Minden szakmának megvannak azon képviselői, akiket igazi mesterként tartanak számon, akit a követőik nem csak másolni szeretnének, de arra is vágynak, hogy jobbak legyenek nála. Hiszen tökélyre fejleszteni magunkat valamiben igazi büszkeségnek számít, a dicsfény pedig ragyoghat koponyánk körül, ha majd távozunk az élők közül, és az utókor megemlékezik a nevünkre. De van különbség aközött, hogy valaki híres, megbecsült, vagy hírhedt és rettegett, mégsem különülnek el ezek az emberek, hiszen ugyanúgy emlékezünk mindkét kategóriára, sőt Adolf Hitler és Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus is örökre beírták a nevüket a történelemkönyvbe, míg a legmeghatározóbb feltalálókat nem biztos, hogy fel tudnánk sorolni hirtelenjében. Ted Bundy a sorozatgyilkosok között tűnik ki, legfőképpen azért, mert sosem tudták semmilyen pszichiátriai kategóriába besorolni, illetve sohasem esett ki a szerepéből, az utolsó pillanatig meg volt győződve arról, hogy elkerülheti az igazságszolgáltatást, valamint a kivégzését. Igazi pszichopata… vagy szociopata…nah itt kezdődik a probléma…

Gyermekkor

Ted Bundy születésekor a Theodore Robert Cowell nevet kapta, de az igazi apja valódi személyazonosságát sohasem ismerhette meg. Édesanyja, Eleanor Louise Cowell (1924-2012) 1946. november huszonnegyedikén szülte meg kisfiát a vermonti Burlingtonban. Édesapaként a születési anyakönyvi kivonaton egy bizonyos Lloyd Marshallt jelölt meg, de de ezt később cáfolta, így a szülő valódi személyazonosságára máig nem derült fény. A nő, hogy elkerülje a szégyent, anyjáéknál keresett menedéket, akik támogatták a meséjét, miszerint a fiú az öccse, tehát testvérek a Cowell családban. Talán emiatt tippeltek arra később (Stephen Michaud, Hugh Aynesworth: The Only Living Witness: The True Story of Serial Sex Killer Ted Bundy), hogy az igazság hasonló lehet, és a kettőjük nemzője azonos személy, tehát vérfertőző kapcsolatból származhat – azonban ne felejtsük, hogy ez puszta találgatás, ami a szomszédi- és baráti körökben nem ritka, ha pár perc hírnévre vágynának. Annyi bizonyos, hogy az álca sokáig fennmaradhatott, tökéletes családi képet vetítettek a kis Ted elé, semmi oka nem volt rá, hogy kételkedjen mindebben. Pont ezért zavaros az a tény, hogy a felnőtt férfi azt állította, tudatában volt az információnak, azonban – beteges hazudozó lévén – többféle verziót is megjelölt a barátainak, párjainak az igazság kiderülésének körülményeiről. Barátnőjének azt állította, hogy már öt évesen megtudta, hogy törvénytelen gyermek, mindezt annak köszönhette, hogy az egyik unokatestvére kikotyogta neki; de a fent említett önéletrajz íróinak azt nyilatkozta, hogy maga bukkant rá a születési anyakönyvi kivonatra; Ann Rule pedig úgy tudta, hogy csak jóval később, 1969-ben döbbent rá az igazságra, amikor Vermontban járt.

Ted Bundy hazudozó természetének köszönhetően rengeteg kérdőjel van a múltjában. A nagyszülőkről is vegyesen nyilatkozott, eleinte azt hangoztatta, hogy rajongott a nagyapjáért, de később fény derült rá, hogy Samuel Cowell hirtelen haragú, rasszista családapa volt, aki rettegésben tartotta a szeretteit. Többször megverte őket, terrorizálta a szomszédokat is, így nem meglepő, hogy a kis Ted nagynénje, Julia Cowell szerint egyik éjjel arra ébredt, hogy a kisfiú késekkel rakta körbe a fekvő helyét és az ágya mellett állva mosolyog rá – szavainak szintén nem biztos, hogy túl sok valóságalapja volt, hiszen depressziója miatt kezelték az akkoriban elterjedt elektrosokk terápiával is, ami károsíthatja a memóriát (is). Annyi bizonyos, hogy Louise 1950-ben otthagyta a családi fészket, felvette a Nelson nevet és a washingtoni Tacomába költöztek az unokatestvéréékhez, Allan és Jane Scotthoz. Itt aztán 1951-ben összeismerkedett egy katonai szakáccsal, Johnny Culpepper Bundyval, aki nem sokra rá elvette feleségül, és kezdetét vette Theodore Robert Bundy új élete.

