Mivel novemberi témánk a „Horror az egészségügyben” címet viseli, így ebben a hónapban olyan egészségügyi dolgozók történetét olvashatjátok majd a Serial Chillers rovatban, akik annak ellenére (vagy éppen azt kihasználva), hogy választott szakmájuk a gyógyítás volt – inkább a halálosztást gyakorolták.

Mai cikkünkben azt a Genene Jones-t mutatjuk be, aki nővéri munkakörében máig sem tudni, pontosan hány kisgyermek haláláért felelős – és e tetteivel nem kisebb horror klasszikusnak szolgált alapul, mint a Stephen King által jegyzett Tortúra.

Genene Jones története

Genene Anne Jones 1950-ben született az amerikai Texas államban. Örökbe fogadott gyermekként cseperedett fel egy nightclub tulajdonosának lányaként. 1968-ban feleségül ment középiskolai barátjához James Harvey DeLany Jr.-hoz, és kozmetikusként kezdett dolgozni. A párnak 1972-ben született egy fia, Richard Michael, majd 1974-ben a szülők elváltak. Egy rövid újraegyesülés 1977-ben eredményeként született meg második gyermekük is, Heather.
Hogy két gyermekének az újfent egyedül maradt Genene jobb életet tudjon biztosítani, elvégzett egy nővériskolát, és egy helyi kórházban kezdett dolgozni San Antonióban. Innen csupán pár hónap múltán elküldték, elmondása szerint az egyik orvossal támadt nézeteltérései miatt. Így került későbbi munkahelyére, a San Antonio Medical Centre Hospital gyermek intenzívosztályára, ahol több mint három évet töltött el.

Az intenzív osztályon dolgozó nővérek felelőssége sokkal nagyobb, és komolyabb szaktudást igénylő munka. Az ő rátermettségükön valóban életek múlnak sok esetben, és először úgy tűnt, Genene Jones nem fog beválni. Nagyon megviselte a betegek halála, minden ápoltját elsiratta. Emellett munkatársai harsánynak, közönségesnek festették le őt, és nem különösebben szerettek a gyakran disznó vicceket mesélő nővel együtt dolgozni. Hozzáértése és tehetsége (a nővériskolát igen magas pontszámokkal teljesítette) azonban egyhamar megmutatkozott, és felettesei roppant elégedettek voltak vele. A beteg gyerekek szülei is nagyon szerették: az együtt érző, kedves és gondoskodó nővért látták benne, akinek az évek múltával sem szűnt meg az a szokása, hogy minden halott gyermek miatt zokogott.

1981-re a nővérek között már terjedt a pletyka, hogy túl sok megmagyarázhatatlan roham és haláleset következik be az intenzívosztály betegei között, és furcsa módon ezek szinte mindig Genene műszakjában történnek, és olyankor, amikor ő is a közelben tartózkodik. Egy fiatal nővér, Suzanne Maldonado azonban nem tűrt tovább, és jelentette a gyanút a felettesei felé. Ez egy belső vizsgálatot eredményezett, amely során tíz esetben találtak összefüggést a megmagyarázhatatlan tragédiák és Genene Jones jelenléte között, azonban bizonyítani semmit sem tudtak. Ennél sokkal több esetről volt szó, de csak azokat tudták vizsgálni, melyek során írásban is rögzítésre kerültek a furcsa körülmények, illetve amelyek halálhoz vezettek. Sok olyan gyermek is volt, aki túlélte a rohamokat, például az a mindössze négyhetes Rolando Santos nevű kisfiú, akinek véralvadásgátló gyógyszer jelenlétét mutatták ki a szervezetében, de idejében sikerült kezelni. Az ő esete volt az első, amikor valamilyen gyógyszer túladagolását bizonyítani lehetett az osztályon.

A vizsgálat azonban nem tudott felmutatni semmilyen konkrét bizonyítékot Genene Jones ellen, így továbbra is csak gyanús volt a később Halál Angyalaként aposztrofált nővér. A kórház vezetése is kerülni szerette volna a botrányt, így csak csendben állást ajánlottak neki egy másik osztályon, amelyet azonban ő elutasított.

A kórház egyik rezindense, Kathleen Holland doktornő éppen ekkor indította el gyermekorvosi magánpraxisát egy San Antoniótól nem túl messzi kisvárosban, Kerrville-ben. Dolgoztak már a kórházban is együtt korábban, és elégedett volt Jones munkájával, valamint az is meggyőzte, hogy a vizsgálat ellenére másik állást ajánlottak a nővérnek, ezért magával hívta. Később nagyon megbánta naivitását.

