A Serial Chillers ebben a hónapban a Lizzie Borden-legendával foglalkozott, és bemutattuk a róla készült filmek közül a leginkább említésre méltókat. Ideje, hogy megismerjük a történét úgy, ahogyan a valóságban történt. Mivel az ügy egyik legfontosabb szempontja volt az, hogy Lizzie Borden egy felsőosztály-beli nő volt, így bevezetésként e kérdést is körbejárjuk.

 

A női gyilkosokról

2002 októberében Aileen Wuornos-t, a floridai prostituáltat, aki egy év leforgása alatt hét férfival végzett, kivégezték bűneiért. Tíz évvel korábbi letartóztatása óta a médiában úgy szerepelt, mint „Amerika első női sorozatgyilkosa”, azonban e hangzatos cím nem is lehetett volna kevésbé helytálló, hiszen nem csupán a világ, de az Egyesült Államok történelme is megannyi elődjét ismeri.

Elsőre a női sorozatgyilkos kifejezésre egy olyan kép rajzolódhat ki bennünk, mint Hasfelmetsző Jack esetén. Egy magányos pszichopata, aki lesben állva ejti csapdába áldozatait, hogy aztán lemészárolja és megcsonkítsa holttestüket szextől fűtött ámokfutásában. A valóságban nemigen akad olyan nő, aki megfelelne ennek a képnek. Amikor a rendőrség olyan holttestre bukkan, amelynek elvágták a torkát, felvágták a testét, eltávolították a zsigereit és feltárták a nemi szerveit, minden ilyen nyom rögtön arra engedi őket következtetni, hogy az elkövető férfi volt.

Léteznek női sorozatgyilkosok, azonban a nők egészen más módon gyilkolnak.

A hímnemű sorozatgyilkosok által jellemzően elkövetett rémtettek – a nemi erőszak, a csonkítás, a test feldarabolása – a férfiasság függvényeiként értelmezhetők. Pontosabban fogalmazva, vitathatatlan párhuzamok fedezhetőek fel az erőszak ilyen formái – a fallikus agresszió, a behatolás -, és a férfi szexuális viselkedés tipikus mintái között. Ezért lehetséges, hogy szadista csonkítást és gyilkosságokat a normális férfi szexualitás groteszk (patológiás) torzításaként lássuk.

De amennyiben a gyilkosságok ezen intenzív, kegyetlen formáját a férfiaknak tulajdonítjuk, és szexualitásuk kifejeződéseként értelmezzük, felmerül a kérdés, hogy mit tekintünk mindezek női megfelelőjének? A válasz szinte magától értetődő: általánosságban véve a női gyilkosok épp úgy különböznek férfi társaiktól, ahogyan a női szexuális viselkedés különbözik a férfiakétól. Kiváló összehasonlítási alap lehet erre az, hogy a pornográfia felhasználásában az egyes nemek mit részesítenek előnyben – amely jelenséget már régóta vizsgálják. Általánosnak tűnik, hogy míg a férfiak az olyan pornográf filmeket kedvelik inkább, melyek a spontán, névtelen és anatómiailag teljes körűen bemutatott, nyers ábrázolását adják a szexnek; a nők inkább azokat a videókat választják, amelyek legalább minimális utalást tartalmaznak az intimitásra és a romantikára. Hogy mindennek biológiai vagy kulturális gyökerei vannak, még nem eldöntött kérdés, de a különbség ismert. Az analógiát továbbvíve, hasonló a helyzet a gyilkosságokkal is. A női gyilkosok sem kevésbé romlottak, mint férfi társaik, de kegyetlen vágyaikat nem áldozatuk testének fallikus megsértésében élik ki, hanem az intimitás és a szeretet valamilyen groteszk paródiájában. Ilyen lehet a kiszolgáltatott beteg szájába mérget kanalazni, vagy egy alvó gyermeket a kiságyban megfojtani; egyszóval szeretett vagy elesett lények halálba „segítésével” gyilkolni.

A legtöbb ismert női gyilkos mérget adott be áldozatának, olyan elviselhetetlen kínokat okozva nekik, amelyhez mérten a késsel, bárddal, pisztollyal elkövetett „férfi” gyilkosságok már-már emberségesnek hatnak. Sokan közülünk félelmetes szadista volt, akik intenzív, perverz gyönyört éltek át áldozatuk szenvedését látva. Tény, hogy a férfiak által elkövetett gyilkosságok kirívóbbak, de hogy melyik válfajt tekinthetjük elvetemültebbnek, az nehezebb kérdés. Ki tudna választ adni arra, hogy melyik a rosszabb: egy járókelő torkát elvágni majd feldarabolni a holttestét, vagy összebújni az ágyban valakivel, aki már bevette a mérget, és újra meg újra átélni a gyönyört, míg a test lassan elmerül a halálban?

Sok kutatás rávilágított már (melyeket elsősorban az FBI profilozási szakembereinek köszönhetünk), hogy a legtöbb sorozatgyilkos előéletében szexuális vagy fizikai bántalmazás, kábítószer, alkoholizmus és működésképtelen család valamelyike megtalálható. Ésszerű, hogy a nőkre ez éppúgy hat, mint a férfiakra, és talán a lányok még nagyobb valószínűséggel válnak áldozatává a megrontásnak, mint a fiúk. A logika azt diktálná, hogy a sorozatgyilkosok között számuk legalább ugyanannyi, vagy még magasabb legyen, mint a férfiaké, de ez még sincs így. Hogy miért nincs így, arra mindezidáig nem születetett határozott válasz, de egyes elképzelések szerint hormonális és kémiai alapjai vannak, különös tekintettel a tesztoszteronszintre. A női psziché máshogy működik, és leginkább a stresszorokat internalizálják, belső csatornákra terelik, amely saját maguk büntetését eredményezi: ivás, drogok, prostitúció és öngyilkosság jellemzi ezt az utat. Vannak nők, akik saját családjukban viszik tovább a bántalmazás „hagyományát” – de ugyanez természetesen igaz a férfiakra is. Annyit állíthatunk bizonyosan, hogy megállapított tény, hogy a nők nem gyilkolnak ugyanúgy, és közel sem annyian, mint a férfiak.