Az ellentmondásos információk abból fakadhatnak, hogy mindenki más képet kapott vagy éppen mondott a fiatal Tedről. A rokonság és a szomszédok szerint hallgatag és visszahúzódó kisfiú volt, a tanárai csendesnek, de jóravalónak és eszesnek látták, ő maga viszont úgy nyilatkozott barátainak, hogy sokat randalírozott a környéken, kukákat borogatva, erotikus magazinokat, detektív regényeket keresve, mert érdekelték a devianciák és a borzalmak. Ezzel szöges ellentétben az önéletrajz íróinak arról mesélt, hogy magánakvaló életet élt, megfigyelt, nem akart kitűnni, nem szocializálódott, így kerülte a többiek társaságát.
Mindez fenekestül felfordult a középiskolában már egy teljesen új Ted Bundyt ismerhettek meg a diákok. A fiú kikupálódott, elegánsan öltözött, finom modorra tett szert, kiváló beszédtehetséggel rendelkezett, jó tanácsokat osztogatott, és hamarosan közkedveltté vált. A sármos fiatalember a társaság középpontjává lett, azonban feltűnően kerülte a lányokat, sosem bonyolódott komoly szerelmi viszonyba. Sportolni kezdett, melyben hasonlóképpen sikerült az élre kerülnie, de leginkább a politikai kérdések foglalkoztatták.
Mindemellett állítólag párszor gyanúsítottként hallgatták ki autólopások és betörések kapcsán, de ezeket a mozzanatokat 18 éves kora után törölték a rendszerből – ez gyakori szokás amerika államaiban, hogy egy felnőtt tiszta lappal indulhasson, ne vegyék figyelembe a kamaszkori kilengéseiket.

 

Egyetemi évek

1965-ben előbb a  University of Puget Sound-ra, majd 1966-ban a Washingtoni Egyetemre került, ahol kezdetben kínait, majd pszichológiát hallgatott. 1967-ben ismerte meg nagy szerelmét, akire az irodalomban Stephanie Brooks néven hivatkoznak, de valószínű, hogy nem ez volt a lány valódi neve. Kapcsolatuk igencsak hektikusnak bizonyult, aminek nem tett jót, hogy Ted Bundy még mindig más személyiséget mutatott az egyetemen, illetve az alkalmi munkaadóinak. Egyesek szerint megbízhatatlan, késő, szeleburdi és nemtörődöm alak volt (lásd Ann Rule: The Stranger Beside Me), míg a tanárai szerint éles eszű, szorgalmas és okos diáknak számított. Valószínűleg a párja inkább ez előbbiből kaphatott, hiszen 1968-ban szakított vele, azzal indokolva döntését, hogy a férfi éretlen és nincsenek céljai. Természetesen ebben annak is szerepe lehetett, hogy ebben az évben hagyta ott Ted az egyetemet, illetve ekkor kezdett el politikával foglalkozni, a republikánusok oldalán.

A szakítás komolyan megviselte a férfit, visszatért gyökereihez, és meglátogatta a közelben élő rokonait. Először Arkansasba, majd Philadelphiába utazott, majd Washingtonba visszatérve megismerte új barátnőjét, az elvált, egy gyermekes Elizabeth Kloepfer Kendallt. Ted Bundy új erőt merített a kapcsolatból, folytatta tanulmányait, 1970-ben áttért a pszichológia szakra, ahol kiderült, hogy különleges tehetsége van hozzá. A tanárai, diáktársai csodálták és tisztelték, a kettős személyiségnek vége volt, megszületett a domináns, érett és sármos férfiú. 1972-ben Daniel J. Evans újraválasztási kampányában is szerepet vállalt, így ismét a republikánus oldalon vonult be a politikába. hatalmas népszerűségre tett szert, ismert és elismert személlyé vált, akinek minden szaván csüggtek a társaságokban. Így nem meglepő, hogy a sikeres választások után magasabb pozíciót is betölthetett, és Ross Davis – aki a Washington Állami Republikánus Párt ülnöke volt – személyi asszisztensévé avanzsálódott. Ted Bundy élete felfelé ívelt, magabiztosságában jelentkezett a Utah-i Egyetem jogi karára is, ahova döcögősen bár, de felvételt is nyert – a politikai hátszél, illetve a pszichológiai tanszéken elért eredményei jócskán megtámogatták amúgy átlagon aluli eredményét.

Nem tudni, hogy a véletlennek köszönhető-e, de a férfi ismét összefutott régi szerelmével, Stephanieval, méghozzá egy pártrendezvényen, 1973-ban, Kaliforniában. A nőt elvarázsolta a teljesen megváltozott, határozott, domináns, kifinomult és céltudatos Ted, aki ráadásul előkelő körökben is magabiztosan mozgott. Fellángolni látszott a régi tűz, és nem is sejthette, hogy a romantika, az udvarlások és a lánykérés utn, 1974 januárjában a férfi megszakít vele minden kapcsolatot. A férfi kegyetlen bosszút állt, és Stephanie teljesen értetlenül állt a fejlemények előtt, Ted csupán annyit mondott neki, mikor választ követelt a szakítás okára, hogy “Stephanie, fogalmam sincs, miről beszélsz”. Nem véletlenül mondták később, hogy a férfi sohasem esett ki a szerepéből, Ted Bundy képes volt egyik pillanatban dühöngeni, majd ártatlanul és őszintén rácsodálkozni, hogy miért néznek rá furcsán. Tökéletes színjáték, a kétely árnyéka nélkül, zseniális megtévesztő képesség. És még csak most kezdődött el minden.

