A Serial Chillers e hónapban Dennis Nilsen brit sorozatgyilkos „munkásságát” dolgozza fel. A rovatban láthattunk két filmet, a Cold Light of Day-t és a húsz évvel későbbi Tony-t, melyek tettein alapultak, kétes minőségben. Fenntartom véleményem, hogy Dennis Nilsen életéből érdemes volna minőségi, akár hollywoodi produkciót is összehozni, (például mint a My Friend Dahmer), de elismerem, hogy a hajlandóságon túl talán Nilsen szűkszavúsága is akadályt állít ez elé – hiszen a gyilkosságok indítékára mindmáig csak spekulációk vannak.

A kezdetek

Dennis Andrew Nilsen 1945. november 23-án született a Skócia keleti csücskében található Fraserburgh nevű kisvárosban, a Nilsen család második gyermekeként. Édesapja norvég katona volt, aki Norvégia náci megszállását követően költözött az országba, és ismerkedett meg Elizabeth Whyte-tal, Dennis édesanyjával. Olav Nilsen nem vette komolyan házasságát, és nem sok időt töltött a családi otthonban. Egyes források szerint alkoholista volt, így a kapcsolat hamar megromlott, és a harmadik gyermek megszületése után a pár elvált 1948-ban. Elizabeth szülei támogatták lányuk döntését, és vállalták az unokák gondozását.

Dennishez a családból legközelebb nagyapja állt. Legkedvesebb gyerekkori emlékei azok a hosszú séták voltak, amelyekre öt-hat éves korától vitte őt a skót vidéken, tengerparton. Olykor testvérei, Olav Jr. és Sylvia is velük tartottak. Dennis szemében nagyapja hős volt, és legfőbb védelmezője; az együtt töltött idő volt Dennis gyermekkorának legboldogabb szakasza, de a férfi halász lévén sokszor heteket töltött távol a tengeren. Ilyenkor Dennis sóvárogva számolta vissza a napokat, hogy nagyapja hazatérjen.

1951-ben, Dennis hatéves korában nagyapja, Andrew Whyte szívrohamban meghalt munka közben. Holttestét hazaszállították, és a házban ravatalozták fel a temetést megelőzően. Dennis Nilsen egyik legélénkebb gyerekkori emlékeként mesélte el, ahogyan édesanyja sírva kérdezte tőle, hogy akarja-e látni a nagyapját. Mikor a kisfiú igennel válaszolt, nem tudva annak haláláról, átvezették a másik szobába, ahol nagyapja a nyitott koporsóban feküdt. Dennis nem tudta levenni a szemét a holttestről, sokkolta a látvány, melyet édesanyja úgy kommentált, hogy a nagyapja csupán alszik, nem magyarázták el neki a történteket.

A legkedvesebb férfi halálát követően Dennis a megszokottnál is csendesebb és visszahúzódóbb lett. Gyakran járt ki egyedül a kikötőbe és csak bámulta a halászhajókat a távolban. A családi programokban ritkán vett részt, és eltaszította magától családtagjait. Sértődött kamasszá serdült, aki irigy volt testvéreire, és a szeretetre, melyet anyjuktól, nagyanyjuktól és mostohaapjuktól kapnak; pedig a családból húga, Sylvia állt a legközelebb hozzá.

Ahogy elérte a pubertás, Dennis rájött, hogy homoszexuális vágyai vannak, amitől nagyon zavarban volt, és erősen szégyellte őket. Vallásos neveltetést kapott, a családi házban a szex teljesen tabu téma volt, ezért sem beszélt vágyairól soha senkinek. Elmondása szerint ekkor még úgy gondolta, hogy mivel azok a fiúk, akik iránt vonzalmat érzett, a húgára hasonlítottak, talán csak az iránta érzett szeretete miatt érdeklik. Soha nem tett semmilyen lépést e személyek irányába, de egyszer egy idősebb fiú megfogdosta őt, amit kellemes élményként élt meg. Később egy alkalommal ő is fogdosni és simogatni kezdte alvó bátyjának testét. Olav Jr sejteni kezdte, hogy öccse homoszexuális, és rendszeresen megalázta őt mások előtt, „kiscsajnak” csúfolta. Nilsen később úgy gondolta, hogy mivel húga iránt is érzett hasonló szexuális vágyakat, ez annak a bizonyítéka lehet, hogy valójában biszexuális.