Tipológia

A női sorozatgyilkosokat illetően általában három különböző típust szoktak meghatározni. Az általánosságban vett pszichopatákhoz képest némileg speciálisabb kategória „a halál angyalai”, akik jellemzően valamilyen segítő, általában kifejezetten egészségügyi munkakörben dolgoznak – azonban gyógyulás helyett a halált hozzák el gondozottjaik számára. Egyik leghírhedtebb képviselőjük Genene Anne Jones, akiről Stephen King Tortúra című regényének főszereplőjét, Annie Wilkes-t is mintázták.

Másik általános kategóriájuk a „fekete özvegyek”. Ez a kriminológiai kategória a mérges pókfaj után kapta a nevét, mely arról ismert, hogy párzás után a nőstény felfalja a hímet. Olyan nőkre utal, akik férfiak, férjek egész sorát „fogyasztják” el, megölnek gyakorlatilag bárkit, akit saját boldogságuk akadályának tekintenek; legyen szó akár terhet jelentő gyerekekről, a család életébe beavatkozó rokonokról vagy kellemetlen ismerősökről… Murder Most Rare című könyvükben Michael és C. L Kelleher írták le a fekete özvegyek jellemzését: tipikusan intelligens, manipulatív, jól szervezett és türelmes; nagy gonddal tervezi meg cselekedeit. Bűntetteit általában viszonylag hosszú idő alatt viszi véghez, és ritkán gyanúsítják. Csak akkor vetül rá a gyanú árnyéka, amikor már számottevő mennyiségű ember halt meg környezetében és rokonai közt, amelyet már nem lehet tovább a balszerencsének vagy véletlennek tulajdonítani. Sok esetben későn kezdi gyilkos karrierjét, általában 30 éves kora felett. Érettsége türelmet ad a tervezésre és bűntettei végrehajtásához. Átlagosan 10-15 év alatt 6-13 áldozattal végeznek.

A tipológia nem számol az úgymond „szokásos” indítékű bűnelkövetőkkel. Az elmebetegségben szenvedők, vagy nyereségvágyból sorozatgyilkossá váló nőkre most nem hozunk példákat.

Baltás gyilkosok

Mielőtt rátérnénk Lizzie Borden történetére, ejtsünk szót a baltás gyilkosok rémképéről is. A 19. században, amikor még a legtöbb háztartásban az emberek maguk vágták le a baromfit illetve darabolták fel a tüzifát, a balták és fejszék olyan alapvető kellékei voltak minden háztartásnak, mint manapság a csavarhúzó vagy a konzervnyitó. Nem meglepő hát, hogy ha valakin átcsapott a gyilkos düh hulláma, az első kezébe akadó vágóeszközként ezek egyikét ragadta meg. A 19. század bűnügyi történetében jó pár baltás eset ismert, és nem is feltétlenül Lizzie Bordené volt a korabeli újságírás által legfelkapottabb (de azért jó eséllyel pályázna e címre); mégis azt kell mondanunk, hogy bár a horrorfilmek előszeretettel szerepeltetik antagonistáikat fejszét lóbálva, de a balta kifejezetten ritka eszköze a sorozatgyilkosságoknak; elsősorban azért, mert méreteiből adódóan nehéz elrejteni, kezelése pedig kényelmetlen, különösen beltéri helyszínen.

 

Lizzie Borden krónikája

„Lizzie Borden fejszét fogott,

négybe vágta anyját legott.

Lendült kezében a balta,

apját is feldarabolta.”

(Merényi Ágnes fordítása)

 

Ma a világ jelentős része e versikén keresztül ismeri meg Lizzie Borden legendáját, a 19. századi Amerika leghírhedtebb gyilkossági ügyét. Bár a fordítás nem igazán hű az eredeti vershez, nem számít, hiszen az is túlzó volt a valóságban történtekhez képest. Úgy tűnhet, mintha kisebbíteni akarnám a gyilkosságok brutalitását vagy jelentőségét, de ahogy látni fogjuk, a Borden-gyilkosságok minden tekintetben különlegesnek, kuriózumnak számítottak maguk korában is, ahogyan annak számítanának ma is.

Nem csak maguk a gyilkosságok körülményei miatt vált igazán hírhedtté az eset, hanem sok egyéb körülmény miatt is. Ahogyan majd kifejtem, a Borden-szülők nem hétköznapi áldozatok voltak, és a kor normái szerint egészen hihetetlen volt, hogy saját lányukat gyanúsítsa a hatóság; aki nem mellesleg egy ártatlan, keresztényi életet élő úrihölgy volt. Sosem mutattak rá közvetlen bizonyítékok, a gyilkos fegyvert nem találták meg, és a rendőrök képtelenek voltak bárkire is rábizonyítani a gyilkosságokat. Lizzie Borden a megvádolását követően jelentős összegeket költött jogi védelmére, ő maga pedig azon túl, hogy ártatlannak vallotta magát, sosem tett részletes vallomást.

Immár lassan 120 év is eltelt, de az embereket még mindig az foglalkoztatja, lehetséges-e, hogy egy kiegyensúlyozott, jól nevelt és jómódú hölgy, aki aktív volt a gyülekezetében, tanított a vasárnapi iskolában és a Women’s Christian Temperance Union (nagyjából: a keresztény mértékletesség női egylete) prominens tagja volt; valójában egy szörnyű gyilkos legyen.

Lássuk először a tényeket.

A Borden-család

1892 augusztus 4.-én, egy csütörtöki napon, 11:15 perc körül Rufus B. Hilliard, a Massachusetts- állam-béli Fall River nevű kisváros rendőre sürgős telefonhívást kapott a helyi újságírótól, John Cunninghamtől. Cunningham szem- és fültanúja volt, ahogy Mrs. Adelaide Churchill valósággal rárontott kocsisára, Tomra, hogy rohanjon orvosért. Szomszédját, Andrew Bordent, aki a városka egyik leggazdagabb és leghatalmasabb lakosa volt, brutális támadás érte a Second Street-en fekvő házuk szalonjában. Amikor a hölgy észrevette Cunninghamet, neki azt mondta, hívja a rendőrséget, amit ő meg is tett (de azért előtte az újságnak is eladta az exkluzív sztorit).

A Borden-család négy tagot számlált: a 70 éves Andrew Jackson Borden, a városban jól ismert üzletember volt; második felesége, Abby Durfee Grady Borden 64 éves volt; és két felnőtt, hajadon lányuk, akik Andrew első feleségétől születtek: Emma Lenora, 41 éves és Lizzie Andrew, 32. A házban élt egy bentlakó cseléd is, a 26 éves ír bevándorló, Bridget Sullivan, aki a gyilkosságok időpontjában már több, mint két éve szolgált a házban.