 

Egy szörnyeteg felemelkedése

Ahogyan már az elején is elmondtuk, rengeteg a homályos és fals információ Ted Bundy ténykedéséről, ennek pedig legfőbb oka, hogy mindenkinek mást mesélt az életéről. Miután lebukott, egyre több gyilkosságot próbáltak meg bizonyítani, egyesek olyan messzire mentek, hogy a 14 éves kisfiúról is el tudták képzelni, Tacomában elrabolta és megölte a 8 éves Ann Marie Burrt. Ann Rule is tudni vélte, az első áldozatai 1969 környékéről származhatnak, amikor az államok között kocsikázott, a gyökereit és múltját kutatva. Nem kizárt, hogy ez időtájt valóban stopposokat szedett fel, majd végzett velük, de ezekre a feltételezésekre sosem találtak bizonyítékot. Ennek egyik fő oka az lehetett, hogy a kriminalisztikában a DNS profilozás csak 1984-re fejlődött ki igazán.
Az első eset, amely bizonyos, 1974-ben történt, az oregoni Washingtonban. Január negyedikén, a híres szakítás környékén, a 18 éves Karen Sparks-ot (Joni Lenz, Mary Adams, vagy Terri Caldwell – a valódi nevét már sosem tudjuk meg) megkötözve találták az alagsorban található hálószobájában. A lányt összeverték, az ágya egyik fémlábat mélyen a hüvelyébe tolták, de a csodával határos módon túlélte a borzalmakat, legalábbis testileg mindenképpen. A férfi azonban nem sokáig maradt tétlen, február elsején betört a 21 éves Lynda Ann Healy szobájába, eszméletlenre püfölte a lányt, majd felöltöztette és magával cipelte. A lakótársai reggelig észre sem vették a felfordulást, csak a csörgőóra zajára ébredve eszméltek rá, mi történhetett az éjszaka folyamán. A rendőrség semmilyen nyomot nem talált az elkövető személyét illetően, de annyi bizonyos volt, hogy valaki elhurcolta a nőt, mert vért és elszaggatott ruhát és ágyneműt leltek a helyszínen. Az esetek pedig egyre csak szaporodtak 1974 tavaszán, nagyjából havi egy-egy eltűnést észleltek a környéken, mind fiatal, csinos egyetemista lány volt.
Az egyik leghíresebb alakítását az április tizenhetedikei incidens után jelentették, amikor két tanú is arról számolt be, hogy egy begipszelt karú, sármos férfi kért tőlük segítséget, aki egy világos színű Volkswagen bogarat vezetett – erről a jelenetről emlékezik meg a Bárányok hallgatnak is. De vallomások ide vagy oda, sajnos ez nem nyújtott túl nagy segítséget a rendőrség számára, továbbra is a sötétben tapogatóztak.

Mindeközben Ted Bundy Olympiában dolgozott, ahol eltűnt nők keresésében segédkezett, és összeismerkedett Carole Ann Boone-nal. A nőnek fogalma sem lehetett róla, hogy a férfi miket művel szabadidejében, és mennyire sikeresen veti be a kedvenc sztoriját arról, hogy megsérült a keze, és segítségre volna szükség a vitorlásán. Számtalan nő jelentkezett tanúként, hogy elmondják, velük is próbálkozott a Ted néven bemutatkozó, megnyerő külsejű alak, de sokan végül faképnél hagyták, amikor a kocsihoz kísérte őket, és kiderült, máshol van kikötve a hajó. Azonban mégsem volt mindenki ennyire elővigyázatos, vagy éppen szerencsés, hiszen az egyik híres duplázását is ebben az időszakban sikerült elkövetnie. Július tizennegyedikén Issaquah-ban a strandon először a 23 éves Janice Anne Ottot, majd négy órával később a 19 éves Denise Marie Naslund csalta a bogárhátújába, majd rejtekhelyére cipelte a kocsiban leütött nőket és megerőszakolta, megölte őket. Egyik vallomása szerint az első lány még élt, amikor a másodikkal megérkezett, és kényszerítette Janice-t, hogy végignézze, ahogyan végez Marie-vel. Ezt azonban később visszavonta.

