsző lányra, majd amikor a szülők le akartak ülni vele beszélgetni a zaklatásról, elbűvölte őket tökéletes modorával; akik így nem is értették, miért nem tetszik a fiú a lányuknak.
A városban megjelent a Pünkösdista mozgalom, és templomot nyitottak. A korábbi nézetekkel szembemenve aktív hittérítő munkába kezdtek, nagy sikerekkel: modern, a hagyományos protestáns egyházaktól merőben különböző szertartásaik sokakat vonzottak, így Jim Jonest is, aki később saját prédikátori munkájában sokat merített a pünkösdisták szokásaiból.

Richmond

A szülők végül elváltak, Lynettának nem volt maradása tovább Lynnben. Richmondban dolgozott, ezért ide költözött, és fia is vele tartott. A középiskolát kiváló eredménnyel és idejekorán fejezte be, mindössze 17 évesen. Elköltözésük előtt elkezdték elhinteni azt a pletykát, hogy Öreg Jim gyakran erőszakos velük, de ezt senki nem hitte el igazán, hiszen a férfi nagyon rossz állapotban volt már. Bosszújukat nem viszonozta; mivel nem bírt egyedül a családi házban maradni, a helyi hotelbe költözött, és mindössze két évvel később meghalt. James Thurman Jones 63 éves volt, de kilencvennek nézett ki. Lynetta iránt érzett szerelmét mi sem fejezi ki jobban, mint hogy sírkövén ma is ott áll a nő neve és születési dátuma is. Senki nem tudja felidézni, hogy Lynettát vagy Jimet látták volna a temetésen.
A richmondi középiskolások körében ismerkedett meg Jim Jones a „keresztény kommunizmus” eszméjével. A hidegháború bőszen zajlott, így aki fennhangon éltette volna e nézeteket, átkot vont volna saját fejére; így a fiatalok csak maguk közt beszéltek róla. Amerikaiként nem akartak kommunista kormányt, de úgy vélték, hogy a templomaikban helye lenne az egyenlőséget hirdető filozófiáknak.

Az iskola után, 1948-ban a helyi Reid Memorial Kórházban kezdett dolgozni, amire azért volt szükség, mert a Jones család elköltözésük óta nem támogatta tovább őket, anyja fizetéséből pedig nem tudtak ketten megélni. Itt ismerkedett meg Marceline Mae Baldwinnal, aki régebb óta itt dolgozott már, idősebb is volt a férfinál négy évvel. A lányt mindenki úgy ismerte, mint rendkívül odaadó, jól nevelt és jólelkű keresztényt, akinek élete fő célja volt másokon segíteni. A munka hozta össze őket, és Marceline-t lenyűgözte Jim gondoskodása, figyelmes hozzáállása, a fiú pedig ettől kezdve folyton a lány társaságát kereste. Hamarosan egy pár lettek, pár hónap múltán pedig már a házasságról beszéltek. Jim sok történetet mesélt Marceline-nek sanyarú gyerekkoráról, és olyan történeteket adott elő, melyekben mások rasszizmusa ellen állt ki. Elmondta, hogy szerinte mindenki egyenlő bánásmódot érdemel, a lány pedig támogatta elképzelései megvalósításában.

1951-ben Indianapolisba költöztek, ahol Marceline a helyi gyerekkórházban helyezkedett el nővérként, Jim pedig főiskolára kezdett járni, jogot tanult. Húszéves volt, és még nem tudta eldönteni, hogy a lelkészi hivatást választja, vagy inkább politikai pályára lépne. Tanulmányaiban nem igazán remekelt, viszont elemében volt, ami a politikát illeti, tagja lett a kommunista pártnak (Communist Party of The United States of America). Ebben az időben egy gyerekről is gondoskodnia kellett az ifjú párnak, Marceline egy unokatestvére, a 10 éves Ronnie Baldwin velük élt. Az ő elmeséléséből tudjuk, hogy Jim ekkoriban titkos baloldali gyűléseket látogatott, melyeken gyakori vendég volt az FBI is.

Jones tiszteletes

1952-ben a férfi feladta jogi tanulmányait, és úgy döntött, lelkész lesz. Marceline-nel madarat lehetett volna fogatni, annyira örült Jim döntésének. Lelkész hallgató lett a Somerset Metodista Templomban Indianapolisban. A metodizmusban találta meg mindazt, amit addig a kereszténységben keresett. Úgy látta, hogy a metodista egyház az, ami valóban szorgalmazza a társadalmi szerepvállalást, a szükséget szenvedők megsegítését (akik ekkoriban leginkább a feketék voltak) és a mindenki számára nyújtott egyenlő bánásmódot. Ekkoriban fedezte fel az ún. „fekete templomokat” is, amelyek olyan protestáns templomokról, amelyeket tradicionálisan csak fekete bőrű emberek látogatnak: itt nem tartották be a misék merev menetrendjét, egy-egy szertartás órákig is eltartott, és a hívőkön azt látta, hogy jól érzik magukat, nem pedig kötelességként fogják fel a templom látogatását. Gyakran magával vitte Marceline-t is és Ronnie-t is, akik nagyon élvezték a közös éneklést és táncot.