 

 

 

 

 

 

 

1890 körül Fall River lakossága nagyjából 80 ezer fő volt, és a világ élén járt pamutgyártásban. A Borden név szoros szálakkal fűződött a város történetéhez, hiszen a család az alapítók között érkezett Fall Riverbe, és immáron harmadik generációja élvezte mindazt a gazdagságot, amit a város nyújtott számukra. Valójában a család igazán gazdag ágának Andrew Borden csak távoli unokatestvére volt, és úgy nőtt fel, hogy semmit sem kapott meg, ami neve folytán megillette volna. Minden vagyonát és hatalmát – és ez nem volt kevés -, kizárólag magának köszönhette, egyedül küzdötte fel magát. Koporsókészítőként kezdte pályafutását, majd saját vállalkozásba kezdett, amelyből a befolyt bevételeket ingatlanba, pénzügyi befektetésekbe és malmokba forgatta át. Hetven éves korára, a magas, vékony, ősz hajú és szakállú férfi, aki mindig ugyanolyan ruhában járt – egyszerű fekete öltönyben, télen-nyáron bármilyen is legyen az időjárás -, a Union Savings Bank elnöke volt, igazgatója a Merchants Manufacturing Company-nek, a B.M.C. Durfee Safe Deposit and Trust Company-nek, a Globe Yarn malmoknak, és a Troy gyapot és pamut manufaktúrának, valamint jó néhány saját birtokában lévő farmjának. 1892-ben vagyonát fél millió dollárra becsülték fel, ami mai értékén is óriási összeg, több, mint tízmillió dollárt jelentene.

Valószínűleg kemény munkával telt élete tette Andrew Bordent olyan emberré, ahogy ismerték Fall River lakói. Az üzleti életben kemény ember volt, de mindig fair játékos; magánéletében pedig szélsőségesen önmegtartóztató, az általa luxusnak ítélt dolgokat messze elkerülő életet élt. Házába nem csináltatott vízvezetékeket és csatornát, és nem volt bevezetve a villanyáram sem; pedig ezek a vívmányok ebben az időben már a középosztály által lakott házakban is általánosan elérhetőek voltak.

A mindig komoly és teljességgel humortalan Andrew nem látta értelmét efféle hívságokat használni, nem úgy lányai, akik minden korabeli beszámoló szerint apjuk fösvénységét és sivár életmódját okolták saját népszerűtlenségükért, és hogy emiatt nem sikerült időben férjhez menniük. Ennek ellenére bizonyítékok vannak rá, hogy Andrew saját családjával szemben nem volt annyira keménykezű, mint elsőre tűnhet. Lizzie 30. születésnapjára egy európai körutazást kapott ajándékba édesapjától, és sok más is arra utal, hogy kisebbik lánya volt „a kedvence”.

Két évvel korábban, 1891-ben a házban történt egy betörés, azóta Andrew és Abby hálószobáikat kulcsra zárva tartották. Ennek azonban más okai is voltak. Bár sosem talált bizonyításra, de Andrew úgy gondolta, Lizzie volt, aki a betörést megrendezte, és eltulajdonította értékeiket. A lányról többen is tudták a városban, hogy kleptomániás – a boltosok rendszerint diszkréten tájékoztatták Andrew-t Lizzie lopásairól, aki rendezte a számlát, csak hogy a botrányt elkerülje. Amennyire tudjuk, a család otthon sosem beszélt Lizzie tolvaj életmódjáról, de a szobák zárva tartása minden bizonnyal az ő figyelmeztetésére szolgált.

A család történetét elemző pszichológusok azt mondják, Lizzie talán apja figyelme utáni sóvárgásból vált kleptomániássá. Andrew merev, kényszeres viselkedésmódja és Lizzie szertelensége együttesen arra enged következtetni, hogy az apa talán szexuálisan bántalmazta lányát. Andrew első felesége, Sarah Anthony Morse 1862-ben hunyt el, Lizzie mindössze kétéves korában. Két évvel később vette el Abby Durfee Grady-t, egy félénk, nem túl vonzó, és szigorú életet élő nőt, akinek családja majdnem olyan jó nevű volt, mint a Bordeneké. Választása házassági ügyekben is olyan gyakorlatias volt, mint életének minden más területén. Olyan nőt választott, akinek neve által társadalmi rangot szerez, ahelyett, hogy egy fiatalabb nőt vett volna el, aki a vágyott fiút is megszülhette volna neki. Abby imádta kishúgát, Sarah Whiteheadet, és nagylelkűen gondoskodott róla. Rajta kívül nem volt közeli kapcsolata senkivel, nem voltak barátai. Férje tulajdonjogokat ruházott rá, amely olyan ellenszenvet váltott ki a Borden-lányokból, hogy Lizzie többé nem szólította anyjának a nőt, csak Mrs. Bordennek. Úton-útfélen hangoztatta, hogy Abby milyen szigorú nő, elnyomja őket otthon, és hogy szívből gyűlöli.

A gyilkosságok

A kérdéses reggelen Emma nem tartózkodott otthon, Fairhavenbe utazott barátaihoz. A háznak volt azonban egy vendége a megelőző éjszakán, John Vinnicum Morse, Andrew első, elhunyt feleségének testvére, a lányok nagybátyja. Számos pletyka keringett akörül, hogy a férfi előző nap este Andrew-val annak végrendeletéről tárgyaltak, de ezt sosem sikerült bármilyen dokumentációval bizonyítani.

A zord ház azon a reggelen a szokásosnál is kellemetlenebb légkörű hely volt. Reggel 7 óra körül Abby elment az orvoshoz, és arra panaszkodott, hogy ő és Andrew az egész éjszakát betegen töltötték. Erős hányingerük volt, és hánytak is – a nő attól tartott, hogy valaki megmérgezte őket. Az orvos a vizsgálat után azt mondta, nincs jele komoly bajnak, és hazaküldte a nőt; de a délelőtt folyamán odatelefonált Bordenékhez, hogy biztosra menjen. Andrew elutasítóan viselkedett vele a beszélgetés folyamán, és azt mondta, nincsen semmi bajuk, a doktor csak ne telefonálgasson nekik. Mivel Andrew fösvénysége a ház konyhájára is épp úgy kiterjedt, mint minden egyébre; emésztési problémáikat minden bizonnyal az a birkapörkölt okozta, amelyet már több napja fogyasztottak. A forró nyári időjárás miatt az étel hamar megromlott, mint azt Bridget később elmondta (aki maga is hasonló tünetektől szenvedett); de Andrew nem engedte kidobni.