A vallomások alapján a rendőrség körözést adott ki a személyleírást, a nevet és az autót megjelölve, amelyre Bundy több ismerőse is jelezte, lehetséges, hogy róla van szó, azonban túlságosan sok bejelentés érkezett, így képtelenség volt ellenőrizni ezeket. Pláne, hogy egy tiszteletreméltó személyről volt szó, szenátor ismerősökkel.
Az első holttesteket aztán szeptember hatodikán találták meg a Lake Sammarish Állami Parkban, körülbelül három kilométernyire Issaquah-tól. A területet ugyan átfésülték, és meg is találták az eltűnt lányok maradványait, azonban ezután hat hónap csend telepedett a városra, és nem hallottak a szörnyeteg felől. A tavasz azonban meghozta a nem várt eredményt, hiszen több női koponyára is bukkantak, így biztosak lehettek benne, hogy a gyilkos lefejezte áldozatait, és azokat máshol rejtette el.

1974 augusztusában Ted Bundy ismét felvételt nyert a Utah-i Egyetem jogi karára, és Salt Lake City-be költözött. Annak ellenére, hogy kedvesét hátrahagyta, minden nap beszéltek telefonon, de emellett persze számtalan nővel volt kapcsolata. De kedvenc hobbijáról sem mondott le, és szívesen felvett stopposokat is az új tartózkodási helyén, így vált egyik első áldozatává szeptember másodikán egy máig azonosítatlan turista, valamint október másodikán a 16 éves Nancy Wilcox. Később az utóbbi nőről azt vallotta, hogy eljátszadozott vele, többször megerőszakolta, megverte, majd futni hagyta a lányt, míg aztán véletlenül túlzásba vitte a fojtogatást.

Ezután kissé felgyorsultak az események, hiszen itt nem ismerték, szabadabban mozoghatott, ismerkedhetett. Melissa Anne Smith 17 éves volt, ráadásul a Midvale-i rendőr-főkapitány lánya, de ez sem mentette meg attól, hogy Ted Bundy áldozatává váljon. Eltűnését október tizennyolcadikára datálják, holttestét a környező hegyekben találták meg, kilenc nappal később. A boncolás szerint két nappal korábban még életben volt. A következő nő az ugyancsak 17 éves Laura Ann Aime volt, akit október harmincegyedikén ragadott el. A macska-egér játék mellé ez időtájt találta ki, hogy a testeket rituálisan megfürdeti, hajat mos nekik, majd kisminkelte a tetemeket. Ám ezeket az információkat is csak Ted Bundy vallomásaiból tudhatjuk, hiszen az áldozatok arcát a legtöbbször a felismerhetetlenségig összeroncsolva találták meg a helyszínelők, a férfi valószínűleg ezúttal is vascsövet használhatott, mint korábban, Washingtonban.
A nők barátai közül Elizabeth Kloepfer Kendall jelentkezett a rendőrségen, azt állítva, hogy ismeri az elkövetőt, még fotót is vitt magával, azonban a szemtanúk kihallgatását és a fényképe szembesítést követően Ted Bundyt törölték a gyanúsítottak névsorából, hiszen senki sem tudta azonosítani őt ez alapján.

1974. november nyolcadikán a 18 éves Carol DaRonch-ot egy ismeretlen férfi szólította meg Utah egyik könyvesboltjában. Azt állította, hogy Roseland nyomozó, és a nő kocsiját fel akarták törni, így ellenőriznie kellene, hogy hiányzik-e valami belőle. Miután Carolt az autóhoz kísérte, és megbizonyosodtak róla, hogy nem történt lopás, közölte, hogy a vallomásfelvétel és a szembesítés miatt a rendőrségre kell vinnie őt. A nő gyanakodott ugyan, de végül beült a fura alak bogárhátújába. A férfi a városhatárhoz érve megtámadta a nőt, dulakodni kezdtek, és fegyverrel fenyegette meg Carolt, majd megbilincselte. Azonban a nő résen volt, és ágyékon rúgta Bundyt, majd elszaladt, meg sem állt a rendőrség épületéig, ahol részletesen beszámolt a támadásról. A férfi a bejelentések alapján ismét visszakerült a gyanúsítottak listájára, azonban egyelőre csak közvetett bizonyítékok álltak rendelkezésre.

1975 januárjában Ted Bundy visszatért Seattle-be, és ténykedését ismét áttette, ezúttal Colorado Államba. Január tizenkettedikén a 23 éves Caryn Aileen Campbellt rabolta el, majd március tizenötödikén a 26 éves Julie Cunningham-et. Első áldozatát brutálisan összeverte és megkéselte, a másodikkal viszont újra eljátszadozott, ráadásul egy síparadicsom közelében.
A férfi nem ismert félelmet és nem riadt vissza a lebukástól sem. Mikor Ann Boone meglátogatta őt Salt Lake Cityben, barátságosan fogadta, és úgy viselkedett, mint a tökéletes férfi. Egy hetet még Seattle-be is kiruccant, hogy találkozhasson Kloepferrel és elmondhassa neki, jövő karácsonykor házasodni szeretne.
Eközben az eltűnések folytatódtak, de a legtöbb holttest a mai napig nem került elő. Úgy tűnt, a férfi megállíthatatlan, és iszonyatos szerencséje van.