A metodista miséket hamarosan gyötrően unalmasnak találta. Szigorú szabályoknak kellett megfelelnie, hallgatóként nem beszélhetett arról, amiről akart. Minden vasárnapját a templomban kellett töltenie, és a hétköznap estéket is, ha szükség volt rá. Mivel Marceline fizetése nem volt elegendő ahhoz, hogy hárman megéljenek belőle, mindenféle munkákat elvállalt, szabadidejében pedig feléledési közösségekbe kezdett járni. A feléledés-hívők szertartásai valóságos show-nak is beillettek, volt itt kézrátételes gyógyítás és ördögűzés is, Jones pedig egy született show man volt. Tanulmányozta tanaikat, és taggá vált. Gyógyításai – melyekkel szemben ő maga is szkeptikus volt némiképp – drámaiak voltak, és ez a közösség lehetőséget nyújtott számára, hogy magabiztosabbá váljon, és személyes hitvallásának is teret engedjen. Ezek a gyógyítások nem ingyen voltak, így jó mód volt arra is, hogy pénzt gyűjtsön, miközben rohadó csirkemájakról állította, hogy a beteg rákos sejtjeit távolította el.

Időközben magánéleti törést szenvedett el a pár. Szerették volna hivatalosan is örökbe fogadni az ekkor már több, mint egy éve velük élő Ronnie-t, aki azonban ezt elutasította. Szeretett volna mielőbb hazakerülni édesanyjához és testvéreihez, Jones-ék pedig egy hajnalig tartó veszekedést követően elengedték. Marceline bár nagyon szomorú volt, de elfogadta a fiú döntését, Jim azonban személyes árulásként vette. Ez volt az első jele annak a fajta viselkedésnek, amit később a Népek Temploma tagjaival szemben is megfigyelhetünk: „Ha segítettem rajtad, akkor már az enyém vagy. Nem hagyhatsz el.” Marceline-nel pár hónappal később örökbe fogadták a 9 éves Agnest.

Jones és felesége további gyerekeket is örökbe fogadtak az évek során. Agnes részben amerikai őslakos volt, három gyerek koreai származású, Lew, Suzanne és Stephanie – velük a család a háború sújtotta Korea árváinak örökbefogadása mellett kampányolt. 1959-ben született meg az egyetlen vér szerinti gyermekük, Stephan Gandhi, 1961-ben pedig a Jones-házaspár lehetett az első fehér pár Indianában, akik fekete gyereket adoptáltak, aki a James Jones Jr. nevet kapta. Később egy fehér fiút is befogadtak, Timothy Tuppert, akinek édesanyja a gyülekezet tagja volt.

Jones előszeretettel utalt magukra „Szivárvány Családként”, és hangoztatta, hogy a faji integráció számára nem csak politikai frázis, hanem meggyőződés és személyes érdek is, hiszen gyermekeinek jövője függ tőle.

Drogok és szex

Házasságának kilencedik évéből ismert Jones első félrelépése, a nőt Carolyn Laytonnak hívták. A ’70-es évek folyamán folyamatosan voltak nőügyei, Jonestownban is. Beszámolók alapján voltak homoszexuális kalandjai is, de ezek ritkábban fordultak elő. Jim Jones minden valószínűség szerint biszexuális volt.

1973 decemberében letartóztatták, amikor egy meleg találkozóiról hírhedt moziban egy álruhás rendőrnek tett ajánlatot. Hívei előtt rendkívül kínos volt számára ez az eset, ezért a későbbiekben bőszen tagadta homoszexuális vágyait, azt állítva, hogy ő az egyetlen valódi heteroszexuális ember a földön. A hívek nemi életét szigorúan szabályozták, leginkább az önmegtartóztatás irányában, de ez alól Jones tiszteletes kivételt képzett, aki valóságos szexuális ragadozóként számos hívét molesztálta és megerőszakolta. Amikor így tett, mindig hangsúlyozta, hogy mindez értük van, segít nekik kapcsolatot teremteni Istennel.

Mivel gyülekezetében nagyon korán kialakította azt a szokást, hogy a hívek nem folytathattak négyszemközti, bizalmas beszélgetéseket, ezekre az ügyekre sokáig nem derült fény. Jones odáig is elmerészkedett azonban, hogy nyilvánosan kerüljön szexuális érintkezésbe híveivel azok megbüntetésének céljából.

Jones minden bizonnyal valamikor a ’60-as években került kapcsolatba a drogokkal. A ’70-es években rászokott arra, hogy sötétített lencséjű szemüveget hordjon, ami nagy valószínűséggel a kábítószerek hatásait hivatott eltakarni – de arra is jó volt, hogy úgy nézhessen mások szemébe, hogy azok az övéit nem látják, ami nagyon fontos tényező, ha mások megfélemlítése, manipulálása a célunk.
A Népek Templomának ex-tagjai arról számoltak be, hogy előfordult, hogy erős alkoholszag lengte körül a tiszteletest. Intravénásan használt több típusú nyugtatószert, amik súlyos függőséget alakítanak ki. Ő maga krónikus álmatlanságról számolt be, állítása szerint olykor 3-4 napot is ébren volt egyhuzamban, alvás nélkül.