Csütörtökön John Morse együtt reggelizett a szülőkkel, de Lizzie nem tartott velük, ami teljesen megszokott dolog volt. Hiába, hogy a ház, amelyben éltek viszonylag kicsi volt, Lizzie ritkán étkezett együtt a család többi tagjával. A reggeli után Morse 8:40 körül távozott, és néhány rokont látogatott meg, az Emery-családot. Emery-ék később tanúsították, hogy John velük volt a gyilkosságok idején.

Abby kiadta a munkát Bridget-nek, hogy mossa le a ház összes ablakát kívül és belül is. Ez a feladat bármelyik forró nyári napon kínzó lett volna, de Bridget ráadásul még mindig nem érezte jól magát. Elmondása szerint 9 óra körül meg is kellett szakítania a munkát, hogy hátrarohanjon az udvarba hányni.

Pár perccel később Andrew távozott a házból, de a munkában nem sokkal később rosszullétre panaszkodott, ezért a szokásosnál korábban hazatért, 10:40 körül. Szokatlan módon a bejárati ajtót zárva találta, és kulcsával sem tudta kinyitni, mert belülről el volt reteszelve. Sokáig kopogtatott felháborodva, amiért saját házának küszöbén kell várakoznia, mire Bridget ajtót nyitott neki.  Bridget nehezen nyitotta ki a reteszt, és elmondása szerint mialatt próbálkozott, Lizzie a lépcső tetejéről figyelte és nevetett rajta.

Andrew egy kis, fehér csomaggal tért haza, de nem tudjuk, mi lehetett benne. Andrew magához vette a hálószoba kulcsát, és felment a lépcsőn, és a csomag nélkül tért vissza a földszintre. Lizzie elmondta neki, hogy „Mrs. Borden” üzenetet kapott egy beteg barátjától, és elment segíteni neki. Andrew, pihenésre vágyva, továbbra is öltönyben és nyakkendőben leheveredett a szalon kanapéjára, lábait a szőnyegen nyugtatva.

Bridget, hogy ne zavarja a ház urát, az étkezőben folytatta az ablakmosást. Lizzie szintén ebben a szobában állította fel vasalódeszkáját, és zsebkendőket kezdett vasalni.

-„Maggie, elmész ma itthonról?” – kérdezte a cselédtől, előző alkalmazottjuk nevén szólítva őt, ahogyan az Emma és Lizzie szokása volt.

-„Nem is tudom, talán. Nem érzem túl jól magam”

-„Ha elmész, mindenesetre jól zárd be az ajtót, mert Mrs. Borden is elment itthonról egy betegnek segíteni, és később én is elmegyek majd.”

-„ Miss Lizzie, ki betegedett meg?” – kérdezte Bridget.

-„Nem tudom, gondolom valaki a városból. Ma reggel kapta az üzenetet.”

Bridget furcsállta a dolgot, mert Abby mindig tájékoztatta őt, ha elhagyta a házat – ami egyébként sem fordult elő túl gyakran; de elhitte, amit Lizzie állított. Amikor befejezte az étkező ablakait, Bridget felment a padláson található szobájába, hogy egy kicsit lepihenjen. Cipőstül hevert el az ágytakarón, és elszundikált, de még halotta, ahogyan az óra 11-et ütött.

Alig pár perc telt el, amikor arra ébredt, hogy Lizzie a földszintről kiabál neki: „Maggie, gyere gyorsan!” Bridget visszakiabált: „Mi a baj?” „Gyere gyorsan! Apa meghalt! Valaki bejött és megölte őt!”

Bridget gyorsan felkelt és lerohant a lépcsőn, és a szalon felé vette az irányt, ahol Andrew Borden lefeküdt. Lizzie megállította, „Ne, Maggie, ne menj be!”, és orvosért küldte a lányt.

A bűntény helyszíne

Mrs. Churchill, a szomszéd, éppen hazafelé tartott, amikor látta Bridget Sullivant az orvost hiába keresni. A lány kétségbeesését látva azt gondolta, valakinek komoly betegsége lehet Bordenéknél, ezért mikor látta Lizzie-t az ablakon kifelé bámulni, Mrs. Churchill megkérdezte, mi a baj. Lizzie elmondta neki, hogy valaki megölte az apját, de csak többszöri kérdésre válaszolt, hogy hol van a holttest. Amikor Mrs. Churchill a szalonban meglátta a halott Andrew Bordent, azt kérdezte Lizzie-től, hol volt, amikor mindez történt. Lizzie azt mondta, hogy kiment a ház mögötti csűrbe, kellékeket keresni egy közeli horgásztúrához. Zajt hallott, és amikor erre visszajött látta, hogy a bejárati ajtó nyitva volt. Mrs. Churchill amilyen körültekintő teremtés volt, ezután Abby felől érdeklődött, amire Lizzie azt mondta, nem tudja, hol van, mert beteget ápolni ment, de szerinte őt is megölték, mert úgy véli, hallotta a hangját, mikor hazajött. Azt is elmondta, hogy apjának valószínűleg van egy ellensége, mert mindannyian megbetegedtek, és arra gondoltak, hogy a tejet megmérgezték. Ez volt az a pillanat, amikor Adelaide Churchill úgy döntött, maga keresi meg Dr. Bowen-t, ezzel elindítva az ügy további folyományait.

Azon a napon, amikor a gyilkosságok történtek, Fall River rendőrsége éppen éves piknikjét tartotta, ezért a városban csupán George W. Allent, egy fiatal és tapasztalatlan rendőrt tudták az esethez kirendelni. Mindeközben Dr. Bowen is megérkezett, és megvizsgálta Andrew Bordent holttestét.

A test félig ülő, félig fekvő helyzetben volt a kanapén, fejét Andrew gondosan összehajtott kabátján nyugtatva. Csizmában volt, arca pedig jóformán felismerhetetlenné vált. Vérfoltokat találtak a padlón, a falon, a kanapén, és még a falon lógó képen is, de ruházata nem volt megbolygatva, és nem látszott rajta semmilyen sérülés az arcát érteken kívül.

