Nyilván néhányan közületek eltűnődtek már azon, hogy a kétezres évek elején miért is volt szükség az akkoriban sikeres, új hullámos japán horrorok amerikai újraforgatására alig néhány évvel eredeti premierjük után. Különösen jogos a kérdés, amikor azt látjuk, hogy az eredeti film rendezője fogja magát és látszólag újraforgatja a saját filmjét, csupán ezúttal a főszerepben és néhány mellékszerepben a nyugati világ derék polgárainak sokkal tetszetősebb, fehér bőrű szereplőkkel. Mindemellett a helyszínek, a díszletek és a jelenetek jelentős többsége érintetlen marad. A 2004-ben bemutatott, eredetileg a The Grudge, magyarul Az átok címen futó film kapcsán bennem is felötlöttek a fent elmondottak, így végül úgy döntöttem saját szememmel győződöm meg róla, hogy Takashi Shimizu író-rendező vezényletével 2002 után miért is kellett még egyszer leforgatni a Yu-on-t.

Annak ellenére, hogy a The Grudge amerikai feldolgozását egészen néhány hónappal ezelőttig nem voltam hajlandó megnézni, igen élénk emlékek éltek bennem róla, elsősorban az elég feszesre összevágott trailer-ének köszönhetően, amit 2004 tájékán elég sokat vetítettek a mozikban a filmelőzetesek között. Akkoriban még nem igazán rajongtam a horrorért, nem is szólva az ijesztgetős fajtáért, így az idő tájt komoly elhatározásnak tűnt, hogy soha nem nézem meg ezt a szörnyűséget. Érdekes módon éppen talán a trailer egyik legártatlanabb jelenete hagyta a legmélyebb nyomott bennem: az ominózus zuhanyzós, hajmosós snitt, amikor Sarah Michelle Gellar fejéből az egyik kísértet/onryo keze türemkedik elő. Aztán persze teltek-múltak az évek és végül – miután már hosszú ideje derekasan edzettem magam a horror különféle alműfajaival – elhatároztam, hogy bepótolom a j-horrorok eme, talán a Kör után legismertebb példányát. Ezek után ami számomra a legmegdöbbentőbb volt, hogy a film lényegében semmilyen nyomot nem hagyott bennem, a vele eltöltött cirka másfél óra alatt nemigen emelkedett a vérnyomásom a normális, tankönyvi határértékek fölé. Az egyetlen, amit nem igazán tudtam ép ésszel feldolgozni, hogy miért volt szükség egy eredetileg japán filmet újraforgatni úgy, hogy csupán a főszereplőket cserélik le, minden más maradt a régiben. Tényleg ekkora lenne a kulturális szakadék a japán és nyugati filmgyártás emlőiből táplálkozó nézők ízlése és elvárásai között, hogy nem lett volna elég mondjuk leszinkronizálni az eredetit a sokkal költségesebb és fáradtságosabb újraforgatás helyett? Következett hát az eredeti, Yu-on címre hallgató japán változat.

Rika fiatal diák, aki egy szociális segélyszolgálatnál önkénteskedik. Rögtön az első munkanapján, miután az egyik ápoló lány nem jelentkezik munkára, főnöke megkéri, hogy keresse fel a házat, ahova kolléganőjének kellett volna kimennie. Rika el is megy a házhoz, amit üresen talál egy magatehetetlen öregasszony és egy Toshio nevű, hatéves forma kisfiú kivételével. Telik-múlik az idő, és mikor Rika sem tér vissza az ominózus házból, főnöke Toyama a lány keresésére indul. Meg is találja Rika-t egy sarokban, láthatóan sokkos állapotban. A rendőrségi helyszínelés során több holttest is előkerül a ház padlásáról, valamint részben fény derül az évekkel ezelőtt itt lezajlott szörnyű tragédiára, amikor egy férfi először meggyilkolta feleségét és kisfiát, majd magával is végzett. A rejtély megoldódni látszik, ám azzal senki sem gondol, hogy a gyilkosság által a házra szálló átok nem nyugodhat addig, míg bárki életben van azok közül, akik kapcsolatba léptek vele.

“Yu-on: a hatalmas harag szorításában meghaltak átka. Ott gyűlik össze és hat, ahol az áldozat egykor élt. Aki kapcsolatba kerül vele meghal és egy új átok születik”. Ezekkel a szavakkal kezdődik Takashi Shimizu filmje. Már a kezdetektől nyilvánvaló, hogy itt nem a nyugati világ éteri kísértetei, hanem a japán mondavilág cselekvő, dühös szellemei állnak a cselekmény középpontjában. A Yu-on egyik részről az onryo-k legendájából táplálkozik. Az onryo-k olyan kísértetek, akiknek halála valamilyen nagy lelki-testi fájdalomhoz vagy erőszakhoz köthető. Az onryo-k leggyakrabban nők és mint ilyeneknek, különös ismertetőjegyük rendezetlen, arcukba lógó hajuk, mely a japánban honos merev patriarchális társadalmi berendezkedés elleni, így egyben a természet ellen való lázadás szimbóluma. A másik fontos forrás egy japán városi legenda, a Lány a résekből.

