Kis túlzással szinte remegő kézzel vártam Ari Aster második nagyjátékfilmjét, mivel rendezői debütálása olyan maradandó nyomokat hagyott bennem, mint kevés horrorfilm a XXI. században. Ha ehhez még hozzáadjuk a tényt, hogy 2019 első fele kedvenc műfajunk szempontjából meglehetősen vérszegényre sikeredett, már könnyen érthető miért vált számomra a Midsommar premierje az év legfontosabb mozifilmes bemutatójává.

A fiatal, amerikai író/rendező első munkája (Örökség) egy izzig-vérig modern alkotás, mindeközben a lehető legklasszikusabb félelmkeltési mechanizmusokkal tart terrorban két órán keresztül. Bitang erős elsőfilmes bemutatkozás, amelyről technikai szempontból is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Második munkájának előzetes kedvcsinálója egy nagyon izgalmas alapszituációt tárt elénk, ráadásul a britek egyik ígéretes színésznője, Florence Pugh kezeiben a főszerep is jó helyen landolt.

A teljes egészében Szentendrén forgatott svéd folklór köntösébe bújtatott bizarr párkapcsolati dráma roppant izgalmas egyvelegnek ígérkezett, amit a közel 150 perces játékidő még meghökkentőbbé varázsolt. Aggodalommal összesen egy dolog töltött csak el, ez pedig a két film között eltelt meglehetősen rövid idő. Gyakorlatilag bő egy év választja el a premiereket, de reménykedtem benne, hogy a végeredményre ez nem nyomta rá a bélyegét. Mindent összevetve roppantul bíztam benne, hogy Ari Aster megismétli majd a korábbi összteljesítményét, lássuk hogyan sikerült a Midsommar!

A délelőtti vetítés óta nehezen találom a szavakat, mivel még mindig a látottakat emésztem. Ez önmagában jó jel is lehetne, de az összkép ezúttal nem annyira egyöntetűen pozitív, mint az Örökség esetében. Azt mindenképpen kiemelném, hogy az író/rendező nagyon érti a filmezés műfaját, A-tól Z-ig keni-vágja a horrorfilm készítés eszköztárát, de ezúttal számomra hiányzott egy kis plusz a lehengerlő filmélményhez. Már a nyitány bevisz egy akkora öklöst, hogy csak kapkodjuk a fejünket, úgy is mondhatnám, hogy a kezdés méltó folytatása Aster első munkájának. Szép lassan felvázolódik egy több szempontból rosszul működő párkapcsolat, amit egy svéd kirándulással próbálnak meg az érintettek helyes mederbe terelni. Természetesen a jó szándék csak látszólagos, a stáblista kezdetéig minden néző számára egyértelművé válik, hogy mindenki mást remélt ettől az utazástól.

Többet nem szeretnék a történet részleteiről elárulni, de a sokszor emlegetett A vesszőből font ember (1973) hasonlat nagyon találó. A Midsommar roppant hasonló dramaturgiával dolgozik, mint a klasszikus brit horrorfilm, vagy a tavalyi Netflix-es, pazarul sikerült Apostle. A közel két és félórás játékidő rengeteg lehetőséget ad a pogány közösség szokásainak részletes bemutatására, mindenkit megnyugtathatok, naturális és meghökkentő jeleneteknek nem vagyunk híján.

A fényképezés és a filmzene elsőosztályú, Florence Pugh Dani szerepében nagyszerű, de egyik alakítást sem érheti különösebb kritika. Ahogy megérkezünk a film elején a tisztásra azonnal a bőrünk alá kúszik a feszültség, ami a záró képsorokig velünk is marad. Számomra az egyetlen problémát a félelem teljes hiánya jelentette. Nem rajongok különösebben a jumpscare jelenetekért, de az Örökség olyan szintű nyomást helyezett rám, ami szó szerint fojtogatott. Itt is szépen lassan kialakul egy nyomasztó atmoszféra, de a hosszú játékidőnek hála ehhez simán hozzá lehet szokni és sajnos a befejező negyedóráig nem igazán sikerül emelni a tétet. Van néhány közepesen meglepő húzás, de összességében mindenki azt a pályát futja be a történetben, amire számítani lehet, így nem nagyon marad igazi csavar sem.

Félreértés ne essék, a Midsommar egy nagyszerű film, de én horror szempontból kicsit többet vártam tőle. A rituálék autentikusak, számomra ugyan kicsit szokatlan volt, hogy a film egészében tűz a nap és világos van. Könnyen lehet, hogy sötétben ezek is hatásosabbak lettek volna, de nyilván ez volt a történet koncepciójának a magja. Állítólag várható a filmből egy háromórás verzió is, amolyan rendezői változat, amire már most szívesen beneveznék, ugyanakkor szerzői film esetében nem igazán értem ezen változat létjogosultságát. Ari Aster azt nyilatkozta, hogy egy darabig nem fog horrorfilmet készíteni, amit ugyan sajnálok, de nagyon remélem, hogy minél hamarabb visszatér szeretett műfajomhoz. Ha azonban soha többet nem készítene a zsánerhez tartozó darabot, akkor sem lehet kitörölni a nevét a XXI. század legnagyobb horrorfilm alkotóinak listájáról. Az A24 újra megmutatta, hogy független filmek is mutathatnak remekül szélesvásznon, így mindekit arra biztatok, hogy csütörtöktől irány a mozik jegypénztára!

8/10

afiaf