A legfontosabb kérdéssé ekkora Abby holléte vált. Lizzie újra elmondta, hogy egy beteg barátjához ment, de nem tudja ki az. Bridget jól ismerve Abby szűk ismeretségi körét, csak a nő féltestvérére, Mrs. Sarah Whiteheadre tudott gondolni lehetőségként, ezért felajánlotta, hogy átmegy hozzájuk. Lizzie újra előadta azt is, hogy szerinte Abby időközben hazajött. Senki nem értette, hogy ha így van, miért ne jött volna már le a nő az emeletről. Lizzie megkérte Bridget-et, hogy menjen fel, és nézze meg, mi a helyzet. Bridget megijedt a gondolattól, hogy mit találhat odafent, ezért nem volt hajlandó egyedül felmenni. Végül Mrs. Churchill tartott vele.

Abby-re a vendégszoba padlóján, arccal lefelé heverve találtak rá, holtan.

A kiérkezett rendőr utasítására átkutatták az emelet többi részét is, majd riadóztatta a helyi hatóságokat. 11:45-re összesen hét rendőr tartózkodott a Borden-házban, valamint megérkezett a megyei orvosszakértő, William Dolan is.
A holttestek hőmérsékletét, a rajtuk és körülöttük található vér alvadási állapotából, és emésztőrendszerük vizsgálatából kiindulva, Dolan megállapította, hogy Abby legalább egy órával korábban halott volt, mint Andrew.
Andrew Borden arcára több csapást mértek. Egyik szemgolyóját pontosan félbevágták, levágták az orrát, és összesen 11 vágást számoltak össze. A sérülésekből a vizsgálat idején még mindig friss vér szivárgott, melyeket egy nehéz, éles tárggyal okoztak. Felülről támadtak rá álmában. Elsőre látszott, hogy Abby Bordennel ugyanazzal a fegyverrel végeztek. Fejét betörték, egy kis területen valósággal megskalpolták. Összesen 19 vágást számoltak össze testén. Mindkettejük esetében már az első ütés elegendő volt ahhoz, hogy végezzen velük.

Az egyik rendőr megkérdezte Lizzie-t, hogy vannak-e fejszék, balták a házban. „Igen, sok van belőlük” – válaszolta, de később, vallomásában azt állította, nem tudja, hogy voltak-e. Ez volt az első Lizzie ellentmondó állításainak hosszú sorában.
Bridget lekísérte a rendőrt a pincébe, ahol négy baltát találtak. Az egyik rozsdás volt, a másik poros, a harmadik élét hamu borította és a nyele törött volt (a fa állapotából ítélve a törés friss volt), míg a negyediket vér és szőrszálak borították. Egy másik rendőr a csűrbe ment, ahol Lizzie állítása szerint a gyilkosságok idején tartózkodott, de a padlót porosan találta, és nem látott bizonyítékot arra nézve, hogy bárki ott lett volna az elmúlt időben.

Az időközben visszaérkezett Dr. Bowen ellátta Lizzie-t, aki sokkos állapotban volt. Brómos kávét adott neki, ami közismert nyugtató hatásáról. A későbbiekben morfium-injekciókkal kezelte a fiatal nőt, szintén nyugtató hatású céllal. Lizzie az emeleten átöltözött, kék ruháját egy rózsaszín és fehér színűre cserélte.
A rendőrség talált egy vércseppet Lizzie cipőjén, és egy másikat is az egyik alsószoknyáján. Ez utóbbi cseppről megállapították, hogy emberi vér, és hogy a sűrűsége az anyag külső felén nagyobb volt, mint a belsején. Ez azért fontos információ, mert Lizzie azt állította, hogy szúnyogcsípés okozta a foltot – ami valójában a menstruációs vér eufemizmusa volt csupán, de ezt a témát akkoriban még egy rendőrségi ügy közepette sem lehetett felemlegetni.
Délután 3 órára a két holttestet az étkezőbe szállították, ahol Dr. Dolan elvégezte boncolásukat – ugyanazon az asztalon, amelynél reggel a két áldozat még megreggelizett. Az emeleten Lizzie-t kérdezték ki, aki elmondta, hogy egy pár héttel korábban édesapjának volt egy vitája egy férfival, akit ő nem ismer, de másra nem tud gondolni gyanúsítottként. A rendőrök rákérdeztek, elképzelhetőnek tartja-e, hogy John Morse vagy Bridget Sullivan végzett az apjával és az anyjával, amire Lizzie – meglehetősen szokatlan módon – úgy felelt, hogy Abby nem volt az anyja, csak a mostohaanyja. Csak ezután tette hozzá, hogy elképzelhetetlennek tartja, hogy egyikük is elkövethette volna a gyilkosságokat. Bridget szerette a munkáját és meg akarta tartani, továbbá személyiségéből fakadóan sem tartotta senki valószínűnek, hogy képes lehetett volna ilyesmire.
Emma, akit időközben táviratban értesítettek a történtekről, este 6 óra körül ért haza, és hamarosan mind nyugovóra tértek. A ház aznapi őrzésére kirendelt rendőr jelentette, hogy látta Lizzie-t és a tragédia miatt a házba érkezett barátnőjét, Alice-t a pincébe menni. Valamilyen küblit vittek magukkal, és pár perccel később Lizzie újra lement egyedül. A férfi látta, hogy egy régi mosdó fölé hajolva csinál valamit, de nem tudta megmondani, hogy vajon mit.

A letartóztatás

Lizzie nem volt egy érzelmes nő, és hideg, domináns és túlságosan is nyugodt viselkedése volt az, ami első számú gyanúsítottjává tette az ügynek. Tapasztalt kihallgatók tudják, hogy a szeretteiket elveszítő emberek reakciói a legkülönfélébbek lehetnek, minden esetben egyéniek. Hiába, hogy a legtöbb esetben máig is gyanússá teszi a hozzátartozókat a „nem megfelelő”, nem az elvárt viselkedés – mint azt láthattuk például a JonBenét Ramsey-esetnél -, de a jó nyomozók már tudják, hogy nem szabad az érzelmi reakciókat önmagukban vizsgálni.
Bár ma már kijelenthetjük, hogy hiba volt Lizzie érzelemmentességére alapozni a vádat, a nyomozás más problémákat is feltárt az ügy körül. Abby-t reggel 9:30 körül gyilkolták meg, Andrew-t pedig pár perccel 11:00 után. Elképzelhető volna, hogy a gyilkos több, mint másfél órán keresztül a házban rejtőzködött volna? A Borden-ház régi stílusban épült, nem akadt benne túl sok búvóhely. Mivel a gyilkosságon kívül más bűntény nem történt (nem történt rablás, vagy rongálás, pedig Andrew aranygyűrűt viselt, ezüstből volt a zsebórája, és több, mint 80$ dollárral a zsebében halt meg), azt kell feltételeznünk, hogy a gyilkosnak kizárólag a két Borden meggyilkolása volt a célja. Nem tudhatta, Andrew mikor fog hazatérni, és az is elképzelhetetlen, hogy kétszer is sikerült volna besurrannia észrevétlenül. Nem volt nyoma erőszakos behatolásnak – emlékezzünk rá, maga Andrew sem tudott bemenni a házba, hiszen az ajtó el volt reteszelve. A hatóságok logikus következtetése volt, hogy nem hatolt be senki a házba, és ez tette Lizzie-t és Bridget-et gyanússá. Bridget beszámolója a délelőttjéről pontos volt és mindenre kiterjedő, Lizzie-é viszont zavaros és lyukakkal teli.