A legenda szerint létezik egy női kísértet, mely a bútorok közti résekben él. Ha valaki véletlenül megpillantja, ahogy a háza rejtett zugaiból leselkedik kifelé, a lány a résekből megkérdezi, az illető akar-e bújócskázni vele. Bármilyen válasz is érkezzen, a lány eltűnik és a játék kezdetét veszi. Amennyiben a szerencsés flótás, akit játszópajtásnak szemelt ki nem találja meg őt, semmi sem történik. Ha azonban a szerencsétlen újra megpillantja a kísértetet annak rejtekhelyén, a játék a szellem győzelmével zárul és az magával rántja áldozatát a résbe, amiben rejtőzik. A résből aztán egyenes út vezet a tüzes pokolba. Két lehetséges módja van a Lány a résben-től való megszabadulásnak: vagy szerencsésnek kell lenni és nem találkozni vele többet, vagy – ha valaki biztosra akar menni – meg kell vakítania magát, hogy soha többé ne akadhasson össze a tekintetük, amint a szoba sötét résein végigpásztáz.

Ugyebár nem titkolt célom választ találni a fentebb feltett kérdésre, miszerint volt-e értelme teljes egészében újraforgatni az eredeti filmet? A Yu-on-t nézve elég gyorsan nyilvánvalóvá vált számomra a japán változat néhány – talán elsősorban a nyugati szemnek felötlő – hiányossága. Először is, a szereplőket – egy-két kivételtől eltekintve – jóformán lehetetlen volt megkülönböztetni európai szemmel és ez elsősorban a női szereplőknél okozott gondot, lévén nagyjából egykorúak és hasonló testalkatúak voltak. A második szembeötlő furcsaság a japán színészi játék szokatlan, sokszor túljátszottnak, komikusnak ható volta, melyet szintén szokni kell, ha ázsiai filmekkel van dolgunk. Miután a cselekmény fejezetekre oszlik – általában a Yu-on éppen aktuális áldozatának nevével fémjelezve – és a fejezetek nem időrendben, sokszor nehezen meghatározható idősíkokon játszódnak, különösen az első megállapítás hat igencsak hátrányosan a film kohéziójára. Nem csoda, hogy az időben ugráló, egymástól jól elszeparált, egy ponton mégis összefüggő történeteket az amerikai változatban mindössze flashback-ekre degradálták, illetve a film legvégén egy masszívan szájbarágós jelenet formájában foglalják össze a kedves néző számára.

Miután egy-egy történetszál még második megtekintés után sem állt össze számomra teljesen, kicsit utánaolvastam a Yu-on történetének. Ekkor vált világossá számomra, hogy Az átok közvetlen ősének tekinthető 2002-es Yu-on valójában már önmaga is két korábbi, kis költségvetésű, direkt videóra szánt és szintén Takashi Shimizu által rendezett film remake-je, illetve folytatása (Yu-on, Yu-on 2). A most tárgyalt Yu-on tehát helyenként arra apellál, hogy a néző már tisztában van bizonyos, az előzményfilmekben már taglalt részletekkel, magyarázatokkal. Ez tehát még egy érv amellett, hogy az amerikaiak számára egy teljesen új, átdolgozott változatot kellett készíteni.

Őszinte leszek, ahogy a The Grudge amerikai változata, úgy a japán eredeti sem mozgatott meg bennem túl sok mindent, de ha mindenképpen választani kell a kettő közül, akkor én a japán filmre tenném a voksomat. Jól lehet a cselekmény néha kissé zavarosnak tűnik a nehezen megkülönböztethető ázsiai színészek és az időben és térben való sok ugrálás miatt, azért összességében mégis egy összeszedettebb, ihletettebb, drámaiságát erősebben kihangsúlyozó film jellegét mutatja, mint amerikai utódja. A film félelmetes voltát érdekes módon ezúttal sem a jump-scare-ek – pedig az amerikai remake-ek ezt hitették el velünk -, inkább a baljós hangulat és a remek hangeffektek szolgáltatják. Néhány direktben megismételt jelenet ellenére – például az ominózus hajmosós snitt is feltűnik – a két film csupán nagy vonalakban emlékeztet egymásra, ezáltal adva létjogosultságot mindkét változatnak. Valóban nagyon kíváncsi leszek az előreláthatóan 2020 januárjában érkező legújabb feldolgozásra, hogy az vajon mit képes még hozzátenni egy akkorra már nem kettő, hanem majd’ húsz éves recepthez.

Értékelés: 6/10

Kinek ajánljuk: Ha az amerikai változat tetszett és kipróbálnád ugyanezt ázsiai színészekkel és némileg összetettebb, drámaibb sztorival, akkor a Yu-on a te filmed

Gabblack