A Serial Chillers Charles Manson szektájának történetén alapuló filmeket bemutató fejezetében ezúttal egy olyan művet veszünk sorra, amely csak lazán kapcsolódik a valódi eseményekhez. A 2011-es Martha Marcy May Marlene elsöprő sikert aratott a Sundance Fesztiválon majd Cannes-ban is, és megannyi díjat mondhat magáénak; egyértelműen felhelyezve a filmes világ térképére Sean Durkin rendezőt és a legkisebb Olsen-lányt, Elizabethet.

A Martha Marcy May Marlene egy szektából kiugrott fiatal lányt mutat be nekünk, és a film az elszigetelt közösségben töltött évek utáni visszailleszkedési próbálkozásait követi végig, emlékképek felvillantásával tárva fel, mi történt vele, amiért végül a szekta elhagyása mellett döntött. Így ismerjük meg a kezdetben idillinek tűnő hippi farmot, ahol mindenki együtt dolgozik és élvezi a nyugalmas életet; majd egyre-másra derülnek ki a kommuna életének bizarr aspektusai. Vezetőjük egy egyértelműen Charles Mansonról mintázott figura, Patrick. A férfi rendkívül karizmatikus, húsba hatoló manipulációs képességekkel rendelkezve irányítja a szekta életét, kiszámíthatatlanul váltogatva érzékeny és hatalmát fitogtató agresszív énjét.

A Manson-család életének idealizált változatát látjuk ezekben az emlékképekben, de a film jelentősebb része a jelenben játszódik. Martha nővéréhez szökik, Lucyhoz (a számunkra leginkább az American Horror Storyból megismert Sarah Paulson), és bár az első jelenetektől fogva érezhető, hogy kapcsolatuk sosem volt felhőtlen, a nő és férje őszintén segíteni próbálnak az utat vesztett kishúgnak.

Ez azonban nem sétagalopp, Martha, akinek szerepében a hollywoodi üdvöskét, Elizabeth Olsent láthatjuk, komoly mentális problémákkal küszködik, és nem igazán tud beilleszkedni régi-új életébe. A film legjavában kettejüket fogjuk látni, már-már kamaradarabnak is beillene. Martha nehézségeinek oka elsősorban a szekta hatása: Patrick célja – akárcsak Mansoné – az volt, hogy leépítse a tagok személyiségét, engedelmes bábokká téve őket. A Patrick szerepében látható John Hawkes talán a film leginkább magával ragadó alakítását nyújtja, pedig nem sokat látjuk. Elizabeth Olsen is érzékenyen, sokrétűen játssza el Martha küzdelmeit, finom mimikájára, testbeszédére építve az alakítást. A film karakterei mélyek és komplexek, éppen ezért nem könnyű munka elé állítják a nézőt is, ha megpróbálja megérteni őket.

A Martha Marcy May Marlene nem egy könnyen emészthető film, de dicséretre méltó munka, melyet az elnyert díjak is jól mutatnak. A gyönyörű fényképezés és a színészi alakítások példaértékűsége mellett azonban számomra némileg kissé gyenge lett a történet. A készítők szándékosan választották a nehezebb utat, és mindenféle magyarázat, értékítéletet vagy didaktikusságot nélkülözve, majdhogynem művészfilmi szinten mutatják be a történetet – elhagyva a biztosabb, hatásosabb és egyszerűbb pszichothrillerek útját, ami egyébként amerikai filmről lévén szó, egészen szokatlanná teszi a Martha Marcy May Marlene-t. Mégsem tud más, független filmek mellé egészen felkapaszkodni, aminek oka továbbra is a gyenge történet; az, hogy a film egyes jelenetei kiválóak, nem igazán tudnak azonban összekapcsolódni egymással.

A film lazán kapcsolódva is jól tapint rá a Manson-szekta lényegére: a vég nélküli manipulációra, és a tagok személyiségvesztésére. Kiváló érzékenységgel mutatja be azt, amit a volt tagok közül jónéhányan – a börtönbe került, és a szabadon maradtak egyaránt – átéltek, amikor kikerültek Charles Manson bűvköréből. Teszi mindezt élvezetes formában, de a filmet csak azoknak tudnám jó szívvel ajánlani, akik rendelkeznek némi tájékozottsággal a témával kapcsolatban – másoknak Martha karaktere egy idegesítő hisztérikának tűnhet csupán, így a film végignézése pedig kínszenvedéssé válik -, mert a megértéséhez erre szükség lehet.

Társadalmi kérdéseket is felfedezhetünk a szereplők személyes drámája mellé bújtatva: Lucy és férje jómódúak, mi több, újgazdagok – ide érkezik a társadalmi konvenciókat teljes mértékben elvető Martha, és így a két világnézet is több ízben ütköztetésre kerül a történet során. Ez a filozófiai vonulat azonban többnyire a felszín alatt marad a filmben.

A befejezés az, amit nehéz megbocsátatni a Martha Marcy May Marlene-nek, mert ha addig gondolkodásra is késztetett a feltett – ám megválaszolatlanul maradt – kérdéseivel, a film vége teljesen cserben hagyja a nézőt, aki így nem gondolatokkal telve fog felállni e közel két óra után, hanem azzal az egy kérdéssel, hogy ez mégis mi a fene volt.

Kinek ajánljuk: Lassú folyású, mély és gazdag karakterekkel rendelkező drámák kedvelőinek, akik némileg képben vannak a Manson-család történetével is, vagy legalábbis bizonyos szekták pszichológiai manipulációinak hatásaival.

Értékelés: 7/10
Blissenobiarella