Nem találtak bizonyítékot arra nézvést, hogy Abby elhagyta volna a házat aznap reggel. Sarah Whitehead – az egyetlen, akiről Bridget elképzelhetőnek tartotta, hogy üzenetet küldte neki -, nem is tartózkodott aznap a városban. Felkutatták a házat, de sehol sem találtak semmilyen üzenetet. Lizzie különböző verziókat adott elő arról, hogy hol tartózkodott éppen a gyilkosságok idején, de egyik sem volt bizonyítható. A vallomásában más problémás pontok is voltak. A gyilkosságok előtti napon megkísérelt hidrogén cianidot vásárolni, állítása szerint rovarirtási céllal. A helyi gyógyszertáros felvilágosította, hogy csak receptre kaphat, amin Lizzie rendkívül feldühödött, és arra hivatkozott, hogy korábban mindig kiszolgálták recept nélkül is. Lizzie tagadta, hogy a gyógyszertárban járt volna, pedig mind a két eladó, és egy másik vásárló is tanúsították az esetet, később pedig még egy szemtanú előkerült, aki azt mondta, hogy korábban Lizzie egy másik patikában is megkísérelt ciánt venni.

Augusztus 6-án temették el a két áldozatot. A temetést követően Emma és Lizzie 5000$-t (ismét egy hatalmas összeg) ajánlott fel annak, aki információt tud nyújtani a gyilkosról. A délután folyamán a rendőrség tájékoztatta Lizzie-t, hogy hivatalosan is gyanúsítottá vált.

Másnap Alice és Emma azon kapták Lizzie-t, hogy kék pamutruháját csíkokra vágja és elégeti. Amikor megkérdezték, miért teszi ezt, a nő azzal indokolta, hogy a ruha festékes lett, így már használhatatlan. A két nő kifejezte aggodalmát, hogy nagyon helytelen amit tesz, hiszen gyanússá teheti magát vele. Bár többen is tanúsították, hogy a ruha tényleg festékes volt, Lizzie tette valóban furcsa. A Borden-ház szokása szerint – az apa fösvénységének jegyében – a régi ruhákból szőnyegeket készítettek, ezért is szokatlan a ruha elégetése, amely talán Lizzie egyik első, nem is teljesen tudatos, kicsi lázadása volt, hogy végre kiléphet apjuk árnyékából.
Lizzie Bordent letartóztatták, és a bíróság első meghallgatására gyorsan sor került. Augusztus 12-én ártatlannak vallotta magát, amit követően a legközelebbi női börtönbe szállították, Taunton-ba. A további nyomozás során újabb probléma állt elő a gyilkos fegyverrel kapcsolatban: a házban talált baltákon nem találtak emberi vért, csupán az egyiken némi marhától származó vért és szőrt. Egy ideig úgy tűnt, hogy a vádakat ejteni fogják Lizzie-vel szemben, mert nem voltak tanúk, nem volt gyilkos fegyver, és megkérdőjelezhetetlen indíték. Legerősebb érvük ellene csupán annyi volt, hogy volt lehetősége elkövetni a gyilkosságokat. December elsejéig kellett várni Alice Russel vallomására, aki ekkor beszámolt a ruha elégetéséről, aminek nyomán Lizzie-t ismét megvádolták a gyilkosságok elkövetésével. A tárgyalást 1893. június 5.-ére tűzték ki, így Lizzie további 9 hónapot töltött a börtönben.

A tárgyalás

Mivel Abby bizonyítottan korábban halt meg, mint Andrew, Emma és Lizzie örökölte a vagyont. (Abby korábbi halála szintén Lizzie motivációját erősítette, hiszen ha Andrew halt volna meg korábban, a vagyon Abby rokonaira szállt volna) A két nőnek rengeteg pénze lett, így a legjobb ügyvédeket is meg tudták fizetni. Választásuk az igen prominens George Dexter Robinsonra esett, aki korábban szenátori tisztséget is betöltött. A két nő 25.000 $-t fizetett neki a védelem ellátásáért, ami egy bíró éves fizetésének nagyjából az ötszörösét tette ki akkoriban. Ennek ellenére is Robinson csak azzal a feltétellel vállalta az ügyet, hogy előtte meggyőződött Lizzie ártatlanságáról.

Öt nappal a tárgyalás kitűzött időpontja előtt történt Fall Riverben egy kevésbé ismert, ám rendkívül fontos esemény. Egy Stephen Manchester nevű tejtermelő szokásos tejkiszállítását követően hazatérve holtan találta lányát a konyhában. A lánnyal egy baltával végeztek, sérülései nagyon hasonlóak voltak Abby-éhez. Hasonló volt az ügyben az is, hogy a gyilkosság a reggeli órákban történt, és nem vittek el semmilyen értéket, a nyomok arra utaltak, hogy a gyilkos jelentős időt töltött el a házban. Lizzie ez idő alatt börtönben volt, mi más kellett volna tehát ahhoz, hogy kételyt ébresszen bűnösségével kapcsolatban? Az üggyel kapcsolatban később egy portugál bevándorlót tartóztattak le, aki valójában az apával állt vitában, és őt várta haza, mikor a lányt megölte. A portugál bevándorlók akkoriban Fall River legalacsonyabb szintjén álló lakosai voltak, így nagy megelégedettségére és megnyugvására szolgált mindenkinek, hogy a Borden-család tragédiájával is megvádolhatták. Azonban mint kiderült, 1892 augusztusában a férfi nem tartózkodott Fall Riverben – de a lehetőség megragadt az emberek fejében, hogy egy másik portugál tehette, hisz „ezek már csak ilyenek”.