 

A Népek Temploma

Lassan, de biztosan érett benne, hogy saját egyházat alapítson, ami 1954-ben következett be. A Community Unity (kb. „Közösségi Egységként” fordítható) szórólapjait ő maga és felesége kezdte terjeszteni, elsősorban Indianapolis szegény, feketék lakta negyedeire koncentrálva. Egy évvel később megszületett ennek is utódszervezete, a Wings of Deliverance („Szabadulás Szárnyai”), amit hamarosan átneveztek Peoples Temple-re, vagyis a Népek Templomává. A név ötletét az adta, hogy templomuk egy olyan épületben volt, ami korábban zsinagógának adott otthont – Jones 50.000 $-ért jutott hozzá. A rabbi, aki eladta neki, később aktív szektaellenes tevékenységéről lett ismert.

Az ’50-es évek folyamán a Népek Templomának sikere fokról fokra nőtt. Azok, akik beléptek az egyházba, úgy érezték, végre hazataláltak, valóságos földi paradicsomként élték meg a közösséget. Jones tiszteletes prédikációi lelkesítőek voltak, és egészen újszerűek, különböztek minden addig látottól. Arról prédikált, hogy az emberek sokat tehetnek saját és mások boldogságáért, és a gyülekezetben oda is figyeltek egymásra a hívők, segítettek a rászorulóknak.

Az egalitarizmus jegyében megosztották a szegényebb tagokkal gardróbjuk elegánsabb darabjait, hogy a miséken ne érezzék magukat kényelmetlenül, szállást, egészségügyi ellátást nyújtottak azoknak, akik nem tudták megfizetni. 1960-ban ingyenkonyhát nyitottak, ahol számos egyéb szolgáltatást is elláttak: segítettek szállás- és álláskeresésben, tartós élelmiszert osztottak, ruhákat és télen szenet is adtak annak, aki kért.

Integrációt hangoztató nézetei különösen népszerűvé tették a fekete lakosság körében, a Népek Templomának hívei között körülbelül 70%-os arányban voltak. A gyülekezet egészét tekintve azonban meglehetősen különböző hátterű emberek alkották, mind megtaláltak valamit Jones beszédeiben, amiért úgy érezték, érdemes követniük őt és összefogniuk. Közösségről, egyenlőségről, emberi jogokról szólt, és ez akkoriban is fontos téma volt, ami sokakat megmozgatott. A gyülekezet tagjai, korra és nemre való tekintet nélkül egységesen atyának, vagy apának szólították a férfit.

Jones nem csak a templom falai között hirdette eszméit, tevékenyen tett is érdekükben. Küzdött a faji megkülönböztetés ellen számos fórumon, és munkássága sokat jelentett az integráció ügyében. 1961-ban egyszer összeesett, és a kórházban véletlenül a feketék részlegében helyezték el. Jones megtagadta áthelyezését, és önként besegített a betegek ágyának áthúzásában és az ágytálak cseréjében. Akciója következményeként olyan politikai nyomás helyeződött az intézményre, hogy a kórház megszüntette a szegregációt kórtermeiben. Szúrópróba-szerűen keresett éttermeket, amelyek elutasították a feketék kiszolgálását, és nácik leveleit adta át a médiának.

Indianapolisban azonban mégsem volt mindenki vevő a Népek Templomára. A fehérek között sokan kritizálták, templomukra horogkeresztet festettek és egy alkalommal dinamittal támadták meg. Jones házának küszöbén egy döglött macskát hagytak, és rendszeresen kapott fenyegető telefonhívásokat.

Fejlődés

Jones-t egyre jobban foglalkoztatta szektájának külföldre menekítésének gondolata. A nukleáris holokauszttól való félelem Brazíliába vitte, amolyan tanulmányi körútra családjával. Ekkor járt először Guyanában is, amit útba ejtettek. Brazíliában a tiszteletes tanulmányozni akarta a helyi gazdaságot és tesztelni, hogy a helyi kisebbségek mennyire befogadóak nézeteivel szemben, de a nyelvi különbségek akadályt gördítettek elé. Megismerkedett azonban a brazilokra igen jellemző vallási szinkretizmussal, családjával pedig a Rio de janeiroi nyomornegyedekben dolgoztak. Több, mint egy évet töltöttek itt, és csak arra a hírre tértek haza, hogy a Népek Templomába való segédei azt üzenték, nélküle összedől az egyház.

Amikor 1963 decemberében visszatért, arról kezdett prédikálni, hogy a világvége 1967-ben fog bekövetkezni az atomháború miatt, azonban ezt követően létrejön majd az új szocialista földi paradicsom. A biztonságuk érdekében Észak-Kaliforniába költöztette a híveket, Redwood Valley-be.

Jones ekkoriban a kereszténység elveinek gyakorlati alkalmazásában látta a társadalmi problémák megoldását, és csak a ’60-as évek végén mondta ki, valójában a kommunizmus az, amit elérendő célnak tart. Apostoli szocializmusnak nevezte elgondolásait, és a későbbiekben egyre kevésbé tartotta a kereszténység alapelveit. A ’70-es évek elején megtagadta például a Bibliát is, a nők és a feketék elnyomásának eszközének nevezve azt. Prédikációiban megjelentek saját nagyságának megfogalmazásai: azt állította magáról, hogy ő Gandhi, Divine atya, Jézus, Buddha és Lenin reinkarnációja, és ebből az időszakból származik egy elhíresült beszéde is:

„Abban kell hinned, amit látsz… Ha a barátodként tekintesz rám, a barátod leszek. Ha atyádként, az atyád leszek. Ha a megmentődként nézel rám, a megmentőd leszek. Ha Istenkén látsz, az Istened leszek!”

