Érdekes módon a 2017 utolsó negyedévében moziba került Mother! jóformán teljesen visszhang nélkül maradt kis szerkesztőségünk berkein belül és év végi toplistánk keretében sem került említésre. Pedig a mozikban sajnos elég ritka vendégnek számító pszichológiai horror/dráma műfajpárosítás és a nem akármilyen sztárparádé láttán azért illett volna megemlékeznünk Darren Aronofsky új filmjéről. De ami késik nem múlik, mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja.

Darren Aronofsky munkássága számomra eléggé megosztó. Egyrészt ott van az igen emlékezetes Rekviem egy álomért a mindig bejövős drogos-trip alműfajból, a “talán ugyan kicsit többet vártam tőle, de Natalie Portman miatt azért csak érdemes megnézni” Fekete Hattyú és a kellemes-heroikus-limonádé Pankrátor is megérte a mozijegy árát. Ennek antitéziseként ott van az egy barátom által hülyére dicsért Forrás, mely számomra egy rendkívül negédes és elvont spiritiszta valaminek jött át, majd jött a 2014-es Noé, mely olyan benyomást tett rám – már amennyire fel tudom idézni -, mintha Aronofsky a Bibliát és a Gyűrűk urát egyszerre akarta volna megfilmesíteni. Az elgondolás nyilván az lehetett, hogy minden magára valamit is adó rendezőnek kötelező egy keresztény filmet forgatni valamikor a pályafutása derekán, de lehet ezzel még várni kellett volna egy pár évet. Annál is inkább, mert három évvel később elkészült filmje a Mother! is egy bibliai allegóriára épül, ám a fantasy elemek helyett ezúttal a pszichológiai horror műfajával kacérkodik a fenn említett úriember.

Ha már a bevezetőben az év végi toplisták szóba kerültek, a 2016-os év egyik legkedvesebb filmje számomra Thomas Dekker Jack Goes Home című alkotása, mely – minő meglepő – maga is a lélektani horror műfajával operál. Hiba lenne azonban párhuzamot vonni a két film között, hiszen Dekker műve a gyászt, míg Aronofsky alkotása egy kissé elvontabb, nehezebben megfogható témát feszeget. Csupán azért hoztam fel példaként a Jack Goes Home-ot, hogy lássuk, a lélektani drámák horrorisztikus ábrázolása közel sem annyira elterjedt, mint ahogy azt az elkészült filmek minősége sejtetni engedné.

A fiatal lány (Jennifer Lawrence) egyedül ébred a szobájában. A hatalmas, szépen rendben tartott ház folyosóin végigmenve férjét szólongatja, akit végül a ház előtt, a kertben talál meg. Férje (Javier Bardem) író, aki évek óta alkotói válsággal küzd, hiába zárkózik be féltve őrzött irodájába akár órákra is naponta, egy sort sem képes kipréselni magából. A pár mindennapjait egy furcsa férfi (Ed Harris) érkezése zavarja meg, aki az író nagy rajongójának vallja magát és az első, a házban töltött éjszaka után nem is igen akaródzik távozni, a lány rosszallásának ellenére sem. Olyannyira maradni szeretne, hogy rövidesen felesége (Michelle Pfeiffer) is feltűnik a színen, akit két, leendő örökségükön veszekedő fiuk is követ. A testvérpár vitája végül annyira eldurvul, hogy az idősebb halálosan megsebesíti a fiatalabbat. A halotti torra összegyűlő emberek sáskarajként lepik el a házat, amit végül a lány nem bír tovább cérnával és elzavarja a hívatlan vendégeket.