A tárgyalás során mélyrehatóan elemezték Lizzie családi és érzelmi életét, lehetséges motivációit. Gyűlöletét mostohaanyja iránt, apjának szigorát, és az örökösödés körüli bizonytalanságot. Emma vallomásában erősen védelmezte húgát. Elmondása szerint Lizzie nagyon szerette apját. Kiemelte, hogy végig együttműködött a hatóságokkal, mert nincs rejtegetnivalójuk. Emma a legtöbbek számára rejtélyes figura volt. Félénk, kistermetű és vékony, egyszerű külsejű nőként írták le; egy szürke egérként, valódi aggszűzként. A tárgyalás hetedik napján igazán drámai fordulatok következtek be, amikor Dr. Edward Wood azt vallotta, hogy az áldozatok gyomortartalmának elemzése során nem talált mérgezésre utaló jelet. Megvizsgálta a házban talált baltákat is, melyeken nem volt nyoma vérnek, és azt állította, hogy a gyilkosnak minden bizonnyal erősen be kellett volna szennyeződnie vérrel a gyilkosság elkövetése közben – emlékezzünk rá, hogy Lizzie találkozott Mrs. Churchillel a gyilkosság után alig 10 perccel, és nem volt véres a ruhája. Amikor a szakértő bemutatta a koponyákat, és elemezte azok sérüléseit, Lizzie elájult. Valódi hölgyként viselkedett, aki számára elviselhetetlen az efféle nyers prezentáció, így megengedték neki, hogy elhagyja a termet.

Mivel az áldozatukat otthonukban érte a halál, logikus következtetés a családon belül keresni a tettest. Abby meggyilkolása egyaránt lehetett spontán, vagy eltervezett akció, azonban Andrew-é bizonyosan eltervezett volt, ami azt valószínűsíti, hogy az első gyilkosságot is eltervezték. A családon belüli erőszakra jellemző más vonások is fellelhetőek: az arcot és a fejet érő ismételt szükségtelen ütések dühről árulkodnak, és áldozat személytelenné tételéről. Míg Andrew-t álmában támadták meg, Abby holttestének helyzete arra mutat, hogy gyilkosának a szemébe kellett néznie a támadás során.

Mégsem volt Lizzie-re mutató közvetlen bizonyíték, nem volt meg a gyilkos fegyver. Nem volt megalapozott indíték és nem találtak a vádlott előéletében vagy viselkedésében semmilyen jelet arra vonatkozóan, hogy erőszakra volna hajlamos. Lizzie nem szólalt fel saját védelme érdekében. Az esküdtszéknek kevesebb, mint egy órára volt szüksége, hogy egyhangú döntését meghozza: Lizzie-t ártatlannak nyilvánították.

Lizzie

Szóljunk Lizzie helyzetéről pár szóban. Lizzie Borden 32 éves korára egy nem túl vonzó, robosztus nő volt, egy aggszűz, aki még mindig apja házában él a mesés vagyon ellenére. Gyűlölte mostohaanyját, és nem igazán volt kilátása arra, hogy helyzete megváltozzon. Ugyanez mondható el Emmáról is, de az idősebbik lány nem dédelgetett olyan álmokat, mint húga. Édesanyjuk halála óta gyakorlatilag ő nevelte Lizzie-t, és ennek szentelte életét. Lizzie ezzel szemben egy feltűnősködő, domináns, harcias személyiség volt, aki gyakran került konfliktusba apjukkal, ha a dolgok nem úgy történtek, ahogyan ő akarta. Elkeseredetten szeretett volna olyan társaságba tartozni, amelyre neve által hivatott volt, de apja életstílusa kirekesztette belőle. Irigy volt unokatestvéreire, akik elkölthették örökségüket, vágyta, hogy élhessen a gazdagsággal, amely megadatott nekik. A kor normái szerint azonban nem költözhetett el otthonról, mert elvárták, hogy a hajadon nők szüleikkel éljenek, amíg azok meg nem halnak vagy ők férjhez nem mennek. Lizzie-nek meg volt kötve a keze, sehogyan sem érhette el vágyott céljait. Egyetlen reménye az maradt, hogy egy jómódú férjet találjon magának, de 32 évesen, nem túl vonzó külsejével ez nem volt túl valószínű. Nemigen volt lehetősége az ismerkedésre sem, mert munkások lakta környéken éltek.

A helyzet kétségbeejtő volt számára. Öt évvel korábban Andrew számos ingatlant Abby-re, és annak húgára íratott. Emma és Lizzie azóta is tartott tőle, hogy ki lesznek túrva az örökségből, és apjuk halála után Abby jóindulatára számíthatnak csak. Tudható, hogy a gyilkosságokat megelőző éjszakán Andrew és John Morse üzleti ügyekről tárgyalt. Valószínűsíthető, hogy Andrew végrendelete körül forgott a szó, de ez már sosem lesz bizonyítható. Bárhogy is legyen, ez az esemény lehetett az a stresszor, amely kiváltotta a másnapi eseményeket. Ha létrejött volna egy olyan végakarat, amely szerint minden Abby-re száll, már túl késő lett volna. De már sosem fogjuk megtudni, hogy létezett-e egyáltalán bármilyen végakarat, de Andrew Borden esetében meglepő volna, ha nem rendelkezett volna jó előre. Talán nem csak a festékes ruha volt az egyetlen tárgy az ügy során, melyet Lizzie elégetett…