A Kaliforniába való áttelepülés után mindössze öt év alatt példátlan növekedést ért el a Népek Temploma, számos hívet magáénak tudhatott olyan nagyvárosokban is, mint San Francisco és Los Angeles. Ezekben a városokban egyébként is hagyománya volt az újszerű nézetek hangoztatásának (gondoljunk csak a hippi-mozgalomra), nem is volt kérdés, hogy a szekta vezetőségének San Franciscóban jó helye lesz.

A Népek Templomának túlzott állításainak ellenére, miszerint körülbelül 20.000-es tagszámúvá nőtték ki magukat, valójában sosem volt több, mint 3000 regisztrált tagjuk. Feloszlásukat követően körülbelül 5000 tagkártyát fedeztek fel irattáraikban. A ’70-es évek folyamán San Francisco, Los Angeles és Redwood Valley mellett egy tucat további városban is központokat nyitottak. Tovább folytatták jótékony tevékenységeiket, és szoros kapcsolatot alakítottak ki az állam jóléti szervezeteivel. Legalább kilenc idősek otthonát üzemeltettek és hat gyermekotthont.

Jones San Franciscóban nyíltan kokettált politikusokkal, és a Népek Templomának is szerepe jutott a helyi politikában. Nekik, és az ő mozgósításuknak köszönhetően nyerte el a polgármesteri széket 1975-ben George Moscone; aki ezt azzal hálálta meg, hogy Jones-t nevezte ki a „Lakhatási Hatósági Bizottság” (Housing Authority Commission) élére. Jones a következő években híres ember lett. Prominens politikusok társaságában múlatta az időt, akiket egyre jobban érdekelt a véleménye, és méltatták személyét. Volt szerencséje a First Lady-vel, Rosalynn Carterrel is közös beszédet tartania egy alkalommal, ahol a résztvevők elmondása szerint nagyobb tapsot kapott, mint az elnökfeleség.

Érthető, hogy a sajtó érdeklődése is egyre magasabbra szökött Jones személye és egyháza iránt. A prédikátor jó pár szövetségessel rendelkezett a fontosabb városi lapoknál, de nem sikerült mindenkit behálóznia. 1977-ben egy Marshall Kilduff nevű újságíró leleplező cikket írt róla, amit a New West magazinnak adott el. Még a cikk megjelenése előtt megneszelhették tartalmát, ugyanis teljesen váratlanul Jones és néhány száz híve úgy döntött, hogy az egyházat Guyanába költöztetik. A cikk, amelyben Kilduff kiugrott Templom-tagokkal készített interjúkban volt olvasható, hogy sokan közülük fizikai, érzelmi és szexuális bántalmazáson estek át a gyülekezetben, aznap jelent meg, amikor elhagyták az országot.

Jonestown

Valójában guyanai telepüket már évekkel a cikk megjelenése előtt elkezdték kiépíteni. Hivatalos nevén a Népek Templomának Mezőgazdasági Programjaként (Peoples Temple Agricultural Project) számon tartott telepet 1973-ban hozták létre.

Azért Guyanára esett a választás, mert minden tekintetben megfelelt az egyház kívánalmainak: szocialista ország volt, ahol az angol a hivatalos nyelv. Multikulturális összetételű a lakosság, politikai vezetőik között pedig számos fekete volt, így azt gondolták, megértő fülekre talál majd közösségük letelepedési kérelme. Ezen kívül kicsi és szegény, viszont az USA-tól független ország, így Jones számára különösen alkalmas volt, hogy elkerülhesse a hivatalos felelősségre vonást.

1974-ben rövid terepfelmérést követően kiválasztották azt a 15 négyzetkilométernyi részt a dzsungelben, ahol megalapíthatják a vezetőről elnevezett Jonestown-t. A terület mintegy 240 kilométerre található a fővárostól, Georgetowntól, még guyanai mércével is rendkívül silány termőföldet kínál, és a legközelebbi folyóvíz is több, mint tíz kilométerre található, ahová csak rossz minőségű földutakon lehetett eljutni. A helyszín a venezuelai határ és Georgetown közé esett, így a hivatalnokok azt remélték, az amerikaiak jelenléte segíthet megelőzni az ellenséges katonai bevonulást Venezuela részéről. A kormány más módon is segítette a hívek letelepedését, például a város felépítéséhez szükséges számos terméket vámmentesen hozhatták be az országba. Jones állítása szerint egy borítékban 500.000 $-t nyújtott át mindennek fejében.

Guyanában jámbor kommunistáknak tartották a jonestowniakat, és valójában ez volt Jim Jones legfőbb célja. Létrehozott egy települést, ahol a színtiszta szocializmus elevenedett meg, megvalósult a gazdasági, faji és társadalmi egyenlőség. Csak az volt furcsa, hogy a kommuna tagjai az ő személyes engedélye nélkül nem hagyhatták el a falut.

A gyerekeknek óvodájuk volt, szüleiket csak esténként láthatták. Jonestownban összesen 33 gyermek született.
Az itt élők mintegy 68%-a afroamerikai volt, köztük legnagyobb számban idős nők érkeztek. A faji összetételt az alábbi grafikon mutatja.