Anyja második házasságában további négy testvére született, és Dennis, ahogy idősebb lett, egyre nehezebben viselte el szegényes, falusi körülményeiket, amiben a család élt. 14 évesen csatlakozott a hadsereghez.

 

Élet a seregben

Nilsen iskolai teljesítménye átlagon felüli volt. Érdeklődött a történelem iránt, de nem szeretett sportolni. 1961-ben, 16 éves korában szakácsnak kezdett tanulni a hadsereg berkeiben. Rövid idő után kitűnt tehetségével, és három éves kiképzésének időszakát élete legboldogabb idejének nevezte. Homoszexuális vágyai ebben a közegben felerősödtek, de kollégái előtt erősen titkolta. Nem töltött sok időt társaival, és mindig egyedül zuhanyzott, mert félt, hogy társai szeme láttára erekciója lenne, és így az egyedül töltött idő lehetőséget adott neki a maszturbálásra is.

1964-ben hadtáposként Nyugat-Németországba vezényelték, itt kezdődtek alkoholproblémái. Egykori társai úgy gondolták, azért iszik, hogy leküzdje gátlásásosságát. Egy alkalommal Nilsen és egy német fiatalember öntudatlanságig itták magukat, másnap a férfi lakásának padlóján tért magához. Nem történt köztük szexuális aktus, de ez az eset indította el Nilsen fantáziáit egy teljesen passzív szexuális partnerről, aki e képzeletbeli együttlétekben lehetett akár öntudatlan, de olykor akár halott is. Több ízben kísérletet tett arra, hogy társait részegségükben úgy befolyásolja, hogy kihasználják az ő testét, mialatt ő öntudatlanul fekszik.

Később Norvégiában szolgált, ahol a korábbiakkal ellentétben saját szobája lehetett. Ez lehetőséget nyújtott számára, hogy a magányos órákat kihasználva „továbbfejlessze” fantáziáit, melyhez egy nagyalakú tükröt használt. Rájött, hogyan tud úgy helyezkedni, hogy arcát ne lássa a tükörben, így el tudta képzelni, hogy egy másik férfi testét látja. Ezekben a szexuális játékokban Nilsen felváltva játszotta el a domináns és a passzív résztvevőt. Képzeletei hamarosan eszkalálódtak, és szerepet kaptak bennük a hadszíntéren látott halottak, és Théodore Géricault festménye, a Medúza tutaja, amelyen egy öregember látható karjaiban egy fiatalember meztelen holttestével, mellettük pedig egy másik ember feldarabolt holtteste van.

További áthelyezéseket követően 1969-ben Berlinben szolgált, ahol megtörtént első szexuális együttléte egy nővel, egy prostituálttal. Társai körében eldicsekedett, de később bevallotta, hogy a nőkkel való szexet túlértékeltnek és lehangolónak találta.

1972-ben szerelt le, és pár hónapra visszaköltözött a családi házba, míg munkát talál. Édesanyja sokkal inkább aggódott fia magánéletéért, és a nők hiányáért körülötte: arra bíztatta, hogy találjon magának feleséget és alapítson családot. Egy nap bátyjával és annak feleségével, valamint még egy baráti párral megnéztek egy dokumentumfilmet a homoszexuálisokról, ami parázs vitát eredményezett közöttük. Olav Jr elárulta édesanyjuknak, hogy Dennis meleg, ő pedig innentől fogva megszakította a kapcsolatot családjával. Bátyjával soha többé nem beszélt, anyjával és testvéreivel kizárólag szórványosan írt levelekben kommunikált a továbbiakban.

Decemberben Londonba költözött, és csatlakozott a rendőrséghez.

 

Londonban

1973-ban Nilsen sikeresen befejezte rendőrségi kiképzését, és a Willesden Green-en, London egyik északi kerületében helyezték el szolgálatot teljesíteni. Élvezte a rendőri munkát, de hiányzott neki a hadsereg bajtársias hangulata, ezért alkoholizmusa ebben az időszakban tovább erősödött.

