2018 első fele másról sem szólt, mint a GDPR-ról. Az Európai Unió Általános adatvédelmi rendelete (leánykori nevén General Data Protection Regulation) arra volt hivatott, hogy az egyén visszaszerezze a különböző helyeken róla tárolt adatok feletti rendelkezés jogát. Miután a GDPR már mindenkinek a könyökén jött ki és sokan megkérdőjelezték az egész hercehurca létjogosultságát, a Netflix előállt az Anon-al. Andrew Niccol filmje egy olyan világba kalauzol minket, ahol a GDPR – vagy egyéb hasonló kezdeményezések – nem mentek át a törvényhozó testület előkészítő-bizottságának szűrőin. És még mondja valaki, hogy a sci-fi nem foglalkozik aktualitásokkal…

Az Anon olyannyira aktuális, hogy még a megjelenésének ideje is igen közel esik az ominózus adatvédelmi rendelet “beélesedésének” kitűzött dátumához. A rendelet ugyan már két évvel ezelőtt, 2016. május 24-én hatályba lépett, ám a kitűzött két éves türelmi idő csupán idén május 25-én járt le. Az Anon május 4-én mutatkozott be a Netflix programkínálatában, valamint május 11-én került bemutatásra Nagy-Britanniában. Ha véletlen, akkor igazán szerencsés.

Miért írom ezt? A GDPR körül kialakult hírverés egy elég régóta félvállról vett problémát állított a figyelem középpontjába, mégpedig azt, hogy ki, mikor, miért és hogyan tárol adatokat rólunk. Az informatikai infrastruktúrák globálissá válásával (lásd felhő-technológiák) az olyan pitiáner apróságok, hogy például tegnap a Sparban 2700 forint összértékben vásároltam ilyen és ilyen cikkszámú termékekből mind ez idáig lényegében – egy magam fajta huszadik senki számára – ellenőrizhetetlenül kerültek tárolásra egy – mondjuk Dél-Afrikai – storage-centerben, mert a Supershop pontgyűjtő izé informatikai infrastruktúrájáért felelős szervezet ott bérelt neki tárhelyet. És ki férhet ehhez hozzá? Vajon a Supershop eladja-e a nevemmel és címemmel indexelt, a vásárlási szokásaimról információval szolgáló tartalmazó adatkupacot egy marketinges cégnek, hogy azok jól megspamelhessenek némi jóféle reklámmal? “És mér’ baj ez, max kiszedjük a postaládából, kidobjuk, oszt jó napot?” – kérdezhetnénk akár naivan, de az is látható, hogy a fenti példa csak a legártalmatlanabb eset. A fene sem tudja megmondani miféle és ki által tőkévé kovácsolható adat kering rólunk az internet globális információ-mocsarában. A GDPR – ha másra nem is – arra biztos jó volt, hogy kicsit felnyitotta az emberek szemét, hátha a jövőben tudatosabban viszonyulnak a magukról kiadott adatokhoz. Habár a GDPR az Európai Unió rendelete, hatásait azonban azon kívül is érezhetjük és most nem a közvetlen hatásokra gondolok. A szintén idén tavasszal kirobbant és többségükben amerikai állampolgárokat érintő Facebook botrány körül kialakult viták is az adatainkhoz való tudatosabb hozzáállás előretörését jelzik.

Képzeljünk el egy világot, ahol minden amit látunk és hallunk egy implantátumon keresztül azonnal rögzítésre kerül és a Lelki Szem (Mind’s eye) nevű szüntelen adatfolyam révén bárki számára hozzáférhetővé válik. Az anonimitás és a személyes szféra gyakorlatilag megszűnik létezni, mindent áthat az abszolút átláthatóság. A bűnözés is jelentősen visszaszorul, hiszen a rendőrségi nyomozók bárki audiovizuális emlékeit letölthetik az Éter (Ether) nevű adatbázisba, így bűn nem maradhat felderítetlen. Legalábbis elviekben.

