Annak ellenére, hogy a horror műfaja évről évre egyre szélesebb közönséget szólít meg, még napjainkban is igen kevés olyan, a szcénához köthető karaktert tudunk felsorolni, akiknek neve a zsáner rajongótáborát erősítő embereken kívül, a laikusok számára is ismerősen hangzik. Néhány évvel ezelőtt azonban Slenderman figurája elindult azon az úton, amely egy idő után olyan hírnévhez juttatta, amilyennel például Freddy, Jason, az Alien, vagy akár a Kör Samarája büszkélkedhet.

2009 júniusában járunk, amikor a Something Awful nevű internetes portál egyik szerkesztője gondol egyet, és egy érdekes felhívást intéz az oldal olvasóihoz: a vállalkozó kedvű, kellő kreativitással megáldott embereket arra kéri, hozzanak létre olyan fényképeket, amelyek valamilyen paranormális jelenséget örökítenek meg. Túlzott kikötések nincsenek, a versenyzők a saját fantáziájuk mellet a különféle képszerkesztő eszközökön át szinte bármit használhatnak, a végcél valami eredetien bizarr idézőjeles megörökítése. Ahogyan azt sejthető, rengeteg – változó színvonalú – pályamunka érkezik, amelyek közül azonban kiemelkedik egy bizonyos Eric Knudsen névre hallgató úr terméke. Eric (Victor Surge álnéven) visz egy csavart a történetbe, és vetélytársaitól eltérően nem pusztán az adott téma képi megjelenítését dolgozza ki, hanem egy frappáns háttértörténettel is előrukkol, a csatolt pályamunkákhoz pedig egy kis leírást mellékel, az életszerűség és a hihetőség látszatát erősítve. A két fotón a háttérben megbújva egy természetellenesen magas figurát vehetünk észre, aki bár a rémületkeltés semmilyen profán formáját nem hordozza magán, a képet elnézve, beleképzelve magunkat a szituációba, aligha szeretnénk helyet cserélni a fotón gyanútlanul tébláboló gyerekekkel.

Eric ötletes és eredeti húzása megteszi hatását, és ezzel útjára is indul az arctalan, öltönyös lény legendája – a Slenderman kifejezés egyébként magától a figura kiagyalójától származik, bár az ő verziójában még a két szótag külön írva szerepel, nem mintha ez bármilyen különösebb lényegi változást eredményezne. Slenderman karaktere valósággal berobban az internet világába, és a sokat emlegetett hólabda-effektus itt is érvényesülni kezd. Az ‘eredeti’ két kép hamarosan töb száz, több ezer egyéb műalkotás inspirációjaként kezd szolgálni, ugyanekkor pedig sokak fantáziáját is megmozgatja, és lassan, de biztosan elkezd kiépülni a Slenderman-mondakör. Gombamód szaporodnak a képek, videók, hangfelvételek, valamint a vadabbnál vadabb élménybeszámolók, amelyek egytől egyig a bizarr figura létezését próbálják több-kevesebb sikerrel bebizonyítani. Slendermanből valóságos sztár lesz, és, ahogyan ez szokott lenni, egyre többen vannak azok, akik a dezinformációk, az ügyesebbnél ügyesebb hamisítványok és történetek hatására tényleg elkezdenek hinni a lény létezésében.

Néhány év elteltével már a helyzet úgy áll, hogy egymást az őrület határáig hergelő fórumozók a monitor mögül, egyre gyorsuló szívverés közepette, a billentyűzetet hevesen csapkodva próbálják bizonygatni az igazukat, ami szerint ők valóban látták Slendermant, akinek megjelenése egyébként viszonylag rövid idő alatt standardizálódik. Az esetek jelentős többségében egy groteszk módon magas, vékony alakról van szó, aki öltönyt visel, és híján van bármiféle arcvonásnak. Olykor ezt a bizalomgerjesztőnek nehezen mondható külsőt kiegészítik valamiféle csápok, karok, amiknek funkciójáról persze külön teóriák születnek. Azok, akik még esetleg nem ismerik a jelenséget, joggal zsörtölődhetnek, hogy mégis mi teszi annyira ijesztővé Slendermant, mi az, amitől mondhatni különlegessé válik.