Az 1977-es tömeges betelepüléssel érkezettek azt hitték, az utópisztikus földi paradicsomba érkeznek Guyanába, és boldogabb élet vár rájuk, mint valaha. Azonban csalódniuk kellett. A közel 900 lelket számláló falu zsúfolttá vált, sokszor nem volt elegendő étel, és más változások is bekövetkeztek.

Változások

Mivel Jonestown termőföldjei igen gyengék voltak, a telep nem tudott önellátó lenni, és nagy mennyiségben kellett gabonát importálniuk. A szektatagok kis közösségi házikókban laktak, és gyakran csupán rizs és bab jutott az asztalukra. Maga Jim Jones bár dollármilliomos volt, ő is egy aprócska házban élt, egyetlen luxusa egy hűtőszekrény volt. Olyan egészségügyi problémák, mint a lázas betegségek és a hasmenés általános jelenségek voltak.

A Népek Temploma hatalmas vagyont halmozott fel. A költözéskor sokan eladták mindenüket, házukat, és az egyháznak adományozták, de már korábban is a tagok többsége teljes fizetését átadta. 1978-ban a Georgtownban székelő USA nagykövetség vizsgálódni kezdett, hogy a jonestowniak vajon nem akaratuk ellenére vannak-e Guyanában. Gyanújukat az váltotta ki, amikor felfedezték, hogy nyugdíjak és segélyek címén összesen havi 65.000 dollárt vettek fel. A megkérdezettek válasza nemleges volt. Nem tartják őket fogva, nem kényszerítették őket a csekkek aláírására, és nem, nem akarnak elmenni Jonestownból, köszönik szépen.

A jonestowni életet beárnyékoló változások elsődleges oka és forrása maga Jim Jones volt. Míg a korábban itt élők esténként szórakoztató filmeket vetítettek, ezeket vezetőjük döntésére felváltották a szovjet propaganda- és az amerikai társadalmi problémákról szóló dokumentumfilmek. A rengeteg bürokratikus feladat elvonta a munkaerőt más tennivalóktól, így az épületek állapota hamarosan romlani kezdett, és a földeket sem művelték megfelelően. Jones hosszú beszédeket tartott ellenségeikről és forradalmakról, és szovjet barátaikról.

Az első hónapokban a szektatagok heti hat napon, napi 12 órában dolgoztak, vagy még ennél is többet, de Jones érkezése után ezt heti 5 napra, napi 8 órára csökkentették. A munkaórákat követően a tagoknak kötelező volt közösségi programokon részt venniük a központi pavilonban, amelyek nagy részében a szocializmust tanulmányozták. Jones elmondása szerint az észak-koreai példát követte ezzel a rendszerrel, vagyis nyolc óra munkát nyolc óra tanulás kellett, hogy kövessen. Mindeközben szintén Észak-Koreából és Mao Ce Tungtól kölcsönzött agymosási és viselkedés-befolyásoló technikákat is alkalmazott követőin.

Jones rengeteg hangfelvételt készített, melyeken többnyire politikai híreket olvasott és elemezte azokat. A település szerte elhelyezett hangszórókból éjjel-nappal hallhatóak voltak szólamai, melyekben az Egyesült Államokat kapitalista és imperialista gazemberek gyűjtőhelyének titulálta, majd Kim Ir Szent, Robert Mugabét és Joszif Sztálint éltette.

A tagokra kiszabott büntetések is egyre gyakoribbá váltak. Általánosan használt módszerek voltak egy alig két négyzetméteres dobozba való bezárás, vagy gyerekek esetében, hogy a kút alján kellett tölteni az éjszakát, olykor fejjel lefelé lógatva. Rendszeressé vált a fizikai erőszak, a szexuális zaklatások Jones részéről, és az általános megfélemlítő környezet. Hogy az itt élők ne szeghessék meg a szabályokat, fegyveresek álltak őrt a nap 24 órájában.

Jones egészségi állapota rengeteget romlott a Jonestownban töltött idő alatt. Drogproblémái elharapództak, az ex-tagok azt mondták, hogy a hangszórókban beszéde gyakran volt kásás és érthetetlen, az elkezdett mondatokat sokszor nem fejezte be. Elkapott valamilyen tüdejét érintő fertőzést, amit ő híveinek úgy adott tovább, hogy tüdőrákja van, amivel az volt a célja, hogy a közösség összetartását fokozza. A gyenge táplálkozás ellenére is kifejezetten elhízott, magas volt a vérnyomása és kisebb sztrókokat szenvedett el. Elmeállapotán egyre jobban kiütköztek a droghasználat hátulütői: kényszerképzetei és paranoiája erősödtek és nagy valószínűség szerint olykor hallucinációi is lehettek.

Baljós események

Jones tiszteletesről ismert volt, hogy fiatalon Hitlert tanulmányozta, majd Divine atya munkásságát is, hogy hogyan lehet tömegek manipulációját sikerre vinni. Egyik ilyen alapelv, amit elsajátított, az volt, hogy ellenséget kell találni számukra, mert ez egyesíti és szolgálatkésszé teszi a csoportot. Jonestown esetében ez az ellenség a CIA volt és az Egyesült Államok. Jones azt állította, hogy tönkre akarják tenni a telepet, és ártani akarnak lakóinak, akiknek csupán néhány lehetőségük van a túlélésre: emigrálni a Szovjetunióba, „forradalmi öngyilkosságot” elkövetni, maradni és harcolni vagy pedig elmenekülni a dzsungelbe.