Lizzie és apja mélyen szerették egymást. Andrew halála napján is viselte a gyűrűt, melyet lányától kapott. Lizzie fiatalabb korában rendszeresen jártak együtt horgászni, és az, hogy a nő arra hivatkozott, hogy horgászkellékeket keresett a csűrben a gyilkosság idején azért volt rögtön gyanús, mert akkor már több, mint öt éve nem voltak. Kapcsolatuk megromlását segítette elő egy másik eset is, amelyet gyakran elevenítenek fel az ügy kapcsán: körülbelül egy évvel a gyilkosságok előtt betörés történt a csűrbe, ahol Lizzie galambokat tartott. Andrew úgy vélte, hogy a galambokat akarták ellopni, és hogy a madarak ne vonzhassanak több bűnözőt a házhoz, kegyetlenül, egy baltával levágta a jószágokat, amiket Lizzie nagyon szeretett.
Lizzie a bűntény helyszínén mutatott viselkedése is bűnösségéről árulkodik. Lizzie amikor felfedezte apja holttestét, nem hagyta el a helyszínt, ehelyett Bridgetet küldte segítségért; pedig a gyilkos még a házban tartózkodhatott. Mrs. Churchill nem számolt be arról, hogy egy pillanatig is veszélyben érezték volna magukat, és a helyszínre érkezőknek sem említette senki, hogy a gyilkos a házban rejtőzködhet. Az emeletre Lizzie Bridgetet küldte fel, hogy utánanézzenek Abby hollétének, ami szintén jellemző a családon belül történő gyilkosságokra: a tettes gyakran úgy intézi, hogy valaki más fedezze fel a holttestet. Az Abby által kapott üzenetet sem találták meg soha, így valószínűsíthető, hogy csak arra szolgált a fikció, hogy Andrew-t távol tartsák az emelettől, és ne fedezze fel Abby holttestét, mikor hazaérkezik.

Ilyen gyilkosságoknál a helyszínt gyakran elrendezi a tettes, hogy betörésnek, nemi erőszaknak tűnjön a bűntény, ami gyilkosságba fordult át. Ebben az esetben valószínűleg Bridget jelenléte miatt nem került sor erre, mert túl kockázatos lett volna, a cseléd észrevehette volna.

A fényképeken is látszik, hogy Andrew a feje alá hajtogatott kabátján aludt a szalonban, de ez a tett merőben ellentmond személyiségének. Andrew minden bizonnyal délután még viselni szerette volna a kabátot, és a mindig „egyenesre vasalt” külsejű férfi sosem hajtotta volna így össze a kabátot. Valószínűsíthető, hogy a tettes felvette a korábban rendesen felakasztott kabátot, hogy saját ruhája ne véreződjék össze, és utólag hajtogatta Andrew feje alá.
Lizzie ruhájának vérmentessége magyarázható lehetne esetleg azzal is, hogy a gyilkosság elkövetéséhez meztelenre vetkőzött (ahogyan azt a Lizzie című filmben láthattuk) és utána gyorsan megmosakodott; de merész elképzelésnek hat, hogy abban a korban, egy olyan előkelő hölgy, mint Lizzie ilyesmire vetemedett volna. Túl kockázatos lett volna, hogy Bridget, vagy valaki más meglátja. A helyszínen egyébként találtak egy véres vízzel teli vödröt, azonban amikor felfedezték, egy rendőr azt mondta, hogy abban mosott kezet, amikor a helyszínen véres lett. A pincében találtak néhány véres rongyot is, melyről Lizzie azt mondta Dr. Bowennek, hogy tisztasági ruhaként használja őket a menstruációja idején. A kor erkölcsei által diktált szemellenzősség miatt senki nem ellenőrizte, hogy vajon Lizzie valóban menstruált-e éppen.
Bár bizonyítékot sosem fogunk szerezni, és az ügy örökké megoldatlan marad, talán azt kijelenthetjük, hogy Lizzie Borden felmentését nagyrészt a viktoránius erkölcsöknek köszönheti, és annak, hogy akkoriban szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy hozzá hasonló helyzetű hölgy gyilkosságokat kövessen el. E szűklátókörűség miatt nem szolgáltattak sosem igazságot a Borden-szülők gyilkosának.

Utóélet

Két hónappal a tárgyalás után Lizzie és Emma megvásárolt egy előkelő, tizennégy szobás házat Fall River előkelő negyedében. Lizzie, aki nevét Lizbeth-re változtatta, a házat Maplecroftnak nevezte el.

A nő többé nem járt templomba, mert elviselhetetlenek voltak számára a pletykák és a kiközösítés. Ahogyan azoknál a gyilkosoknál lenni szokott, akik bűnüket családtagjaik ellen követték el, a nő sosem mutatott erőszakosságot további életében.
1897-ben megvádolták két festmény eltulajdonításával, melyek értéke még a 100$-t sem érte el. Az ügy nem került bíróság elé, de elterjedt a pletyka, hogy ezért cserébe aláírattak vele egy vallomást arról, hogy ő követte el szülei gyilkosságát, később azonban megállapították, hogy az aláírás hamis.

1904-ben Lizzie megismerkedett egy elbűvölő, feltörekvő színésznővel, Nance O’Neillel. A két nő évekig elválaszthatatlan volt, Lizzie rendszeresen party-kat adott Maplecroftban O’Neil társulatának. Szoros barátságuk adott táptalajt azoknak a pletykáknak, miszerint a két nő leszbikus párkapcsolatban élt egymással.

Emma elköltözött a házból, és sosem tért vissza. Később New Hampshire-ben élt, csendes és névtelen életet, egészen haláláig. 1927-ben Lizzie-n epehólyag-műtétet hajtottak végre, melynek komplikációiba belehalt. Hatvanhét éves volt. Nővére, Emma nem szerepelt végrendeletében, és a nő nem vett részt a temetésen sem. Mindössze kilenc nappal később hunyt el ő is, krónikus vesegyulladásban. Lizzie-hez hasonlóan ő is minden vagyonát jótékonysági célokra ajánlotta fel. Mindkét nőt a családi temetőben, Fall Riverben temették el.

Bridget a gyilkosságok után elhagyta a Borden-házat, és sosem tért vissza. Montanában élt, megházasodott. A Borden-ügyről sosem beszélt egészen 1943-ig, amikor súlyosan megbetegedett, és azt hitte, meg fog halni. Halálos ágyához hívta legközelebbi barátját, azzal indokkal, hogy el kell árulnia egy titkot neki, de mire az illető megérkezett, Bridget jobban lett, és nem mondott semmit.

A ház, amelyben a gyilkosságok történtek, ma is áll. 1996 óta panzióként működik, és az arra vállalkozó morbid kedvű turisták pihenésükhöz választhatják a John Morse Vendégszobát is, ahol Abby-t megölték. A szalon berendezésénél is megőrizték azt az állapotot, amelyben 1892 augusztusában volt.

 

 

 

 

Cikkünk az alábbi művek vonatkozó részeinek saját fordításán alapszik:

Harold Schechter – The Serial Killer Files

John Douglas, Mark Olshaker – The Cases That Haunt Us

John Douglas – Mark Olshaker: Mindhunter (magyar nyelven is megjelent, Sorozatgyilkosok címmel)

 

Blissenobiarella