Először esténként egyedül italozott otthonában, majd meleg szórakozóhelyekre kezdett járni. Volt néhány jelentéktelen afférja férfiakkal, de tartós párkapcsolatra vágyott, és ezeket az egyéjszakás kalandokat lélekölőnek tartotta. Egy alkalommal járőrözés során rajtakapott két férfit egy kocsiban, de nem volt szíve letartóztatni őket. Arra a következtetésre jutott, hogy magánélete és munkája összeegyeztethetetlen, így kevesebb, mint egy éven belül elhagyta a rendőrség berkeit. A következő évben biztonsági őrként dolgozott, de biztonságosabb munkakörre vágyott. Egy munkaügyi központ köztisztviselője lett, ahol szorgalmának köszönhetően hamarosan vezetői pozícióba került. 1982-ben áthelyezték egy másik központba, ahol letartózatásáig, 37 éves koráig dolgozott.

Melrose Avenue

1975-ben Nilsen megismerkedett egy David Gallichan nevű húszéves férfival, aki munkanélküli volt és hajléktalan. Eldöntötték, hogy összeköltöznek, és megvásárolták a 195 Melrose Avenue-i lakást, amelyhez kizárólagos kerthasználat járt. A következő hónapokat a lakás berendezésével és csinosítgatásával töltötték: Nilsen volt a kenyérkereső, Gallichan pedig elvégzett minden munkát a ház körül. Nilsen azt vallotta, hogy volt köztük szexuális vonzalom, de aktusra csak nagyon ritkán került sor köztük. A kapcsolat egy éven belül el is kezdett megromlani. Külön ágyban aludtak, és mindketten hazahordták szexuális partnereiket. Gallichan elmondása szerint Nilsen sosem volt erőszakos vele, de veszekedéseik egyre gyakoribbá váltak és nagyon eldurvultak. 1977-ben a pár különvált, mindkét férfi azt állítja, hogy ő szakított.
Gallichan távozása után Nilsennek senkivel nem sikerült tartós párkapcsolatra lépnie. 1978-ban már nagyon magányosnak érezte magát, estéit leginkább ivással és zenehalgatással töltötte egyedül.

Gyilkosságok

Nilsen első áldozata a 14 éves Stephen Holmes volt, 1978. december 30-án. Egy bárban ismerkedtek meg, ahol Holmes alkoholt próbált venni, de nem szolgálták ki. Nilsen, aki egész napos nmagányos tivornyán volt épp túl, erősen ittas állapotban meghívta a fiút magához, hogy nála ihatnak együtt. Nilsen állítása szerint idősebbnek hitte a fiút, mint amennyi valójában volt. A lakásban nagyon berúgtak, és mindketten elaludtak. Másnap reggel Nilsen még az ágyában találta Holmest, és nem merte felébreszteni, mert tudta, hogy akkor a fiú el fog menni. Az alvó Holmes teste mellett fekve megérett benne a döntés, hogy együtt fogják tölteni a szilvesztert, Holmes akár szeretné, akár nem. Egy nyakkendővel fojtogatni kezdte áldozatát, míg az elvesztette eszméletét, majd egy vödör vízben megfojtotta. Kétszer maszturbált a holttest felett, majd elrejtette azt a lakás padlódeszkái alatt. Nyolc hónapig őrizte Holmes testét, majd a maradványokat augusztusban elégette a kertben. A nyolc hónap alatt rendszeresen megfürdette a testet, és meztelenül összebújt vele.

1979 októberében egy Hong kongi diák, Andrew Ho ígérkezett a következő áldozatnak. Egy pubban találkoztak, és egyéjszakás kaland reményében ment Dennis Nilsen lakására, ahol az elkezdte fojtogatni őt. Honak sikerült elhagynia a lakást, és jelentette a rendőrségen az esetet. Nilsent kikérdezték, de végül vádemelésre nem került sor.

Két hónappal később ismerkedett meg egy kanadai férfival, a 23 éves Kenneth Ockendon-nal. Mivel a férfi turista volt, Nilsen felajánlotta neki, hogy körbevezeti London nevezetes helyszínein, majd lakására invitálta, hogy együtt vacsorázzanak, és fogyasszanak pár italt. Nilsen nem emlékezett, mikor és milyen körülmények között végzett második áldozatával, csak arra, hogy fejhallgatójának zsinórjával fojtotta meg őt, míg a fiú zenét hallgatott. A gyilkosság után töltött magának egy újabb adag rumot, és tovább hallgatta a zenét, immár egyedül. Másnap vett egy polaroid fényképezőgépet, és számos fotót készített Kenneth holttestéről, majd magára fektetve azt, ölelkező pózban nézte a tévét néhány órán keresztül, mielőtt a testet becsomagolta és a padló alá rejtette volna. A következő hetekben több alkalommal is újra előszedte Ockendon testét, a fotelbe ültette és „együtt” nézték a tévét, míg Nilsen leitta magát esténként.