Tudomásunk szerint legalább két alkalommal rendezte meg a prédikátor a tömeges öngyilkosság imitálását. Mindenkinek, a gyerekeket is beleértve sorba kellett állniuk, és egy pohár puncsot kaptak. Amikor megitták, Jones azt mondta, a poharakban méreg volt, és mind meg fognak halni. Amikor eltelt annyi idő, hogy a méregnek hatnia kellett volna, elárulta, hogy valójában csak egyszerű puncsot ittak, és mindez egy hűségteszt volt; azonban figyelmeztetett, hogy hamarosan eljön az idő, amikor valóban meg kell majd tenniük ezt a forradalmi tettet. Jonestown nagy mennyiségű ciánt tartott raktáraiban, amelyet az aranybányászatban használtak fel (ciánlúgzás az arany kinyeréséhez).

Jones paranoiája a tetőfokára hágott, és hogy híveivel elhitesse, mekkora a baj, merényletet rendezett maga ellen. Már a guyanai vezetőkben sem bízott, és fontolgatni kezdték, hogy a gyülekezetet újfent elköltöztessék egy biztonságosabb helyre. Lehetséges helyszínek iránt érdeklődött Észak-Koreában, Albániában, a Szovjetunióban, Jugoszláviában és Kubában – valamennyi kommunista ország volt abban az időben. Legvalószínűbb helyszín ezek közül a Szovjetunió volt, egy Feodor Timofeyev nevű férfi el is látogatott Jonestownba, ahol beszédében a Szovjetunió nevében üdvözölte az első amerikai kommunista közösséget.

Mindeközben az USA-ban több Templom-tag hátrahagyott rokonai nagyon aggódni kezdtek. Összefogtak, és együtt léptek fel annak érdekében, hogy az amerikai kormány és hatóságai vizsgálatot indítsanak a Népek Temploma ügyeivel kapcsolatban. Leveleik megértésre találtak, és végül összesen 91 kongresszusi tag jelezte a miniszterelnök felé a problémát, köztük Leo Ryan is.
1978 tavaszán beadtak egy vaskos iratanyagot, aminek a „Az emberi jogok megsértésének vádja James Warren Jones tiszteletes ellen” címet adták (Accusation of Human Rights Violations by Rev. James Warren Jones), amelyben a Templom sorai közt állítólagosan elkövetett bűncselekményeket részleteztek, és a jonestowni elkeserítő életkörülményeket. Az Aggódó Rokonok csoportja beperelte Jonest és más tagokat, amire válaszul a Népek Temploma felbérelt egy sztárügyvédet és viszontperelte őket.

 

A nyomozás

Leo Ryan kongresszusi tag személyesen is érintett volt a Népek Templomának baljós ügyeiben, ugyanis jó barátjának fia tagja volt a szektának. A fiú holttestét 1976 őszén, három nappal azután találták meg, hogy telefonon arról beszélt szüleivel, hogy el akarja hagyni a Templomot. Így amikor 1978-ban az Aggódó Rokonok csoportja hivatalosan is szót emelt, rögtön csatlakozott hozzájuk.

November 14.-én Ryan és delegációja Jonestownba utazott, összesen 19 fő, akik között politikusok, újságírók és rokonok voltak. Ahogy Guyanában földet értek, a megbízottak azonnal közölték, hogy nem mehetnek el a telepre; három nap várakozást követően azonban Ryan üzenetet küldött Jim Jonesnak, hogy jönnek, akár akarják, akár nem.
A szekta tagjai melegen fogadták őket és party-t rendeztek aznap este. Jones szokásos paranoiás félelmeit adta elő, de alapvetően úgy látták, nincsenek nagy gondok a Népek Templomában. Utólag derült ki, és ezek fennmaradt hangszalagokkal is bizonyíthatók, hogy a szektatagoknak színházi előadásnak beillő próbákon kellett részt venniük, hogy elhitessék a látogatókkal, milyen boldogok.

Két tag, Vernon Gosney és Monica Bagby voltak azok, akik megcáfolták az előadást azzal, hogy titokban egy papír cetlit nyújtottak át a politikusnak, arra kérve, hogy juttassa ki őket Jonestownból. Sokan láttak lehetőséget a szabadulásra ekkor, mert másnap korán reggel további 11 tag szökött meg gyalogosan a dzsungelen át; ekkor azonban még mindez nem szúrt szemet. Délután Marceline Jones körtúrát tartott a telepen a delegáció tagjainak. További két család jelezte távozási szándékát „kommunista munkatábornak” nevezve Jonestownt. Jones nyilvánosan megadta nekik az engedélyt a távozásra, Gosney-nak és Bagby-nek is, később pedig a központi pavilonban arról beszélt, hogy ezek a hazugok el akarják törölni a telepet a föld színéről. Hirtelen óriási vihar csapott le rájuk, a zűrzavart kihasználva pedig mások is jelentkeztek, hogy szeretnének hazamenni.