Az új rendelő megnyitása utáni első hónapban máris hat gyermeket kellett a kerville-i Sid Peterson Kórházba szállítani, miután rejtélyes szív- és légzésleállások történtek náluk. Köztük volt a másfél éves Chelsea McClellan is, aki kétszer is elszenvedte Genene Jones „gyilkos kezelését”, második alkalommal már nem tudták megmenteni az életét.
A kórház orvosai komolyan gyanakodni kezdtek, ezért felvették a kapcsolatot a hatóságokkal. Amikor kiderült, hogy Genene Jones is érintett az ügyben, már nem volt kétség. Először azt gondolták, hogy Kathleen Holland doktornő és a nővér azért játszanak össze, hogy Kerrville-ben is gyermekintenzív osztály létesülhessen a vezetésük alatt, de az orvos tisztázta magát a vádak alól.

Ez alatt, mikor a botrány kirobbant, Genene Jones öngyilkossági kísérletet követett el, de az nem volt sikeres. Kitartóan tagadta bűnösségét, de ez nem volt elegendő: 1984-ben Chelsea McClellan meggyilkolásáért 99 év börtönbüntetésre ítélték, később pedig a fentebb említett Rolando Santos ellen elkövetett bűnökért további 60 évet kapott.

Az immár több mint 30 éve börtönbüntetését töltő Halál angyalának ügye az utóbbi években került ismét a terítékre. Ennek oka egy a ’80-as években született texasi törvény, amely a börtönök túlzsúfoltságát hivatott enyhíteni (lényege nagyjából úgy foglalható össze, hogy minden egyes fogságban töltött napért jár „két nap szabadság”). Mivel Genene Jones lecsukásának idején hatályban volt, plusz jó magaviseletet tanúsított fogsága idején mindvégig, a törvény nem hagy mérlegelési szabadságot: 2018. március elsején a nőt szabadon kellett volna engedni. Az ügyészség azonban keményen elkezdett újra dolgozni az ügyön, hogy további olyan eseteket találhassanak, amelyekkel megvádolhatják a gyilkos nővért, és találtak is. Az újabb tárgyalásokig tehát az immár 68 éves Genene Jones biztosan börtönben marad. Egyes források negyven lehetséges áldozatról beszélnek, mások akár hatvan gyermek halálát is az ő számlájára írnák – a pontos szám továbbra is ismeretlen.

Az indíték

Egy ilyen sorozatgyilkosnál a legfontosabb kérdés az indíték. Hiszen egészségügyi dolgozóként Jones az emberek megsegítésére vállalkozott, és ha nem volna már az is éppen elég borzasztó, hogy emberek halálát okozta, ráadásul teljesen védtelen kisgyerekek voltak az áldozatai.

Ahogyan Harold Shipman esetében sem volt egyértelmű a motiváció, úgy Genene Jonesnál is több lehetőséget is felvetettek a szakértők. Több ízben felmerült a Münchausen by proxy szindróma gyanúja. Ez a kórkép azonban a leggyakrabban anyáknál fordul elő: figyelemért sóvárogva, önmagukat és áldozatos munkájukat a középpontba helyezve betegítik meg saját gyermekeiket. A szindróma vitatott, ugyanis számos szaktekintély nem tekinti valódi betegségnek, csupán a gyermekbántalmazás egy különösen kegyetlen formájának.

Ennél sokkal valószínűbb az, hogy Genene Jonesnak úgynevezett hősszindrómája van. Ez a betegség legnagyobb arányban közszolgáknál fordul elő, úgy, mint rendőröknél, tűzoltóknál… és az egészségügyi dolgozóknál. A jelenség azt takarja, hogy az illető szánt szándékkal idéz elő veszélyhelyzeteket, hogy azokat megoldhassa. Genene Jonest saját egója és nárcizmusa vezette arra, hogy a gyerekeket szándékosan megbetegítse, veszélybe sodorja, hogy utána megmentésükkel bizonyíthassa szaktudását és hozzáértését. Éppenséggel „csak” túl sokszor fordult tragédiába az ügyködése.

 

 

Genene Jones életének és bűneinek megfilmesítését két ízben tekinthetjük meg, bár az egyiknél kilóg a lóláb, ugyanis inkább csak inspirációként nevezhetjük meg a Halál Angyalát. A felvezetőben is említett Stephen King-féle Tortúra igazi klasszikus a műfajban; valamint mindössze egy évvel később készült egy tévéfilm is, mely Kathleen Holland doktornő szempontjából mutatja be a drámát.