Végzetes hiba és az első tárgyalás

1975. augusztus tizenhatodikán Granger-ben egy utah-i járőr szúrta ki a homokszínű Volkswagen Beetle-t, ami azonnal gyorsítani kezdett, amint megpillantotta a rendőr kocsiját. Bundyt végül elkapta, és az autót átkutatva meghökkentő felfedezést tett. Az anyósülést valaki a hátsóra helyezte, hátul pedig feszítővasat, bilincset, kötelet, jégcsákányt, símaszkot és szemeteszsákokat talált. Elsőre azt hitte, hogy besurranó tolvajt fogott, így azonnal bevitte a férfit. Ted persze nem ismert be semmit, és egy mesével állt elő arról, hogy szeret síelni, a bilincset pedig szemétben lelte, de a helyi detektív, Jerry Thompson emlékezett egy hasonló esetre még 1974-ből, így átkutatták a lakását is, ahol nyomokat találtak az eltűnések helyszíneivel kapcsolatban, azonban a brosúrák és szórólapok csak közvetlennek számítottak, így el kellett engedniük, azonban huszonnégy órás megfigyelés alá vonták. Bundy később azt vallotta, hogy ismét szerencséje volt, hiszen a holttestekről készült Polaroid képeket nem találták meg, így azokat megsemmisíthette.

A rendőrök ezúttal meglátogatták Kloepfert, aki szabad bejárást biztosított a családi fészekbe, és újabb tárgyak kerültek elő. A nő szerint Ted Bundynak adósságai voltak, azért lopkodott össze mindent, aminek értéke lehetett, és a férfi meg is fenyegette őt, hogy erről ne beszéljen másoknak, különben “eltöri a nyakát”. Állítólag betegesen féltékeny volt, furcsán viselkedett az ágyban is, és gyakran nézte át a párja estét az éjszaka közepén, nyomok után kutatva. Az évekig terrorizált Elizabeth Kloepfer Kendall mindent elmondott, amit tudott, még a tartalék bogárhátút is megmutatta a rendőröknek. Hamarosan kiderült, hogy sok “lopott” tárgy valójában trófea volt, vagy a gyilkosságok, vagy a betöréses támadások során szerezte őket a férfi.

Szeptemberben Ted Bundy megpróbált megszabadulni a kocsijától, azonban a rendőrség azonnal lecsapott az értékesített járműre, és bizonyítékként kezelték. Az autóban talált szövetmaradványok, hajszálak pedig egyértelműen a bűnösségére utaltak. Október másodikán aztán megkapta a kegyelemdöfést, ekkor azonosította DaRonch, mint magát rendőrnek kiadó férfit, aki elrabolta őt.

Ekkor még semelyik másik bűnesettel kapcsolatban nem volt elegendő bizonyíték a rendőrség kezében, hogy az a bíróságon is megállja a helyét, ezért csak DaRonch elrablásával vádolták meg. A 15.000 dolláros óvadékot Bundy szülei fizették, így a tárgyalásig szabadlábon maradhatott Kloepfer házában. Végül 1976 februárjában négynapos tárgyalás után hozták meg az ítéletet: minimum egy, maximum 15 évet kell börtönben töltenie. (Az amerikai jogrend engedi az intervallumos ítéleteket, ilyen esetben a börtönbeli viselkedésétől függ az, hogy pontosan hány évig marad bezárva.)

A nyomozók azzal szembesültek, hogy hiába biztosak abban, hogy Bundynak rengeteg gyilkossághoz köze van, megfelelő bizonyítékok hiányában akár már egy év múlva szabadulhat. Szerencséjükre Bundyt elkapták, ahogy szökéshez használható tárgyakat, térképeket, és hamis személyi okmányokat rejteget, ezért magánzárkába került, és a büntetése meghosszabbodott. Végül 1976 októberében sikerült elég bizonyítékot találni ellene, hogy Caryn Campbell ügyében is vád alá helyezhessék Coloradoban.

