A Serial Chillers soron következő fejezetében Charles Manson-ihlette filmeket mutatunk be. Választásunkat indokolja, hogy idén augusztusban van a neki és “családjának” tulajdonított gyilkosságok 50. évfordulója, melyről a filmipar is megemlékezik: egymást követik idén a Manson-témájú filmek. Jövő héten, augusztus 15.-én érkezik a magyar mozikba Tarantino filmje, a Volt egyszer egy Hollywood, a Mindhunter második évada egy nappal később indul a Netflixen – mindkettő Manson történetét igyekszik majd feldolgozni. Készült azonban idén egy horrorfilm is, ami már áprilisban debütált, és talán kevésbé váltott ki izgatott várakozást a közönségből: ez a The Haunting of Sharon Tate.

A The Haunting of Sharon Tate című filmet annak a Daniel Farrands-nak köszönhetjük aki elkövette ellenünk a tavalyi The Amityville Murders-t is. Az író-rendező-producer szemlátomást odáig van azért, hogy megtörtént gyilkossági eseteket ezoterikus, okkult témákkal ötvözzön, aminek az Amityville-ben történtek esetében van létjogosultsága, a Tate-gyilkosságoknál már némileg bizarrabb képet fest. Előkészületek alatt áll, de az idei évre ígérik egy újabb filmjét is, a The Murder of Nicole Brown Simpsont, amit ezek után legalábbis kétségekkel telve várok.

A The Haunting of Sharon Tate azon alapszik, hogy a Tate-gyilkosságokat követő évben egy Dick Kleiner nevű újságíró a Fate magazinban megjelentetett egy cikket, ami arról szólt, hogy még 1968-ban, szinte napra pontosan a gyilkosságok előtt egy évvel interjút készített Sharon Tate színésznővel, aki arról számolt be, hogy volt egy furcsa rémálma, amelyet úgy is értelmezhetünk, hogy előre megálmodta 1969. augusztus 8. éjszakájának tragédiáját. Mivel a Fate magazin nagyjából az akkori Hihetetlen! magazinnak feleltethető meg, és mivel az egész utólag jelent csak meg, Tate halála után, sokak szerint igazságtartalma kritikával kezelendő.

A filmben Sharon Tate-et folyamatosan gyötrik víziói, hangokat hall és vissza-visszatér Manson egyik dalának felvételéhez, ami valósággal kísérti őt. Élményeiről beszámol barátainak, és próbálja figyelmeztetni őket a közelgő vészre, de azok nem veszik komolyan szavait, csak a terhesség és a közelgő szülés okozta stresszre és hormonális változásokra fogják Sharon hisztériáját. (a nő mindössze két héttel halálát követően adott volna életet Roman Polanski gyermekének) Lassan épül fel a történetet, így a 90 perces filmnek csak az utolsó fél órájában következik be a végzetes éjszaka, ami kisebb átírásoktól eltekintve nagyjából úgy mutatja be az eseményeket, ahogyan az elkövetők beszámoltak róla vallomásaikban. A film vége azonban alternatív megoldást kínál a valóság tragédiájához képest, és ha korábban nem is, de ezen a ponton válik végleg nettó baromsággá az egész.

Sajnos azonban már a megelőző percek sincsenek rendben. Felmerül a kérdés, hogy mennyi időnek kell eltelnie egy tragikus esemény után, hogy trash filmet forgathassunk róla? A náci zombik 70 év után már viccesek tudnak lenni, de úgy tűnik, hogy a Manson-gyilkosságokhoz 50 év nem volt elegendő ahhoz, hogy ezt a filmet ne érezzük sértőnek az áldozatok irányában. A The Haunting of Sharon Tate olcsó, jump scare-elemekkel operáló, összességében egyszerűen egy rossz film, ami nem véletlenül csapta ki a biztosítékot sokaknál. Az amerikai társadalomban nagyon mélyen gyökeredzik a Manson okozta trauma, így esetükben a felháborodás méginkább tetten érhető. A Tate-család sebeit is minden bizonnyal feltépi ez a film, hiszen a meggyilkolt színésznő húga, Debra Tate már a Tarantino-film ellen is ágált. A The Haunting of Sharon Tate mindössze 15%-ot ért el Rotten Tomatoes-on, és jelenleg 3,1 ponton áll IMDb-n.

Sharon Tate alakját elhomályosítják a vele történtek, és hajlamosak vagyunk egy ártatlan, semmitmondó figuraként kezelni, akit áldozati szerepe határoz meg. Megfeledkezünk tehetségéről, ígéretes karrierjéről, hiszen a hatvanas évek végének leginkább feltörekvő színésznője volt. Ezért nehéz értelmezni Hilary Duff játékát is Sharon szerepében, mert egy nem túl okos, hisztérikus nőnek mutatja be őt, de tagadhatatlanul eltalálta bájosságát és még hanghordozásában is egész jól utánozza, ezért úgy érzem, hogy az egyértelmű trash jelleg mellett, még mindig Hilary Duff színészi alakítása az, ami leginkább figyelemre méltó lehet ebben a filmben.

És ha jobban belegondolunk, ez elég sokat elárul.

Kinek ajánljuk: 2019 minden bizonnyal egyik legrosszabb, legtiszteletlenebb filmjéről van szó, így nem igazán tudom ajánlani senkinek. Talán Hilary Duff rajongóinak, de attól tartok, hogy ők nem érik el a film megtekintéséhez szükséges 18 éves kort.

Értékelés: 2/10

Blissenobiarella