Harmadik áldozatával, a 16 éves Martyn Duffey-val 1980 májusában végzett. A birkinheadi diák szerencsét próbálni jött a fővárosba, és amikor Nilsennel találkozott, már napok óta egy vasútállomáson aludt. Fáradt volt és éhes, így örömmel elfogadta Nilsen invitálását, aki azt mondta, befogadja egy éjszakára. Ahogy a fiú elaludt az ágyában, Nilsen fojtogatni kezdte, majd a konyhai mosogatóban megfojtotta. Ezt követően együtt fürdött a kádban a holttesttel, melyet úgy írt le, hogy a „legfiatalosabb” volt, amelyet valaha látott. A testet az ágyba fektette, csókolgatta és simogatta, majd a hasára ülve maszturbált. Két napig egy szekrénybe zárva tartotta, de amikor a test elkezdett felpüffedni, ezt is a padló alá rejtette.

Duffey halálát követően Nilsen egyre gyakrabban kezdett gyilkolni. A következő körülbelül fél évben további öt férfival végzett, akik közül csupán egyet tudtak azonosítani, a 26 éves William David Sutherlandet. Nilsen vallomástételekor nem igazán emlékezett áldozatainak kilétére, nevét is csupán néhányuknak tudta felidézni. Arról azonban számos esetben pontos leírást tudott adni, melyik gyilkosság hogyan zajlott, milyen zene szólt közben, vagy, hogy az áldozatok hogyan reagáltak a fojtogatásra. A padlódeszkák alá rejtett holttestek egyre több rovart vonzottak és szörnyű bűzt eredményeztek a lakásban. Amikor Nilsen előszedte egyik-másik hullát, látta, hogy a régebbieket lárvák és bábok borítják, és oszlásuk egyre előrehaladottabb. Illatosítókkal pakolta tele a lakást és naponta kétszer rovarirtó szereket is szétpermetezett, de a legyek ellen ez mit sem hatott. 1980 végefelé az összes holttestet feldarabolta és elégette a kertben rakott máglyán. Hogy az égő hús szagát elfedje, gumiabroncsokat tett a tűzre. Amikor már csak hamu maradt, egy gereblyével átkutatta a törmeléket, hogy maradtak-e felismerhető csontmaradványok. Egy koponyát egyben talált, ezt maga zúzta szét a gereblyével.

1981 elején már nagyjából havonta egy férfi vált Nilsen áldozatává. Ezt az időszakot a következőképpen kommentálta a sorozatgyilkos: „A nap vége, az italozás vége, egy élet vége… vissza a deszkákat, vissza a szőnyeget, majd vissza a munkába.”

A Merlose Avenue-n elkövetett gyilkosságok közül az utolsó a 23 éves Malcolm Barlow volt, 1981 szeptemberében. A ház tulajdonosa fel akarta újítani az épületet, ezért arra kérte Nilsent, hogy ürítse ki a lakást, ami ellen a férfi erősen tiltakozott – de a felajánlott 1000 font meggyőzte. A Cranley Gardens 23D-be költözött, London Muswell Hill nevű kerületébe. A költözés előtti napon az utolsó öt holttestet is elégette a korábbival megegyező módon.

Új lakásához nem járt kert, és mivel a legfelső szinten lakott, a padlódeszkák alá sem rejthette az újabb holttesteket. Pár hónapig vissza tudta fogni magát, de hamarosan találkozott a 23 éves John Howlettal. Együtt ittak Nilsen lakásán, és megnéztek egy filmet, majd Howlett elaludt. Nilsen több, mint egy órán át gondolkodott, mielőtt úgy döntött, megöli a fiút. Amikor rátámadt, Howlett ellenállt, és mindketten fojtogatták egymást. A végül győztesen kikerült Nilsen nyakán egy hétig látszottak áldozatának kéznyomai.