Szökések és végjáték

1977. június hetedikét választották, hogy Ted Bundyt átszállítsák a meghallgatás helyszínére, Pitkinbe. Ekkor már elhatározta, hogy saját magát fogja védeni, hiszen jogi tanulmányaiban igencsak megbízott, és úgy érezte, sokkal több esélye lehet, hiszen mindenkinél jobban ismeri az eseteket, illetve magát. Kihasználta a kiskapukat, és levetette magáról a bilincseket, hiszen egy ügyvéd nem viselheti azokat. A szünetben pedig kikéredzkedett a könyvtárba, hogy utána olvashasson néhány jogi szövegnek és esetnek. Ott aztán kiugrott a mások emeleti ablakból és a közeli hegyekbe szökött, de végül nyolc nappal később vissza kellett térnie Aspenbe, mert a menekülő akciója közben megsérült a bokája, az erdőben eltévedt, fáradt volt és képtelen volt aludni. Természetesen azonnal visszaszállították Glenwood Springsbe, ahol továbbra is azt állította, hogy ártatlan és csak közvetlen bizonyítékok vannak ellene. Valóban úgy tűnt, hogy a többi gyilkosságot nem tudják rábizonyítani, de nem bízott semmit sem a véletlenre, Carole Ann Boone pénzt vitt neki a börtönbe, és megtervezte a következő szökését, mely sokkal sikeresebbnek bizonyult. Hónapokig fogyókúrázott és tizenhat kilót fogyott, közben pedig esténként lyukat ásott a mennyezetbe, a rácsok mögé. 1977 végén kérvényt nyújtott be, hogy inkább Denverben tárgyalják az esetét, azonban számítása ezúttal nem vált be, a bíróság december huszonharmadikán áthelyezte ugyan a helyszínt, azonban Colorado Springsbe, ahol nem sok jó várt a gyilkosságért elítéltekre.

 

1977. december harmincadikán Ted Bundy megvárta, míg mindenki elalszik, és tisztában volt vele, hogy most kevés őr tartózkodik az épületben, mert a többségük szabadságon van. Felhasználta a szökéshez bővített lyukat és sovány testének köszönhetően gyorsan kimászott a cellából, átkúszott az őrök főnökének irodájába, ahol aztán átöltözött és a főkapun távozott. Mindent megtervezett, hiszen tudta, hogy az őr éppen a feleségével tölti az éjszakát. Ellopott egy kocsit, majd stoppolt, és kelet felé vette az irányt, Denverből pedig Chicagóba utazott, repülőgéppel. Eltűnését csak 17 órával később észlelték, december harmincegyedikén, de akkor már másik államban tartózkodott.

 

Chicagoból Floridába vette az irányt és bízott benne, hogy ott okáig meghúzhatja magát, ha sikerül néhány kisebb munkát találnia. A Chris Hagen álnevet használta, azonban iratok nélkül képtelen volt normálisan fizető állást találni, így ismét apró lopásokat követett el, főleg nők bankkártyáit nyúlta le a további boldogulásra. Így – állítása szerint – nem tudott megszabadulni a múltbéli tevékenységeitől, ezért vadászösztöne 1978. január tizenötödikén a Chi Omega egyetemi testvériségi házba vezette. Hajnalban lopakodott be a hátsó ajtón, találomra egy tűzifát vitt magával, amelyet a helyszínen talált. Elsőnek a 21 éves Margaret Bowmant támadta meg a szobájában, ahol többször lecsapott rá a fadarabbal, majd megfojtotta a lány harisnyájával. A következő célpont a 20 éves Lisa Levy lett, akire szintén álmában rontott rá, eszméletlenre püfölte, fojtogatta, letépte az egyik mellbimbóját és mélyen a bal fenekébe harapott, majd megerőszakolta egy flakonnal. A szomszédos szobában Katty Kleinert és Karen Chandlert találta. Előbbinek eltörte az állkapcsát, utóbbinak kiverte a fogát, agyba-főbe verte, de mindketten túlélték a támadást. Mindössze tizenöt percre volt szüksége a férfinak, hogy az egyik leghíresebb bűncselekményt elkövethesse, mindezt egy teltházas kollégiumban. A helyszínről elmenekülve végül betört Cheryl Thomas lakására is, ahol a lány karját kicsavarta, összeverte a fejét és eltörte az állkapcsát. Az ágyon a rendőrök spermát is találtak, mely az elkövetőtől származhatott.

Ezek után még két kisebb támadást követett el, de csak a második volt sikeres, amikor egy 12 éves lányt, Kimberly Diane Leach-et sikerült elrabolnia, majd megölnie. Az első, Jacksonville-i kiszemeltje ugyanis megmenekült, miután tűzoltóként mutatkozott be a lánynak, de a bátyja a segítségére sietett. Ted Bundy ismét menekülni kényszerült, hiszen már ismerték az arcát ebben az államban is. Ellopott egy gépkocsit, de a Volkswagen Beetle-t ezúttal David Lee rendőr szúrta ki, aki rutinellenőrzésként utánanézett a rendszámnak. Mivel a jármű lopott volt, így megállította a férfit, aki megpróbált elmenekülni. Miközben a börtön felé szállította a kéjgyilkost, csak annyit hallott a hátsó ülés felől: “Bárcsak lelőtt volna!” A járőrnek fogalma sem volt róla, kit is kerített kézre.

