Úgy hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a The Nun a 2018-as esztendő egyik legjobban várt horrorja volt. A James Wan nevéhez fűződő Conjuring-univerzum ezáltal egy újabb darabbal bővült, de nézzük meg részletesebben, hogyan is teljesített a nem kis hírveréssel érkező apácás horror.

A Conjuring világához tartozó eddigi négy alkotásból három esetében bátran beszélhetünk elsöprő sikerről. Ha pedig az első Annabelle-film botlását a feledés jótékony homályába hagyjuk burkolózni, viszonylag kevés objektív ellenérvet tudnánk felsorakoztatni ezen elismertség létjogosultságát tárgyalva. Minderre alapozva tehát jogos volt az a fajta lelkesedés, amely a The Nun-t előzte meg; a Conjuring 2-ben ugyanis a készítőknek sikerült azt, amit manapság keveseknek: az apácabőrbe bújt Valak személyében egy olyan gonosz karaktert alkotni, amely még a tapasztaltabb horror-rajongók számára is kifejezetten értékelhető volt. Adva volt tehát egy remek alap, amire építeni lehetett, vagy ha a sport szakmai nyelvén akarunk fogalmazni: a The Nun előtt hatalmas ziccer adódott, hogy beírja magát a horror-történelembe.

A film eredettörténet révén az 1952-es esztendőbe kalauzol bennünket el, hogy megismertesse velünk az apáca-démon megszületését kiváltó eseményeket, amelyek később, a már ismert módon a Warren-házaspár életére is hatással voltak. A Romániában található Cârța-kolostorhoz egy rejtélyes és bizarr öngyilkossági eset okán küldik főhőseinket, Burke atyát, és egy novíciust, Irene-nővért, hogy járjanak utána az egyházi berkeken belül nagy port kavaró tettet kiindító okoknak.

A kolostor nem mondható átlagos helynek: múltjának köszönhetően ugyanis a Vatikán rajta tartja figyelő szemeit, a helyiek pedig inkább jobbnak látják nagy ívben elkerülni, az évszázadok óta terjengő mendemondák miatt. Nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy főszereplőink – immár kiegészülve egy harmadik féllel is – rájöjjenek arra, hogy a rémhírek jól megalapozottak, és saját bőrükön tapasztalják meg a Gonosz ténykedését.

Első hallásra nem hangzik túl bonyolultnak a történet, és valóban, a The Nun nem egy több szálon futó cselekménykavalkáddal akarja levenni a lábáról a nézőt – ragaszkodva ezzel a Conjuring-filmeknél már bevált recepthez. Ha már itt tartunk, úgy gondolom, érdemes néhány mondatot szánni a már sokat emlegetett sikerre, hiszen odáig rendben van, hogy szeretjük James Wan produkcióit, de mégis mi lehet ennek az oka? A Conjuring-filmek titka két fő alappillérben rejlik. Egy részről sikerült a téma klasszikusnak mondható elemeit úgy egybegyúrni, hogy afféle ismeretlen ismerős-hatást keltve képes legyen egyszerre újat mutatni, és a hagyományokat feleleveníteni.

Másodsorban, az atmoszféra megformálásában a készítők olyan eszközökhöz, motívumokhoz nyúltak, amiknek segítségével képesek voltak megfelelően nyomasztó légkört teremteni, ami, valljuk be, az utóbbi években keveseknek sikerült. Hiába rezgett a léc a valóságban Warrenék történeteit illetően, hiába viszonyulnak sokan erős szkepticizmussal az Amityville-sztorihoz, a Perron-család történetéhez, vagy épp az enfieldi poltegeist-jelenséghez, a film megtekintése közben mégsem ezek a racionális ellenérvek dübörögnek a néző fejében.

A The Nun azonban sajnálatos módon több ponton is gyengébben teljesít, mint elődei. Hiába a rengeteg potenciállal rendelkező alap, a film valahogy, egész egyszerűen fogalmazva félresiklott. Minden aduász – a helyszínválasztás, a téma, és Valak – ellenére a hatás korántsem az, mint amire sokan számítottunk. Az első húsz perc-fél órában gyakorlatilag mintha egy másik filmet kezdenénk el nézni, amely arcátlan módon másolja Wan munkásságát, ellenben sajnos nem erről van szó, sőt, épp ellenkezőleg: a The Nun kezdte el másolni a gagyibbnál gagyibb tucathorrorok kliséit. Ennek a sajnálatos jelenségnek a kicsúcsosodása a jópofának szánt karakter, Frenchie mibenléte. A környéket már jól ismerő, ide telepedő kanadai fiatalember személyében egy elképesztően idegesítő, és kommersz figurát sikerült a nézők nyakába szabadítani. Frenchie egyszerű, mint a faék, de szíve a helyén van, és természetesen nem mulasztja el a lehetőséget, hogy minden szembejövő nőnek mondjon valami frappánsat, és arcpirítót. Ennek köszönhetően olyan párbeszédek szem- és fültanúi lehetünk, mint a Halálos Iramban-franchise bármely epizódjában, ahol a főhősök egymás rendkívül színvonalas ugratásával szeretnének mosolyt csalni mindenki más arcára, de végeredményben pusztán a szekunder szégyenérzet marad nekünk, nézőknek.

Nem szeretnék olyan szőrszálhasogató lenni, hogy a készítők történelmi ismereteinek alaposságát kérdőjelezzem meg, de mégis ezt kell tennem. Corin Hardy, a rendező ugyanis az ötvenes évek Romániáját egy kicsit visszamaradottabb, de voltaképpen vidám helynek ábrázolja, ahol úgy grasszálnak keresztül-kasul a Vatikán amerikai papjai, ahogy épp kedvük támad. Az emberek szabadon termesztgetik növényeiket, nevelik állataikat, néha betérnek az angol nyelvű cégérrel ellátott fogadókba – kommunizmusnak és diktatúrának pedig a leghalványabb jele sincs.

A The Nun nagy szerencséje, hogy a múltja mondhatni részben megmentette a bukástól, valamint hogy az alapvetően gyalázatos teljesítmény ellenére itt-ott sikerült enyhíteni a csorbát. A látványvilágra természetesen nem lehet panasz, a történet bár kiszámítható, de mégis rendelkezik egyfajta csavarral, ami előnyére szolgál. Az utolsó percekben – ahol a The Nun cselekménye összekapcsolódik a Warren-házaspár történetével – pedig, ha rövid időre is, de visszaköszön az a hangulat, ami miatt megszerettük a Conjuring világát.

Annak ellenére, hogy a The Nun nem a várt színvonalat hozza, James Wan univerzuma tovább fog gyarapodni, hiszen máris újabb híreket olvashatunk az újabb Annabelle-film sztorijáról, a Conjuring harmadik epizódjáról, és, ha minden igaz, előbb-utóbb egy Crooked Man-filmmel is gazdagabbak leszünk.

Értékelés: 3,5/10

Kinek ajánljuk: A Conjuring-univerzum-rajongóinak, akik kellően felkészültek a csalódásra.

(Absvrd)