A horror által adott széles repertoárban a szereplőkkel szinte mindig valamilyen ok-okozati folyamat révén történnek azok a dolgok, amelyeket mi, nézők figyelemmel kísérhetünk (egyedüli kivételt bizonyos esetekben a földönkívüliekkel való kontaktálás jelent, hiszen ott néhányszor a gyanútlan áldozat vétlen keveredik bele a helyzetbe). Slenderman esetében azonban elmondhatjuk – amennyiben úgy döntünk, hogy hiszünk a legendának – hogy egy óvatlan pillanat is elég ahhoz, hogy a nyakunkba szabaduljon a lény, aki elől talán csak az alacsonyabb belmagassággal rendelkező lakások tulajai érezhetik magukat az átlagnál egy fokkal nagyobb mértékben biztonságban. Ráadásként, Slenderman esetében elég egyszeri találkozás is ahhoz, hogy attól a pillanattól kezdve életünk egy kellemetlen részévé váljon. Ami különösen érdekessé, és hatékonnyá teszi a karaktert, az annak szabadon való formálhatósága, hiszen Slenderman megannyi különböző történetben szerepel más és másféle módon interpretálva.

Bár többnyire negatív figura képében tetszeleg, találhatunk olyan sztorikat is, ahol egyfajta atyáskodó, őrangyal szerepben tűnik fel, aki afféle távoli, örökké éber őrszemként vigyáz az emberre – különösen bizonyos gyerekekre. Arra, hogy ezek a gyerekek mitől azok a bizonyos gyerekek, és pláne kik ők, a cikk megírását megelőző kutatómunka során nem sikerült rájönnöm, bár talán a kedves olvasó sem rója fel hibának, amiért túlzottan mélyen nem ástam bele magam a lény gyermek-preferenciáját (ha van is ilyen szóösszetétel, egészen rosszul hangzik) érintő részletekbe. Azonban mindezek ellenére, vagy épp ezzel együtt, a standard értelmezést alapul véve Slenderman inkább tűnik rosszindulatú lénynek, mintsem egy zord külsővel megvert, de érző belsővel megáldott misztikus bébicsősznek. Klasszikus értelemben vett módon fizikai erőszakot nem követ el, hiszen bizarr viselkedésének leírására leginkább a mára már közhellyé vált passzív-agresszív szót használhatjuk, amely általában a történetek végén csúcsosodik ki valamilyen közelebbi kontaktusban. Legtöbbször az általa generált félelemmel operál, a tetőfokára hágó paranoid, hiszterikus őrület pedig vadabbnál vadabb tettekre sarkallja az áldozatokat. Slenderman sikeres akciói során egy olyan, a hétköznapi ember számára ismeretlen helyre – amit akár hívhatunk másik dimenziónak is – ragadja el a szerencsétlen delikvenst, ami semmiképp sem része ami világunknak. Bizonyos verziókban Slenderman kegyeit el lehet nyerni, így egyfajta szolgai viszony alakulhat ki – ennek az elemnek később még szerepe lesz a mondakör valós hatásait illetően.

Slenderman karaktere ösztönös, mélyen nyugvó emberi félelmekre épít, olyan érzésekre, amik szinte mindannyiunkban megtalálhatóak. Az arctalan, személytelen figura felruházható szinte bármilyen akarattal, tettei pedig az egyén rettegést kiváltó gondolatait implikálhatják. Lénye megtestesítheti az örökké figyelő, ismeretlen zaklatót, a titokzatos, az embert bármikor megtámadható, nem evilági entitást, vagy épp a fejünkbe férkőző, láthatatlan ellenséget, aki szellemi és/vagy fizikai erőfölényét kihasználva bábuként használhat fel minket. Egyes szakemberek – igen, Slendermannel már szakemberek is foglalkoznak(!)- szerint ez a fajta unverzalitás jelenti a legenda sikersztori mivoltának kulcsát.