Ryan, és a szekták elhagyni kívánó tagokkal kiegészült delegáció egy teherautón indult a Port Kaitumához tartozó repülőtérre. Még indulás előtt egy Templom-tag megtámadta a politikust egy késsel fenyegetőzve. Ryan nem sérült meg, miközben a férfit leszerelték, de meggyorsították távozását. Mivel az eredetileg 19 főt számláló csoportnak nem áll rendelkezésre elegendő hely a repülőgépen, az USA nagykövetség még egy gépet biztosított számukra, azonban a repülőtéren körülbelül fél órát kellett várniuk rá. Amikor a beszállást megkezdték, egyikük – akinek csatlakozása a csoporthoz többekben is kételyeket vetett fel – egy pisztollyal kezdett lövöldözni, amivel több utast is megsebesített. A másik gép mellé közben megérkezett egy traktor amelyen Jonestown fegyveres őrei utaztak, és tüzet nyitottak a Twin Otterre típusú repülőre, amelynek Ryan is utasa volt. A politikust megölték, testét több, mint húsz lövés érte, további kilencen pedig megsérültek a lövöldözésben. A pilóták a Cessna gépen kimenekítették, akit lehetett, de Ryan-t és a sérülteket hátrahagyták.

Az első lövéseket leadó Larry Laytont az események után a guyanai bírósági eljárás során felmentették a vádak alól utastársainak megsebesítésének ügyében, arra hivatkozva, hogy a férfinek „kimosták az agyát”. Elítélték azonban összeesküvésben való részvételért és Ryan meggyilkolásának bűnpártolásáért. Ő az egyetlen olyan ember, akit a Jonestownban történtekkel kapcsolatban felelősségre vont az igazságszolgáltatás.

A vég

Pedig a támadás a nyilvánvaló kegyetlenségen felül is felesleges volt. Ryan még a táborban úgy nyilatkozott, hogy pozitív képet fog festeni visszatértekor a táborról, mert az a körülbelül hatvan ember, akivel beszélgetett, tagadták, hogy akaratuk ellenére lennének fogva tartva. A távozni kívánó tagok véleményét azzal magyarázta, hogy a közösség elveinek való megfelelés kényszere és a közlekedés hiánya miatt érzik magukat rosszul. De a velük tartó 14 fő nagyon alacsony szám volt a telep teljes, csaknem 900 fős lakosságához mérten, és Ryan-t egyéb tekintetben is sikeresen megtévesztették. Jones azonban hiába tudta ezt, elhatalmasodó kényszerképzetei a véget jövendölték számára, bárki bármit is mondott neki.

Amikor a delegáció távozott, segédei előkészítettek néhány hatalmas üstöt, amiben szőlő ízesítésű Flavor Aid üdítőt öntöttek Valium (nyugtató), klorálhidrát (altató), prometazin (hányáscsillapító) és cián társaságában. Ezalatt Marceline Jones szólt a hangosbemondón, hogy minden rendben, a lakók nyugodtan térjenek vissza szállásaikra, körülbelül fél órával később azonban Jim Jones a pavilonba hívta őket.

Amikor a gyülekezet tagjai mind együtt voltak, Jones azt mondta nekik, hogy a repülőgépen le fogják lőni a pilótát, de erről nem egy tervként beszélt, hanem látomásként állította be. Mivel a gép le fog zuhanni a dzsungelben, támadás várható a táborban. El fogják fogni a gyerekeket, és fasisztává nevelik majd át őket. Egyetlen kiút az öngyilkosság. Vita alakult a hívek között: volt, aki azt javasolta, meneküljenek el a Szovjetunió területére, mások az öngyilkosság mellett voltak, mert hittek újjászületésükben. A visszaérkező fegyveresek megerősítették, hogy Ryan meghalt, majd felsorakoztak a központi pavilon körül. Számos szektatag extázisban volt az öngyilkosság gondolatától, és nem győzték dicsérni vezetőjüket e nehéz, de nagyszerű döntés meghozataláért.

Amikor az első hívő magához vette a mérget, és beadta egyéves gyermekének is, a borzasztó hatás látványára többen mégis vonakodni kezdtek. Gyermekek esetében körülbelül 5 perc múlva kezdett hatni, felnőttek számára 20-30 perces volt a hatóidő, ami rendkívüli szenvedéssel és fájdalommal járt. A szülők először a gyerekeiknek adták be az italt, majd a családoknak egymás mellett kellett feküdniük. Jones az emberek között járt, és biztatta őket, hogy igyanak. és haljanak meg méltósággal, ne pedig agonizálva.

„Elég a hisztériából. Szocialisták és kommunisták nem így halnak meg. Mi nem halhatunk így meg. Méltóság!”

Gondoljanak arra, hogy a halál megváltás számukra abból, amit az élet ebben a világban kínálhat. Túlélők beszámolói alapján sokan sokféleképpen reagáltak ebben a helyzetben. Voltak, akik hisztérikus sokkot kaptak, mikor végignézték, ahogy gyermekeik meghaltak, mások mintha transzba estek volna, és voltak, akik csak csendben várták a halált. Fegyveresek vették körül őket, így választásuk csupán annyi volt, hogy a méregtől, vagy a lövésektől haljanak meg. A jonestowni „halál szalagként” ismert felvételen mindent rögzítettek a procedúra alatt, és jól hallható a sírás és a gyermekek sikolyai.

918-an haltak meg aznap.

Köztük volt Jim Jones tiszteletes is, akinek holttestét a pavilonban, széke mellett találták meg, feje alatt párnával. Halálát a halántékára leadott pisztolylövés okozta, amiről a későbbi orvosi vizsgálat megállapította, hogy maga követte el. Testében egy bizonyos függőséget okozó, nyugtatóként használt szer (pentobarbitál) olyan mennyiségét mutatták ki, amely halálos azok számára, akik nem szedik azt rendszeresen.