 

Misery (1990) (Tortúra)

Stephen King egyik legjobb, szépirodalmi igénnyel megírt regényében az író Paul Sheldon az isten háta mögött autóbalesetet szenved egy hóviharban. Szerencséjére (vagy szerencsétlenségére) megmenti Annie „Én vagyok a legnagyobb rajongója” Wilkes, aki szakképzett nővérként el is látja komoly sérüléseit. Paulnak mindkét lába eltört, így Annie házának rabjává válik, míg meg nem gyógyul. Idővel azonban kiderül, hogy első számú rajongója nem akarja, hogy elmenjen…
A film során fény derül rá, hogy Annie Wilkes több gyilkosságért is felel, és kapcsolatba hozták a nővéri munkája során történt halálesetekkel is, melyek Genene Jones ügyéhez hasonlóan kisgyermekekkel történtek. Annie Wilkes azonban a valóságban megnyerő nővérhez képest idealizáltabb „főgonosz”, ugyanis szemlátomást – és történet folyamán tettekben is megnyilvánuló – mentális problémákkal küzd, például a mániás depresszió tipikus tüneteit mutatja.

A regényt 1990-ben dolgozták fel James Caan és Kathy Bates főszereplésével. Utóbbi életének talán legnagyobb alakítását nyújtotta, és ennek a filmnek köszönhetően vált a horror zsáner kedvelt szubrettjévé. Annie Wilkes megformálása minden idők egyik talán legmegérdemeltebb Oscar-díját hozta el a színésznőnek.
A film mellett színpadra is nagy sikerrel adaptálták a művet, először Simon Moore, később pedig William Goldman írta meg a színdarabot. Utóbbit 2015-2016-ban játszották Bruce Willis és Laurie Metcalf főszereplésével (utóbbi játékát díjazták is).

A darabot nagy sikerrel játsszák Magyarországon is, melyről beszámolóinkat ITT és ITT olvashatjátok.

Mind a regényt, a filmet és a színdarabot is jó szívvel ajánlom mindenkinek, nem csak Stephen King-rajongóknak, mert a maga zsánerében mindegyik igen magas színvonalat képvisel.

Értékelés: 10/10

 

Deadly Medicine (1991) (Gyilkos gyógyír)

 

Ez a második film sajnos egyáltalán nem olyan hálás téma, mint a Tortúra. A történetet Kathleen Holland doktornő szemszögéből bemutató filmben Genene Jones nem túl sokat szerepel, és semmiképpen se várjunk tőle még thrillerbe való elhajlást sem. Sokkal inkább koncentrál az eset jogi következményeire: végigkísérhetjük, ahogyan az ügyész először a doktornőt szorongatja a felmerülő gyanúk okán, később pedig összefognak, hogy együtt szerezhessenek bizonyítékot a nővér ellen.

Viszonylag érzékeny embernek tartom magam, de ezalatt a film alatt arcizmom se rezdült a gyerekekért, a doktornőért meg végképp nem. Pontosan ez volt a probléma a filmmel: olyannyira Kathleen Hollandot helyezték a középpontba, olyannyira az ő mártíromságára koncentrálnak az írók, hogy a nézőhöz el sem jut mindaz a gonoszság, amit Genene Jones elkövetett, sem pedig az a tragédia, amit a gyerekek halála jelentett. Egyetlen pozitív pontjaként azt tudnám kiemelni, hogy a filmben megjelennek a szülők is, akik némileg segítenek átérezni a történet tragikusságát, de közel sem kellőképpen.

Ettől függetlenül méltatnom kell a Kathleent játszó Veronica Hamel játékát, mert elvitte a hátán a filmet. Ugyanazt tudom felhozni ezzel a filmmel kapcsolatban is, ami a tévéfilmek jelentős részére igaz: minden klappolna, csak egyszerűen nincs jól megírva.
Ha eljutottál idáig a cikk elolvasásával, azt mondom, nyugodt szívvel megspórolhatod magadnak ezt a másfél órát. Amennyiben Genene Jones ügye érdekel, ez a film nem fog plusz információt nyújtani semmiben. Ha valamilyen okból kifolyólag szereted az érzelgős, de teljesen súlytalan tévéfilmeket, úgy egy vasárnap délutánt rászánhatsz. De nem lesz túl izgalmas délután.

Értékelés: 3/10

Blissenobiarella