Az emberi elme összetettsége és törékenysége nem csak a modern tudósok, neurológusok vagy pszichológusok, hanem a művészek fantáziáját is gyakran megmozgatja. A különböző festményeken, zenei darabokon, verseken és regényeken kívül napjaink kultúrájában azonban kiemelkedik egy alak, melynek nevével találkozva egyből maga az őrület jut eszünkbe: Joker. A Bill Finger, Bob Kane és Jerry Robinson által megálmodott gyilkos bohóc már lassan 80 éve a frászt hozza olvasóira a DC Comics képregénykiadó kiadványaiban, karaktere emellett számos adaptációban jelent meg, szinte alig lehet elképzelni egy Batman filmet nélküle. Todd Phillips idén végül úgy döntött, végleg elmerül az őrült karakter elméjében és megkísérli bemutatni, mégis mi vezethet rá egy embert arra, hogy végül a bűn bohóc hercegévé váljon.

Arthur Fleck-kel (Joaquin Phoenix) igencsak elbánt az élet: egy igen komoly mentális betegséggel küzd, amiatt mikor szorong vagy izgatott, önkéntelenül is nevetésben tör ki. Ezért igen nehéz számára munkát szereznie, vagy emberi kapcsolatokat kiépítenie, miközben saját beteg édesanyját (Frances Conroy) is egyedül kell ápolnia, aki gyakran ír levelet a polgármesteri álmokat szövögető Thomas Wayne-nek (Brett Cullen). A társadalom által kirekesztett és kissé megvetett Fleck egyetlen álma, hogy stand-up comedysként nevetést és vidámságot vigyen az emberek mindennapjaiba és gyakran álmodozik arról, hogy felléphet a híres műsorvezető, Murray Franklin (Robert De Niro) esti műsorában. Arthur élete azonban hamarosan fenekestül felfordul, mikor beleszeret a szomszédjába, Sophie-ba (Zazie Beetz), mely után mind a munkájában, mind a magánéletében folyamatos csapások érik. Nem kell sok, hogy a kirekesztés és a kudarcok teljesen megváltoztassák életét, melyben, engedve az őrületnek teljesen átalakul egy új emberré, akit az emberek úgy ismernek, hogy: Joker…

Az elmúlt évtized képregényadaptációi elhozták a filmes univerzumok korát, melyben minden egyes alkotás valamilyen módon utal egy másik műre, közös világokba terelve a történeteket. Ebben a korban igen bátor vállalkozás egy olyan film készítése, mely sokkal inkább a saját lábán próbál megállni, ráadásul gigászi csatáknak és küzdelmeknek is a híján van. Mikor beültem a moziba, egy dologhoz próbáltam tartani magam: nem DC filmként nézni a művet, hanem egy különálló pszichológiai thrillerként, hogy a bennem élő, Batman és világának puszta említésére is izgatottá váló pici rajongó fiúcska még véletlenül se ébredjen fel. Így egy olyan erőteljes és megdöbbentő alkotást nézhettem meg, mely szerintem még hosszú évekig az eszembe fog jutni. Hiszen a Joker egy karakterdráma: egy társadalomkritika és egy elmerajz, melyben végleg átértékelődik bennünk minden amit a közösségeinkről és magunkról gondoltunk. A műben, néhány ügyes húzásnak köszönhetően szine elmosódik a valóság és a képzelet közti határ, az embert olyan érzés kerülgeti, mint ébredés után: vajon amit láttam az a valóság, vagy csupán álmodtam? Ezzel tökéletesen felvezeti a későbbi Jokert, aki más művekben jelenik meg, ki eljutott az őrület azon  szintjére, hogy már maga sem tudja, miért vált azzá, aki. Az egész mű szembesít az emberi elme egyik legnagyobb kihívásával, hiszen néha magunk sem tudjuk mi a valóság. Vajon a másik ember ugyanúgy érez mint én? Vajon képes vagyok megszerezni az állást, amit szeretnék? Vagy az, hogy normálisan élhetem az életem, mindössze egy merész álom?