1982 májusában találkozott Carl Stotterral, egy 21 éves homoszexuális fiúval egy pubban. Az immár megszokott módon, itallal és vígasznyújtással csábította lakására, ahol fojtogatni kezdte, miután elaludt – majd a fürdőkádban megpróbálta megölni. Mikor úgy hitte, sikerrel járt, a karosszékbe ültette áldozatát, de arra lett figyelmes, hogy kutyája, Bleep elkezdte a fiú arcát nyalogatni. Ebből rájött, hogy Carl még életben van, és újraélesztést végzett el rajta. Magyarázata szerint a vízbe is azért tette, hogy magához térítse. Amikor magához tért, azt mondta neki, hogy a hálózsákkal majdnem megfojtotta magát, de ő megmentette az életét. Napokig bizonytalan állapotban volt, hol magához tért, hol újra elvesztette eszméletét. Amikor eléggé felerősödött, Nilsen elengedte a fiút, aki így a későbbi tárgyalás koronatanújává válhatott.

1982-ben további egy áldozata volt, a 27 éves Graham Allen, akinek testét három napra a fürdőkádban hagyta, mielőtt feldarabolta volna. Az utolsó gyilkosságra 1983 január 26-án került sor, a 20 éves Stephen Sinclair személyében. Nilsen együtt aludt a holttesttel, mielőtt őt is feldarabolta volna.

A Cranley Gardens-i lakásban más lehetőség híján Dennis Nilsen hentes szaktudását felhasználva feldarabolta a holttesteket, és nejlonzacskókba csomagolta a maradványokat. Ezeket szekrényekbe dugta, a belsőségeket és a kisebb csontokat pedig lehúzta a wc-n. A korábbi esetből tanulva a koponyákat, kezeket és lábakat megfőzte, hogy ezektől a daraboktól is könnyebben megszabadulhasson.

1983. február 4-én panaszlevelet írt az eldugult csatornákról a megfelelő hatóságnak, mert a helyzet már elviselhetetlenné vált. Másnap azonban, amikor kiérkeztek a szerelők, nem engedte be őket a lakásba – aminek az volt az oka, hogy éppen Stephen Sinclair holttestét darabolta a konyhában.

A csatornázási szakemberek mégis folytatták munkájukat, és amikor húst és csontmaradványokat találtak a ház rendszerében, értesítették a rendőrséget. A talált csontokat hullaházba szállítottak, ahol egy törvényszéki patológus megállapította, hogy azok egy emberi kézből származnak, egy darab bőrről pedig hogy egy ember nyakáról valók, rajta fojtogatás nyomaival. Miután megállapították, hogy a dugulás a legfelső szinti lakástól indul, Peter Jay nyomozó és két társa a lakása előtt várta meg a munkahelyén tartózkodó Nilsent. Amikor a férfi hazaérkezett, bemutatkoztak és bebocsátást kértek a lakásba, hogy meg tudják beszélni a történteket. A lakásba belépve rögtön megcsapta orrukat a rohadó holttestek szaga. Tájékoztatták Nilsent, hogy a lefolyóban emberi maradványokra leltek, és kérdőre vonták a férfit, ezzel rögtön világossá téve, hogy ő a gyanúsítottjuk. Nilsen erre elmondta, hogy a lakásban hol találják a zacskókba csomagolt maradványokat, és kifejezte vallomástételi szándékát, kérte, hogy vigyék be az őrsre.

A férfit letartóztatták, és rövidesen megtette több, mint harminc órás, részletes vallomását 15 elkövetett gyilkosságáról.

Indíték

Amikor indítékáról kérdezték, Nilsen hajthatatlanul állította, hogy maga sem tudja, miért gyilkolt. Elmondása szerint sosem tervelte ki előre a gyilkosságokat. A holttesteket megfürdette, felöltöztette, ide-oda tette őket a lakásban és beszélgetett velük. A bomlási folyamat ellen illatszerekkel és a testek sminkelésével küzdött. Rendszeresen maszturbált felettük, gyönyörködött bennük, és intim testrészeiket is bevonta játékaiba, de határozottan állította, hogy sosem történt szexuális behatolás, mert azt túl közönségesnek találta.

