Az utóbbi évek hatására sok tapasztalt horror-rajongóban kialakult egyfajta fásultság, elcsigázottság, aminek köszönhetően már réges-régen nem hozzák lázba a látványos előzetesek, és az egymásra licitálni próbáló, hangzatosabbnál hangzatosabb szlogenek is némiképp hidegen hagyják. Ennek oka nem másban keresendő, minthogy az elmúlt esztendőkben – a műfaj egy bizonyos szegmensén belül különösen – nagyon kevés olyan alkotás született, ami bármilyen újdonságot, vagy érdekességet tartogatott volna a nézők számára. 

A The Curse of La Llorona egy rendkívül fantáziadús kerettörténetet tár elénk: a kezdő képsorok a XVII. századi Mexikó napsütötte tájaira repítenek el bennünket, ahol egy hölgy – édesanyai kötelességeire némiképp fittyet hányva – nemes egyszerűséggel vízbefojtja két fiát. A felvezetéssel nagyjából így meg is vagyunk, 300 év telik el, immár a ’70-es évek Los Angelesét látjuk, ahol főhősünk, a gyámügynél dolgozó Anna egy meglehetősen zavaros hátterű család két eltűnt gyermekét próbálja előkeríteni. Hol máshol találhatnának rá az elveszett testvérpárra, mint a helyen, ahol bármely hatóság legutoljára keresné őket – otthon. Azonban a kriminalisztikai szenzáció itt még nem ér véget, a szekrénybe bújtatott két lurkót édesanyjuk – aki nem mellesleg igencsak vehemensen fogadja a kiérkező szerveket – állítása szerint valami rettentő gonosztól próbálta megóvni. Ahogyan ez lenni szokott, senki nem hallgat a zavarodott asszonyra, így hamarosan elszabadul a pokol, és nem várt fordulatok keretein belül kell főhőseinknek szembenézni a gyászoló asszony átkával.

A The Curse of La Llorona olyan közhelyparádéval rukkol elő, hogy a néző nem győzi kapkodni a fejét. Az ég egy adta világon semmilyen eredetiséget nem tartalmazó történet pontosan illeszkedik abba a sablonba, amelyet az utóbbi jópár év során megszokhattunk. Szilárd meggyőződésem, hogy abban az esetben, ha vennénk ötven darab horrorrajongót, a kezükbe papírt és tollat adnánk, majd megkérnénk, hogy a film első negyed órájának megtekintése után írják le, szerintük hogyan fog alakulni a sztori, nagyjából nyolcvan százalékos találati arányt érhetnénk el. Nem pusztán a kerettörténet nélkülöz bármilyen kreativitást, de maguk az ezt prezentáló megjelenítési formák is olyanok, mintha egy képzeletbeli  horrorklisé-szótár megfilmesítését néznénk. Tetézi ezt még a töménytelen mennyiségű jumpscare, amely megfelelő idő után kifejezetten idegesítővé teszi a filmet.

Véleményem szerint maga a jumpscare, mint rettegést keltő eszköz önmagában meglehetősen limitált palettával rendelkezik, természetesen megfelelő helyen és módon adagolva elérheti a kívánt hatást. Azonban egyáltalán nem tudom a horror okozta félelemkeltés – elvégre ez lenne a cél, azt hiszem – eszközének tekinteni azt, ha egy harminc perces blokkon belül tízszer próbálnak el bármit is elérni hirtelen hanghatások, vagy felvillanó képsorok segítségével. Ezek a pillanatok semmilyen módon nem keltenek nyomasztó, kényelmetlen érzést, ami elviekben a műfaj sajátossága és célja lenne.

Ilyen elven a gyenge idegzetű nagymamát, akit unokái az ajtó mögül előugrálva ijesztenek meg is horror-élmények élik, sőt valódi rettegést keltő eszköz lehet egy kidurranó lufi is. Ahogyan az lenni szokott, a The Curse of La Llorona képi világa rendben van, sőt, egy-két ponton igen egyértelmű, ügyesnek nevezhető utalás történik a Conjuring-univerzum világára is, ami értékelendő eleme is lehet a filmnek.

Mindent összevetve, a The Curse of La Llorona egy rendkívül gyenge alkotásnak minősíthető, különösen ahhoz képest, hogy a James Wan nevével fémjelzett filmet hónapok óta hypeolták különféle médiafelületeken. James Wan munkássága pedig lassan kezd hasonló érzéseket kiváltani belőlem, mint M. Night Shyamalané, akinek neve egybeforrt a hektikus teljesítménnyel (bár szerencsére az utóbbi időkben ez stabilizálódni látszik, jó irányban).

Kiknek ajánljuk: Akik szeretnének megtekinteni egy újabb sablonfilmet. Akik pusztán nagyon unatkoznak, nézzenek valami más film/sorozat után, jobban járnak.

Értékelés: 3/10

(Absvrd)