A filmnek azonban ennél van egy sokkal nagyobb tanulsága: felelősek vagyunk egymásért és igenis van jelentősége annak, amit másokkal cselekszünk. Ráadásul, ahogy Joker maga nem egyszer kijelenti a képregényekben: az őrülethez bőven elég pusztán egyetlen egy nap.  Az emberben egyetlen rossz mondat vagy cselekedet mély sebeket képes ejteni, melyek talán sosem gyógyulnak be. A szavaknak, mint tudjuk, ereje van. A Joker pedig bemutatja, hogy a mai, rohanó világban mindezt elfelejtettük: nincs időnk és erőnk empatikusnak lenni másokkal lenni, hiszen oly sok a saját problémánk, hogy elmerülünk annak mocsarában, ezzel pedig elfelejtünk másokra figyelni. A modern ember elvesztette empátiáját a másik iránt, akiben pedig a seb örökre megmaradhat, mely után már nem úgy viszonyul az embertársai felé, mint korábban. Arthur sem vágyott semmi másra, csak hogy megnevetesse az embereket: azonban a sorozatos kirekesztés és a sikerélmények hiánya, melyek szintén napjaink túlhajszolt emberének problémája, teljesen megváltoztatják, szörnyeteget faragnak belőle. Hiszen a mai embert csak az eredmények határozzák meg, ha pedig azok nem jönnek, úgy érzi, esélye sincs a boldog életre. Természetesen egy egészséges ember nem valószínű, hogy az ilyen élmények miatt sorozatgyilkossá válik: azonban a lelki traumák önrombolásba vezethetnek, ha belegondolunk hány és hány fiatal kísérelt már meg öngyilkosságot egy kudarcélmény miatt. Pontosan ezért felelősek vagyunk közösségeink tagjaiért, a hozzánk közel állókért, mert a nem oda figyelés bizony tragédiába is torkollhat. Az osztálytárs felelős barátjáért, a fiú a párjáért, a főnök a beosztottért, mert ha mi nem tanusítunk empátiát a másikért, nem csak ő, de mi is elveszítjük emberségünket.

Úgy vélem, Arthur drámájának bemutatására a lehető legjobb színészt találták meg: Phoenix mindig is tökéletesen hozta az őrült, kétségébeesett és tragikus sorsú karaktereket. A mű mindemelett bámulatos szimbolizmussal rendelkezik, amely szintúgy bevezet minket az őrület és a téboly világába. Az alkotás természetesen nem felejti el, hogy nem csak egy egyszerű mániákust, hanem magát Jokert mutatja be, így kapunk pár utalást Bruce Wayne történetére is, azonban pont annyit, hogy ne vesszünk el bennük és ne feltétlen keressük a kapcsolódási pontot a mostani DC filmes univerzumhoz. Mindezek mellet maga a Wayne család ábrázolása is rendhagyó, ilyen negatívan és visszataszítóan még sosem láthattuk sem Thomasékat, sem pedig az eddig mindig jóságos és közkedvelt Alfredot sem, a család inasát. Ez azonban pontosan megmutatja, hogy az éremnek két oldala van: míg az egyik fél egy, a népért mindent odaadó hősként látja magát, addig a másikójuk elnyomónak tekintheti.

Todd Phillips Jokere nem egy mindennapi mű. Nem egy könnyen fogyasztható, sokadik szuperhős film, melynek tucatjait ontotta ránk a Marvel és a DC az utóbbi időkben. Ez az a képregény adaptáció, amely folytatások és kapcsolódási pontok nélkül is megállja a helyét. Az a film, amely bemutatja: igenis, empatikusnak és figyelmesnek kell lennünk a másik ember iránt. Ellenkező esetben nem mindig kapjuk mi sem a happy endet, amit várunk.

Értékelés: 9/10

Kiknek ajánljuk: Mindenkinek, akinek van gyomra az erős karakterdrámákhoz. Sipirc a moziba!

Kele-man