Tárgyalások, házasság és kivégzés

Az utolsó eseteknél egyáltalán nem volt körültekintő, így hiába volt biztos a dolgában, és döntött úgy, hogy továbbra is önmaga védője lesz, a bizonyítékok megdönthetetlennek tűntek. Nem csak ujjlenyomatok és harapásnyomok, de vér, sperma és hajszálak is rögzítésre kerültek, valamint a lopott kocsiban ugyancsak Kimberlyhez köthető maradványokra bukkantak. A szövetségiek sem maradtak tétlenek, igyekeztek minél több gyilkosságot összekapcsolni Ted Bundyval, és 36 esetben sikerült is egyezéseket találniuk, elsősorban az elkövetés módja és az áldozatok személyének hasonlóságát alapul véve.

Elsőként a Chi Omega leányszövetségnél elkövetett sorozatért állt bíróság elé, 1979. június huszonötödikén, Miamiban, Florida államban, ahol alaposan felkavarta a közhangulatot, miután talpig úriemberként jelent meg a tárgyaláson. Totálisan ellentétes képet mutatott magáról, nagyon sokan képtelenek voltak elhinni, hogy egy ilyen jó modorú, elegáns, intelligens és szelíd férfi bármiféle szörnyűségekre lehet képes. A pszichiáterek és a pszichológusok is értetlenül álltak a jelenség előtt, mert – bár több vonása is ismerős volt számukra a pszichopata, a szociopata és a narcisztikus személyiségzavarok sorából – sosem tudták bekategorizálni, elsősorban viselkedése és múltja miatt.

Látszólag ugyanis normális és boldog családképet kapott, nem voltak nagyobb problémái az iskolában, szexuális devianciával sem találkozott a közvetlen környezetében. Ismereteik szerint nem volt impulzív, kolerikus alkat, inkább higgadtan viselkedett és folyamatosan kontrollálta önmagát, illetve környezetét. Ráadásul – annak ellenére, hogy eleinte nem próbálkozott – kimondottan könnyen ismerkedett a nőkkel, és sármjával a legtöbbjüket az ujjai köré is csavarta.
Mindezek ellenére július harmincadikára már megszületett az első tárgyalás eredménye és kétszeres életfogytiglanra ítélték – ami Floridában a villamosszéket jelentette.

Következőnek a Kimberly gyilkosságért kellett felelnie, ezúttal Orlandóban, 1980. január hetedikén. Ekkor már valódi ügyvédhez fordult, mert tisztában volt vele, csak úgy győzhet, ha másra bízza a védelmét. Beszámíthatatlanságra, elmebajra, pszichés zavarokra apelláltak, így ismét megvizsgálták a férfit. Megegyezésen is gondolkodtak az ügyvédje tanácsára, akkor enyhébb ítéletre is számíthatott volna, de Ted Bundy sosem lépett ki a szerepéből, így továbbra is ártatlanságát hangoztatta.

A kegyetlen kéjgyilkos még egy utolsó adut is kihasznált, hogy maga mellé fordítsa az esküdtszéket, és a döntéshozatal előtt nyilvánosan megkérte a barátnője, Carole Ann Boone kezét, aki igent mondott rá. Így a helyi törvények értelmében összeházasodtak ugyan, de a bizonyítékok sora, a kocsiban talált vérnyomok végül meghozták számára 1980. február tizedikén a harmadik életfogytiglant is – ezzel megerősítve az előző, halálos ítéletet.

Ted Bundy azonban nem hátrált meg, többször is fellebbezett, és a kormányzóhoz írt leveleket, hogy felmentsék őt. Időközben a halálsoron várakozva felvette úgy döntött, hogy elmeséli élettörténetét Stephen Michaudnak és Hugh Aynesworth-nek, de – okosan – csak első szám harmadik személyben mesélt a tetteiről, hogy ne vegyék vallomásnak a szavait. A kiadott könyvből derül fény olyan “tényekre” is, hogy imádott lopkodni, de nem a tevékenység miatt, hanem a birtoklásvágy volt a mozgatórugója. Így jutott el a támadásokból kiindulva a nemi erőszakon át a gyilkosságokig. Hiszen “Úgy lesz valaki  teljesen a tiéd, ha elveszed az életét”.

Mint említettem, a szavait nem feltétlenül kell készpénznek venni, hiszen minden egyes személynek konzekvensen más és más információt mondott, új részleteket árulva el magáról és az életéről. Látszólag élvezte, amikor William Hagmaier különleges ügynökkel beszélgetett el, aki az FBI Viselkedéstudományi Részlegéről kereste fel. Neki is elmondta, hogy szerinte az igazi gyilkos birtokolni akar, rendezettek a gondolatai, megfontolt és mindent előre eltervez. Szerinte ő igencsak amatőr volt az 1974-es esetekig – ezzel azt sugallta, hogy már korábban is ölt.

