Eddig bemutattunk az olvasóinknak két szélsőséges filmet Ted Bundy életéről és munkásságáról. A mostani mű, a nemes egyszerűséggel Ted Bundy-ra keresztelt thriller teljesen más irányból közelíti meg a sorozatgyilkos tevékenységét, és a hétköznapjaira, valamint a lélektanára próbál koncentrálni, elsősorban pszichológiai szempontból. Az eredmény olyasmi, mintha Hannibal Lectert boncolgatnák egy életlen szikével. Az elképzelés nem rossz, de sajnos elég gyenge a megvalósítás, túlságosan elfogultak az alkotók.

Ted Bundy (Michael Reilly Burke – The Collector, Támad a Mars) egy igazi pojáca, aki reggelente a tükör előtt pózol, az egyetemen pszichológiát tanul, és megismerkedik a szociopata személyiség jellemvonásaival, melyeket igyekszik maradéktalanul produkálni is. 1974-ben járunk Seattle-ben, Salt Lake City-ben, ahol a férfi egy sárga bogárhátút vezet, rendszerint gondosan papírzacskóba rejtett üvegből iszogat, hiszen nem érdeklik a szabályok. A büntetéstől való félelem sem tántorítja el attól, hogy az üzletekből különböző apróságokat távolítson el, vagy fényes nappal kiraboljon egy járókelő hölgyet. De valójában számára teljesen haszontalan tárgyakat is ellop, inkább a tett számít, mintsem az eredmény. Mivel nem túlságosan népszerű a gyengébbik nem körében, így sikertelen csajozási kísérletei után a lányokat a házukig követve lesi ki az ablakon keresztül, ahol a látványra onanizál, nem törődve vele, hogy éppen meg is láthatják. Persze az igazán idegesítő, ha nem sikerül kielégülnie, olyankor haragjában durvább támadásokra, fölösleges erőszakra is ráveszi magát. De hazaérve ezekből a portyákból mindig felhívja barátnőjét, Lee-t (Boti Bliss – Mezsgye 2: Túlvilág), és időnként meglepi őt egy-egy eltulajdonított ékszerrel.

A nő eléggé konzervatív a szexualitásában, így Ted nem elégül ki, ilyen módon az erőszakban próbálkozik kiteljesülni. Sértett állapotában gyakran elmagyarázza kedvesének, hogy milyen sanyarú sorsa volt, hiszen öt évesen tudta meg, hogy akit nővérének hitt, valójában az anyukája volt, az igazi apját pedig sohasem ismerhette. Ekképpen igencsak bizonytalan, kisebbségi komplexusban szenved és szeretethiányos, ezzel magyarázza vágyait és elszórtan renitens viselkedését. De párja mégsem sejti, hogy az anális szex megtagadásának hatására időnként vadászatra indul, hogy kiélje szadista hajlamait. Eleinte random nőket támad meg az utcán, utána szervezettebben próbálja meg őket felcsípni, majd olyan helyre hurcolni ahol kényére-kedvére elszórakozhat velük. Igazi szórakozás ez számára, áldozatait megkötözi, megerőszakolja, megfojtva, majd levágja a fejüket. Nem ritkán arra készteti az előző foglyait, hogy végignézzék, miként végez a másik nővel.

A Ted Bundy tehát elsősorban arra koncentrál, hogy milyen szadista állat volt a kéjgyilkos, milyen szörnyűségeket követett el, és kicsit azt sugallja, hogy elfojtott vágyait élte ki, mivel a családi fészekben nem talált kielégülést. Az egyetlen ember, akinek mindezt sejtenie kellett volna, aki tehetett volna az ellen, hogy ennyi nőt ne ölhessen és erőszakolhasson meg, az a párja lehetett volna, őt azonban bilincsbe zárták gyengéd érzelmei, szubmisszív személyisége és tudattalanjában húzódó félelme attól, hogy Ted bánthatja őt és kislányát. Ezt azonban kissé erős következtetésnek tartom, ahogyan eltúlzottnak értékeltem a kéjgyilkos megjelenítését is. Nem csak azért, mert Matthew Bright rendező egy pojácának, balfasznak állítja be a leghírhedtebb kéjgyilkost, hiszen ezzel még nem is volna probléma. Azonban nem mászik mélyre az elméjében, nem boncolgatja a pszichéjét, egy átlagos, erőszakos, kisebbségi komplexusokkal küzdő férfit láthatunk megelevenedni, aki szereti a kötözés és a kínzás extrémebb formáját, igazi szadista állat, de semmi extra nincs benne. Ami alapvetően arra is felhívhatná a figyelmünket, hogy a sorozatgyilkosok teljesen átlagos emberek, azonban hiányzik a figurából az az extra, ami egykor elgondolkodtatta a pszichiátereket, ami elcsavarta a nők fejét, ami miatt igazi enigmának tartják a mai napig, hiszen nem sikerült beskatulyázniuk.

A Ted Bundy-ban ezért nem üt akkorát a fordulat, mint az eddig ismertetett The Deliberate Strangerben és a Ted Bundy sztoriban, egyszerűen azt hangsúlyozza, hogy a jelek megvoltak, egy totálisan béna férfi iszonyatos mázlijának köszönhetően vert át mindenkit az utolsó percig. A film sokkal inkább mutatja be a kéjgyilkost olyan oldalról, mintha könnyen bekategorizálható volna, hiszen azokat a jellemvonásokat domborítja ki, amelyek egy átlagos szociopatánál a felszínre törnek.

Annak ellenére, hogy a filmet nem találtam élvezhetőnek, Michael Reilly Burke alakítása iszonyatosan zseniális, ha a rendező utasításait követte, akkor fantasztikus a megvalósítás, kár, hogy semmilyen egyéb utalás nincs arra, hogy Ted Bundy ilyen személyiségjegyekkel rendelkezett volna. Nyoma sincs a sármnak, a színészi tehetségnek, a frappáns csajozási jeleneteknek, a megnyerő modornak, viszont a pojáca tökéletesen megelevenedik előttünk. Így ez alapján akár merhetném is ajánlani a művet mások számára is, azonban ténylegesen sok helyen paródiába hajlik a film hangulata, ami nem illik ehhez a témához. A komolyabb, thrilleresebb megközelítéseket sokkal adekvátabbnak tartom, mint ezt a játékos ábrázolásmódot. Az viszont tény, hogy ennél jóval csapnivalóbb alkotásokkal is találkoztunk már a rovatunk kapcsán, így igazságtalanság volna csak azért lepontoznom, mert nem nyerte el a tetszésemet.

Értékelés: 5/10

Smaragd Sárkány