Nilsen nem a szexért ölt, hanem magánya leküzdéséért. Pszichológiai vizsgálatai, és a saját naplójában írtak is arra engednek következtetni, hogy szeretett nagyapja halálakor annak holttestének megpillantásakor a halál és a szeretet fogalma valahogyan összekapcsolódott elméjében. Úgy érezte, csak halottakat tud szeretni, és áldozatai holttesteinek látványa jó érzésekkel töltötte el – bár magát a gyilkolást sosem élvezte. A halált művészetnek tartotta, és magasztos dologként tekintett rá. Amikor a rendőrök megkérdezték, bánja-e tetteit, azt válaszolta, hogy szeretett volna megállni, de nem sikerült. Semmi más öröme nem volt az életben.

Tárgyalás és börtön

Nilsen saját magát akarta képviselni a tárgyaláson, és több ízben elküldte majd újra megbízta védőügyvédjét, akivel megállapodtak, hogy bűnösnek fogja vallani magát az összes vádpontban. Végül a tárgyaláson egy másik védő képviselte, és ártatlannak vallotta magát csökkent beszámíthatóságra hivatkozva.

A csökkent beszámíthatóságot a vádhatóság támadta, Nilsen egy a vallomástétele során elhangzott mondatra hivatkozva. Amikor arról kérdezték, miért ölt, Nilsen úgy felelt: „Amit tettem, helyesen tettem.” Ami szerintük egyértelműen mutatta, hogy a gyilkos ítélőképessége birtokában volt a tettek elkövetésekor – még ha ítélete beteg is, ez a beszámíthatóságra nincs hatással. Pszichiáterek megállapították, hogy Nilsen visszamaradt az érzelmi fejlődésben, és a haragon kívül más érzésének kifejezésére képtelen. Manipulatív, és más személyekre úgy tekint, mint eszközökre fantáziáihoz. Nárcisztikus személyiségvonásokkal rendelkezik és sérült identitással, személyiségzavaros. Intellektuális szinten tisztában volt tetteivel és azok következményeivel, de személyiségzavara megakadályozta abban, hogy megfelelően értékelje őket.

Mivel a gyilkosságokban való elítéléshez szükséges az áldozatok azonosítása, és ez többük esetében lehetetlen volt, így végül Nilsent hat gyilkosságban és egy gyilkossági kísérletben találták bűnösnek. Életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Nilsen a tárgyalás alatt mindvégig hidegen és megfontoltan viselkedett, amikor büntetését kihirdették, a szeme sem rebbent.

Börtönévei alatt több intézményt is megjárt, mert a többi rab veszélyeztette életét. „A kategóriás” rabként (a gyilkosok mind ilyenek a brit intézményekben) szegregálták a többi rabtól, de felügyelet alatt keveredhetett velük, például amikor dolgoztak. Rabsága alatt Nilsen könyveket fordított braille írásra. Szabadidejét főként olvasással és írással töltötte – önéletrajzát The History of a Drowning Boy címmel írta meg, mintegy 400 oldalban -; festhetett és szintetizátorán zenét szerezhetett, és többekkel levelezésben állt. Bírósági felülvizsgálatot követelt, amikor a börtön elutasította arra való kérelmét, hogy homoszexuális pornográfiához juthasson, illetve azügyben, hogy nem engedték publikálnia önéletrajzát – kereseteit elutasították. 1993-ban interjút is adott:

Dennis Nilsen 2018. május 12-én halt meg, 73 évesen. Hasi fájdalmakra panaszkodott, ezért a York Kórházba szállították, ahol műtét utáni komplikációk során kialakult vérrög okozta halálát.

1978 és 1983 között bizonyosan megölt 12 férfit, és további hét esetben követett el gyilkossági kísérletet. Ő maga 15 gyilkosságot vallott be. Áldozatai kiszolgáltatott emberek voltak, hajléktalanok, alkoholisták, drogosok vagy átutazók. Olyanokra „utazott”, akiknek nem voltak kapcsolataik Londonban, így haláluk nem keltett feltűnést. Elmondása szerint, ha nem bukik le, nem tudta volna megállni a további gyilkosságokat. Ahogyan a vele készített interjúkötet (Brian Masters tollából) címe, a Killing for Company is mutatja, Dennis Nilsen egy igazán beteg elme volt, aki azért ölt, hogy legyőzze a magányt, és társasága legyen. Máig az egyik legtöbb áldozatot szedő brit sorozatgyilkosként tartják számon.

 

Blissenobiarella