Talán így a szinopszis alapján is látható, hogy a Mother! nem más, mint egy nagyívű allegória, mely a talán a legegyszerűbben így értelmezhető (nyilván más értelmezés is lehetséges): Az Anya a Föld, melyet Ő – így hivatkozik rá Aronofsky egész végig – az író/Isten teremtett, méhének gyümölcse pedig a teremtés koronája, mindennek a végső értelme. Amint a teremtő kezdi túltenni magát az alkotói válságán, úgy kezdi benépesíteni a világot. Először Ádám – a Férfi (Ed Harris) személyében, majd rövidesen az ő Évája (Michelle Pfeiffer) is feltűnik a színen, melyet az első testvérgyilkosság követ. A Föld/Anya számára terhes az ember jelenléte, később pedig az emberek azok, akik méhének gyümölcsétől is megfosztják. Az Anya inkább pusztítaná el az egész mindenséget, csak ne kelljen látnia, ahogy az író szörnyűséges teremtményei megrontják az otthonát, mely számára maga volt az Édennek kertje. Az író azonban nem adja fel: a sokadik kudarc után is újrakezdi: az elpusztult világ romjain az Anya szeretetének kristállyá szilárdult magját továbbörökítve egy talán szebb jövőnek.

Érdekes látni Aronofsky állásfoglalását teológiai kérdésekben is: számára Isten maga sem mentes az emberinek titulált gyarlóságoktól: büszke, vágyakozik az elismertség után, saját céljának megvalósulásáért még a szerelmének és tulajdon gyermekének feláldozása sem drága. Nyilván nehezen kerülhető ki a negatív végkicsengés: a Földet az ember elkerülhetetlenül elpusztítja, a Mother – Anya – szó után tett felkiáltójel egyértelmű segélykiáltásnak fogható fel. A meglehetősen negatív felhangok ellenére a lezárás akár pozitívan is értelmezhető: a remény nem hamvad el az Anyával együtt, az újrakezdés lehetősége nem vész el.

Joggal kérdezhetjük, hol van a horror ebben a bibliai témájú allegória-drámában? Néhányakat lehet ki kell ábrándítsak, de az egy-két a film vége felé vászonra kerülő erősebb jelenetet leszámítva a horror elemek egészen indirekt módon szövődnek a történetbe. Az az igazság, hogy annak ellenére, hogy a Mother! lényegében egyetlen jumpscare-t, direkt félelmetes jelenetet vagy erős hanghatást sem tartalmaz, számomra mégis azonnal felkerült a legnyomasztóbb filmes élmények listájára. Az Anya tehetetlensége az, mely olyan mértékben süt a képkockákról, hogy valóban és szabályosan kellemetlenné teszi a Mother! megtekintését. A házat elárasztó, mindenre fittyet hányó vadidegen férfiak és nők elleni kvázi szélmalomharca már a néző számára is rossz érzést szül. Néha szabályosan szégyelltem magam a házigazda intim szféráját megszentségtelenítő tömegek helyett is. Mindehhez nagyban hozzájárul az a fényképezési lelemény is, hogy a kamera igen ritkán hagyja el az Anya közvetlen közeleségét, így ennek és a szűk látószögnek köszönhetően gyakorlatilag első kézből értesülhetünk arról, mit is kellett átélnie.

A Mother! egy újabb bizonyíték arra, hogy érdemes igényes horror-drámákat csinálni. Persze a producerek szeretnek biztosra menni és a kritikusok helyett inkább a fizetőképes fogyasztók véleményét hajlamosak számításba venni. Darren Aronofsky-nak megvolt a presztízse ahhoz, hogy egy ilyen formabontó filmet tető alá hozhasson és azt kell mondjam, nem került ki rosszul a dologból a végelszámolásnál – nálam legalábbis – és a bekerülési költség másfélszeresét azért csak kitermelte a mozipénztáraknál. Jennifer Lawrence-et mindig szívesen nézem – ezúttal az alakítására sem lehetett panasz, talán ez az eddigi legerősebb volt, amit tőle láttam -, Javier Barden pedig tökéletes választásnak bizonyult az író/Isten szerepére. Ha Aronofsky a kötelező bibliás filmjét nem a Noé-ra lőtte volna el, akár azt is mondhatnánk, hogy ez a kötelező gyakorlat elég jól sikerült. Így csak annyit mondhatunk, hogy talán jobb lenne tutajépítő és állatterelgető ősünk furcsán interpretált történetét alaposan eltemetni emlékezetünk mélyére és helyette inkább a Mother!-t még egyszer megnézni.

Értékelés: 8/10

Gabblack