2014 május 31-ét írunk amikor egy brutális bűncselekmény rázza meg az amerikai – majd később a nemzetközi sajtót. Egy szúrt sebekből vérző fiatal lány az életéért küzdve kúszik ki egy, a Wisconsin állambéli Waukeshában található erdőből, és nagy szerencséjére talál rá egy arra járó biciklis, aki nyomban riasztja a hatóságokat. Payton Leutnert, bár élete egy hajszálon múlik, de végül sikerül megmenteni, annak ellenére, hogy egy tizenhárom centiméter hosszúságú késsel tizenkilencszer (!) szúrják meg – ennél pedig jóval kevesebbért is sokan távoztak az élők sorából. Ami azonban igazán nagy sajtóvisszhangot kelt, az az elkövetők kiléte: a tettes ugyanis két, esetlen külsejű, ártatlan arcocskájú tizenkét éves lány, Anissa Weier és Morgan Geyser.

Az előre eltervezett cselekmény motivációs hátterében pedig kitalálhatjuk mi áll – igen, a jó öreg Slenderman, az internet és a Creepypasta titokzatos sztárja. Anissa és Morgan egy pillanatig sem tagadták bűnösségüket, mindketten állították, hogy tettükkel Slendermant akarták lenyűgözni, hogy ezáltal barátai, követői lehessenek, valamint, hogy családjukat megóvják. Isten malmai lassan őrölnek, és éveken át tartó eljárás  után bizonyosodik be az, amit a józan eszű olvasó már néhány másodperc után is sejthet: mindkét lány súlyos pszichiátriai problémákkal küzd, az elmeorvosi szakértők bevonásával zajló jogi procedúra végül 2018 februárjában ér véget. Morgan Geysernél a skizofrénia egy formáját állapítják meg, ez a diagnózis pedig alátámasztja a lány vizuális és akusztikus hallucinációiról szóló beszámolóit. A körülmények figyelembevételével az esküdtszék ítéletének értelmében gyilkossági kísérletért 2017 decemberében Anissa Weiert huszonöt évnyi elzárásra és gyógykezelésre ítélik, 2018 februárjában pedig Morgan Geysert 40 évet kap, amelyet társához hasonlóan szintén elmegyógyintézetben kell letöltenie.

Ahogyan az ilyenkor lenni szokott az extrém esetért sokan felelőssé tették a horrort, mint műfajt, úgy, ahogy van, Waukesha iskoláiban a Creepypasta oldalát pedig nemes egyszerűséggel letiltották. A késelést követő héten Slenderman karakterének megálmodója, Eric Knudsen nyilvánosan fejezi ki együttérzését az érintettekkel szemben a Creepypasta Wiki adminisztrátora pedig hosszas magyarázkodásra kényszerül, amelyben azt taglalja, hogy az oldal soha, semmilyen formában nem buzdít erőszakra, gyilkosságra, vagy bármilyen okkult rituálé lebonyolítására. Talán ez az a történet, és ezek azok a mozzanatok, amik alapján elmondhatjuk, hogy bár elsőre túlzásnak tűnhet, de Slenderman jelensége valamilyen módon tükröt tart korunk társadalma felé.

Slenderman a botrányok ellenére (sőt) a mai napig és virul. Az elmúlt években számos filmrendezőt (profiktól a lelkes amatőrökön át) ihletett meg – amelyek közül az egyik legjobban sikerült, legeredetibb darab a Marble Hornets YouTube sorozata. Ezen felül Slenderman természetesen a számítógépes játékok világát is meghódította. A lény valamilyen módon, szerencsés és szerencsétlen véletlenek folytán a huszonegyedik századi világ egyik legismertebb mitikus lényévé vált, és története, karaktere olyan sikerre és népszerűségre tett szert, mire alkotója, azon a bizonyos 2009-es nyári napon, amikor billentyűzetet ragadott, legvadabb álmaiban sem mert gondolni.

(Absvrd)