Bár 1974-ben újabb szökést tervezett, de a cellája átvizsgálása során észlelték az őrök a próbálkozást és az átfűrészelt rácsokat, valamint az eszközöket. Ennek ellenére Bundy továbbra is kellemesen érezte magát, tologatta az ítélet végrehajtás dátumát. 1982. októberében megszületett Boone gyermeke, és apaként Ted-et jelölte meg. Azonban nem sokkal a kivégzése előtt ráébredt, hogy a férje valószínűleg valóban bűnös, és megszakított minden kapcsolatot a férfival.

Talán ismét csak a személyisége megítélésén próbált javítani, amikor 1984-ban kapcsolatba lépett Robert Keppellel, aki éppen a Green River-i gyilkosságokon dolgozott, és örömmel fogadta a kéjgyilkos segítségét. Ugyan jóval később sikerült csak elkapniuk a tettest, a beszélgetésekről készült feljegyzéseket a mai napig becsben tartják, és Keppel könyvében, a The Riverman: Ted Bundy and I Hunt for the Green River Killer-ben elolvashatóak. A The Riverman nevet egyébként Ted Bundy adta a másik sorozatgyilkosnak.

1986-ban ismét közeledett a kivégzés időpontja, ekkor a kéjgyilkos ismét az önéletrajzírókhoz fordult, és újabb részleteket árult el magáról. Elmesélte, hogy valóban sok áldozatát lefejezte, és a koponyákat relikviaként őrizte, illetve sok esetben visszatért a holttestekhez és beszélgetett velük, ápolta azokat, vagy éppen nekrofíliát követett el a tetemeken. Ugyan voltak pillanatok, mikor úgy tűnt, módosítják az ítéletet és csak életfogytiglan kell börtönben lennie, de a hurok egyre szorult Ted Bundy nyaka körül, ő pedig egyre beszédesebb lett, végül mindent elmondott. Fokozatosan változott meg, nem egyik pillanatról a másikra, igyekezett tartani magát az eredeti elgondolásához, hogy teljesen ártatlan, de aztán áttért arra, hogy a társadalmat kezdte el hibáztatni. Mivel tanult ember volt, és pszichológiában jártas, így ezeket a megjegyzéseit, valamint azokat a történeteket, melyeket a szerzőpárosnak ejtett el a gyermekkoráról, nem biztos, hogy hitelt kell adnunk. Hiszen egyáltalán nem volt sanyarú gyermekkora, bár azt állította, hogy gyakran tört be szimpla passzióból a szomszédokból, ezt semmi sem támasztja alá. Ahogyan azt sem, hogy gyűlölte volna a nőket, hiszen semmilyen abúzus nem érte fiatalon.
Ugyan szembesítették vele, hogy az áldozatok többsége igencsak hasonlított első szerelmére, Stephanie-ra, de a sorozatgyilkos azt mondta, ő egyszerűen csak a szép nőket szemelte ki, szerinte mindegyik más alkatú és stílusú volt. Ennek ellenére az észrevétel természetesen elgondolkodtató, lehetséges, hogy tudattalanul mégis ez állt a választások hátterében.

Utolsó éveiben Ted Bundy Diana Weiner ügyvédnővel is gyengéd viszonyt kezdett el ápolni, amely aztán napvilágra került, és Carole Ann Boone végleg szakított vele. A kéjgyilkos megpróbálta tovább húzni az időt és a meg nem talált holttestek elhelyezkedéséről beszélni, de egy idő után már senki sem akarta húzni az időt, meg akartak szabadulni a szörnyetegtől, a családok pedig el akarták felejteni az eseteket és békében szerettek volna élni. Hiszen a tényen, hogy a kéjgyilkos meggyilkolta őket, már semmi sem változtathatott.

1989. január huszonnegyedikén hét óra tizenhat perckor mondták ki a halált, miután villamosszékben kivégezték. Utolsó vacsoráját állítólag visszautasította, ennek ellenére felszolgálták neki, de nem evett belőle. Az őrök és önéletrajzírói szerint nem akarta megadni az államnak az elégtétel lehetőségét, hogy kivégezhessék, így öngyilkosságot fontolgatott, de erre már nem kerülhetett sor.

Munkássága számos alkotást ihletett:

Torrente del Bosque: Megdöbbentő kéjgyilkosságok

Ann Rule: The Stranger Beside Me

Stephen Michaud, Hugh Aynesworth: The Only Living Witness: The True Story of Serial Sex Killer Ted Bundy

The Deliberate Stranger (1986)

Ted Bundy (2002)

The Stranger Beside Me (2003)

Bundy: The Legacy of Evil (2008)

Extremely Wicked, Shockingly Evil and Vile (2019?)

Porcupine Tree: In Blackest Eyes

Church of Misery: I Motherf-cker-

Macabre: The Ted Bundy Song

Smaragd Sárkány és Annie