Az elhunytak között volt az anya, Lynetta Putnam; a feleség, Marceline Jones, és gyermekeik közül Agnes, Lew és Tim, családjukkal együtt. Suzanne korábban megtagadta a családot a szekta miatt; Marceline végrendeletében külön kikötötte, hogy nevelt lánya semmit nem kaphat utána.
Harminchárman élték túl az incidenst. Többségüknek sikerült elbújnia, amikor Jones a pavilonba hívott mindenkit, de például a 79 éves Grover Davis annak köszönhette az életét, hogy halláskárosult volt, így a hangszórókból elhangzottakból semmit nem érzékelt.

Jones több gyermeke is a túlélők között van. Stephan Gandhi, Jim Jr. és Timothy nem voltak jelen az öngyilkosságnál, mert a Népek Temploma kosárlabdacsapatának tagjaiként mérkőzésük volt Georgetownban a guyanai nemzeti válogatott ellen. Stephant három nappal a tragédia előtt apja rádión visszarendelte a településre, hogy ott legyen Ryan látogatásakor, de az ekkor 19 éves fiú nem volt hajlandó menni. Amikor a lövöldözések híre eljutott hozzájuk, a három fiú az amerikai nagykövetségre sietett, hogy segítséget kérjenek, azonban a katonák nem engedték be őket. Amikor a szekta georgetowni központjába mentek, megtalálták az éppen ott tartózkodó Sharon Amos és három gyermeke holttesteit, akik a rádión keresztül is engedelmeskedtek Jones felhívásának. A nő megölte gyerekeit, majd magával is végzett. A három Jones-fiút a rendőrök öt napig házi őrizetben tartotta, és több alkalommal kihallgatták őket. Stephant gyanúsították Amos és gyerekei halálának ügyében, és három hónapot töltött börtönben. Jim Jones Jr. az államokba való visszatérésekor nővéréhez, Suzanne-hoz költözött, és még hónapokig megfigyelés alatt tartották.

Amikor a hatóságok másnap megérkeztek, elszörnyedtek. A pavilon környékét holttestek, műanyag poharak, fecskendők borították. Kétszáz holttestet közülük a helyszínen megvizsgáltak, később boncolásra is csupán 7 esetben került sor, köztük Joneson. Számos levelet, üzenetet, végrendeletet is találtak, melyek többsége éltette Jones-t, Jonestown-t és a Népek Templomát vagy éppen a kommunizmust. Többen azt írták ezekben az üzenetekben, hogy vagyonukat a Szovjetunió Kommunista Pártjára hagyják.

Utóélet

Az ügy óriási visszhangot kapott. Egy két hónappal később, 1979 februárjában történt közvélemény kutatás szerint az amerikaiak 98%-a hallott Jonestownról, és hatása máig tart. Bevett szólássá vált a „drinking the Kool-Aid” vagyis „megissza a Kool-Aidet” kifejezés, amivel olyan személyekre utalnak, akik nem kérdőjeleznek meg semmit, nem állnak ki magukért, csak elfogadják, amire utasítják őket.

A tábor nagy részét elpusztította egy tűzvész a ’80-as években. A helyiek szétlopkodták az ottmaradt készleteket, de senki nem foglalta el soha Jonestownt, az ott történt tragédia miatt. Mára a területet javarészt újra benőtte a dzsungel.

A Népek Templomának története az elmúlt több, mint 40 év ellenére sem hagyja nyugodni az embereket. Számos könyvet, verset, dalszöveget és filmet ihletett meg a szekta, de még színházi darab is készült róluk.
Mivel cikkünk hossza már így is többszöröse az általában megszokott karakterszámnak, az alábbiakban ajánlóképpen álljon egy lista mindezekről:

Dokumentumfilmek

• Jonestown: Mystery of a Massacre (1998)
• Jonestown: The Life and Death of Peoples Temple (2006)
• Jonestown: Paradise Lost (2007)
• CNN Presents: Escape from Jonestown (2008)
• Witness to Jonestown (2013)
• Jonestown: The Women Behind the Massacre (2018)
• Jonestown: Terror in the Jungle (2018)
• 605 Adults 304 Children (2019)

Filmek

• Guyana: Crime of the Century (1979)
• Eaten Alive! ((Mangiati vivi!)) (1980) – CIKKÜNK
• The Sacrament (2013) – CIKKÜNK
• Jonestown (2013) (rövidfilm)
• The Veil (2016) – CIKKÜNK

Sorozatok

• Guyana Tragedy: The Story of Jim Jones (1980)
• American Horror Story: Cult (2017) – CIKKÜNK

 

Blissenobiarella

 

 

 

Források:
Jeff Guinn: The Road to Jonestown: Jim Jones and Peoples Temple

Alternative Considerations of Jonestown & Peoples Temple

Peoples Temple in San Francisco

Jonestown: Rebuilding my life after surviving the massacre

40 years after the Jonestown massacre: Jim Jones’ surviving sons on what they think of their father, the Peoples Temple today

The Jonestown We Don’t Know

Jonestown

Peoples Temple

Jim Jones

Jonestown: The Life and Death of Peoples Temple (2006)