A Serial Chillers rovat Ed Gein történetét feldolgozó cikksorozatában a Peacock elsőre talán meglepő szereplő lehet. Egy drámába hajló pszichothrillert nem feltétlenül várnánk Ed Gein rémtettei kapcsán. Tény, hogy a Peacock csak igen lazán kapcsolódik a sorozatgyilkoshoz, de tagadhatatlan, hogy a cselekményt és a főszereplő karaktert ő inspirálta, így helye van listánkon.

 

Az “egyfilmes” Michael Lander műve meglepően magas színvonalon készült el, ahhoz képest, hogy egy elsőfilmes alkotóról van szó. A szereposztásra nem lehet panaszunk: a főszereplő Cillian Murphy mellett olyan nevek is feltűnnek, mint Susan Sarandon, Bill Pullman és az ekkor már keresett színésznő, Ellen Page is. A látványvilág, a zene és az egyéb külsőségek nem hagynak kívánnivalót maguk után, és a színészi játék is kimagasló, különösen Cillian Murphy esetében.

A történet egy kisvárosban játszódik, Peacock-ban, ahol John Skillpa, egy visszahúzódó természetű bankár áll a középpontjában. A férfi eljár dolgozni, igyekszik észrevétlenül folytatni életét, ami kettős: otthonában női ruhába bújik, és Emma nevű női személyiségeként végzi a házimunkát, és készít reggelit Johnnak. Egy napon éppen a ruhákat teregeti a kertben, amikor egy vonat kisiklik és az ő birtokán ér “földet”. Az odasereglő emberek előtt fény derül Emma létezésére, és John feleségeként kezdenek tekinteni rá. A férfi kétségbeesett hazugság-áradatba keveredik, amikor megpróbálja fenntartani a látszatot, és egyszerre játszani saját és Emma szerepét. Feltűnik a színen Maggie (Ellen Page), aki segítséget kér Johntól – pontosabban Emma az, akivel találkozik -, hogy elmehessen a városból kisfiával. Maggie ismeri a legjobban Johnt a városban, így előtte nem titok a kettős szerep sem, illetve hogy John egy éve elhunyt édesanyja milyen kegyetlenül bánt fiával, ami valószínűleg Emma “megszületéséhez” vezetett a férfiban. A történet John/Emma kálváriáját követi végig.

A film legnagyobb hibája talán a hangulat hiánya. Próbálkozik egy sötét thrillerré válással, de mivel a történet drámája gyakorlatilag kimondatlan marad, és csupán egyetlen dialóg utal rá, számomra az egész súlytalan és semmitmondó maradt. A Peacock sokkal inkább egy karaktertanulmány, és annak nem is volna utolsó, de szintén a hiányzó háttér az, amitől nem tud kellően erős és hatásos lenni. Jót tett volna neki, ha hagyományosabb történetmesélési módszer mellett maradnak a készítők a művészi dráma koncepciója helyett. Sajnos a történet és a szereplők egészen szárazak. A Peacockkal valami nagyon eredetit akartak létrehozni, de egyáltalán nem sikerült. Fokozza ezt az érzést az is, hogy Cillian Murphy-t nem először látjuk transzvesztita szerepben (Reggeli a Plútón, 2005), mi tagadás, ez továbbra is nagyon jól áll neki. A történet lehetne mély – már csak az Ed Gein szolgáltatta alapokból kiindulva is -, de a történetmesélés annyira minimalista, annyira lusta, hogy a nézőt nem tudja megérinteni, kívülállóként fogja végignézni a filmet.

Ennek ellenére is a Peacock a maga nemében említésre méltó film. A vizuális megjelenés és a hozzá tökéletesen eltalált zenei képek egészen költői absztrakcióvá emelik ezt a filmet, és érdekes atmoszférát teremtenek együtt. A Peacock egy esztétikai és igen finom munka, és ilyen téren jól teljesít a történetmesélés számlájára. Művészileg értékes műről van tehát szó, és ez mindenképpen kiemelendő a színészi játékot illetően is. Ellen Page nem brillírozik, de szerepe nagyon jól illik a történetbe, inkább Murphy az, aki egyértelműen kimagaslik a szereplők között.

Az operatőri munka első osztályú, és jó néhány rendezői bravúr is megvalósul a filmben, de mindez a külcsín nem segít azon, hogy nem kapjuk meg a történetet, amit várunk. A cikk kedvéért háromszor néztem meg a filmet, és egyetlen maradandó perce sem volt számomra.

Összességében egy minimalista drámának tekinthetjük a Peacockot, melyben a történet mélysége, a történetmesélés hiányosságai és a nézőt érő ingerek teljes hiánya miatt válik unalmassá, és veszíti el eredetiségét. A történet érdekes lehetetett volna, melyhez a kiváló színészi játék is társult, és egy kiváló pszichológiai thrillerré válhatott volna, de elveszített minden benne rejlő potenciált, így nem sikerült neki.

Kinek ajánljuk: Művészi drámák kedvelőinek, és akik kedvelik a kiválóan eljátszott transzvesztita szerepeket – mert ebben tényleg kimagasló mű.

Értékelés: 4/10

Blissenobiarella