Sal Frieland (Clive Owen) gyilkossági nyomozóként dolgozik. Az elvált, a munkájától és egyhangú életétől kissé megcsömörlött férfi egy olyan esetbe botlik, melynek felgöngyölítéséhez nem elég az Éterből letölteni a megfelelő felvételt, hanem szükség van a hagyományos nyomozati munkára és ösztönökre is. Különös gyilkosságsorozat veszi ugyanis kezdetét, ahol az áldozatok életük utolsó perceit gyilkosuk szemén keresztül kénytelenek végignézni. A rendszert tehát nyilvánvalóan meghackelték és az is világossá válik, hogy valaki vagy valakik képesek kijátszani a szabályokat. A nyomok egy illegálisan és teljes anonimitásban ügyködő lányhoz vezetnek (Amanda Seyfried), aki különleges szakértelmét kihasználva tünteti el ügyfeleinek kellemetlen múltbeli emlékeit, természetesen borsos áron. Ahogy azonban a nyomozó egyre közelebb kerül gyanúsítottjához, úgy bizonytalanodik el egyre inkább azon meggyőződésében, hogy valóban a nő felelős a gyilkosságokért.

Andrew Niccol az Anon-nal visszatér kedvenc témájához, a társadalmi kérdésekkel foglalkozó disztópiákhoz. Annak idején Niccol elsőfilmes íróként és rendezőként a Gattaca-val robbant be egy csapásra a mainstream science-fiction mozik világába és filmje mind a mai napig kimagaslik az előző évezred utolsó éveinek amúgy meglehetősen erős mezőnyéből is. A Lopott idő (In Time) 2011-ből már kevésbé sikerült erősre és az amúgy is inkább sci-fi díszletek között zajló akciófilmnek Justin Timberlake szerepeltetése sem igazán segített komolyan vetetnie magát. A Stephanie Meyer regényéből készült A burok (The Host) 2013-ból számomra meglepően kellemes élményt nyújtott, mondjuk talán azért, mert semmi jóra nem számítottam az Alkonyat regények finoman szólva is felemás megfilmesítése után.

A téma aktualitása és a személyes szféra teljes publicitással történő megsemmisítésének filmre vitele lényegesen többre predesztinálta volna az Anon-t, ám az sajnos nem képes felnőni a várakozásokhoz. A teljes életünk felhőbe költöztetésének disztópiája csupán körítésül szolgál egy valamiféle film-noir utánérzésnek tűnő nyomozós sztorihoz, ahol az egyáltalán nem sablonos detektív túlságosan közel kerül a femme-fatale-hoz és érzelmei befolyásolják ítélőképességét. Vagy nem. Ugye milyen eredeti? Mindezt persze Clive Owen drámai alakítása sem teszi könnyebben befogadhatóvá, ahogy Amanda Seyfried sem képes semmit hozzátenni súlytalan és szürke karakteréhez, annak minden titokzatosságának dacára.

A központi karakterek nem váltanak ki belőlünk érzelmeket, így az is hidegen hagy, amiről filozofálgatnak. De ha legalább kísérletet tennének rá, hogy a kifacsart társadalmuk mélyére nézzenek, de az idő nagy részében annyira lefoglalja őket, hogy a technikai részletek működését taglalják a kedves néző számára, hogy ami valóban érdekelne minket – legalábbis engem mindenképp -, az jobbára említés nélkül marad. Nem ismerjük meg társadalmuk valódi mozgatórugóit: miért gondolják helyesnek a dolgok jelenlegi állását és miért is számít a magánszféra a legfőbb ellenségnek? Egy külföldi kritikus jegyezte meg találón: “Az Anon pontosan annyira élvezetes, mint hallgatni valakit, ahogy felolvassa egy társasjáték szabálykönyvét, miközben arra vársz, hogy csak kezdjetek már el játszani.”

Az Anon legnagyobb bűne, hogy egy alapvetően érdekes és aktuális témát olyan módon tálalt fel, hogy – őszintén bevallom – bennem jóformán semmi nyomot nem hagyott. A gyakran mesterségesen megvilágított, modernnek tetsző, de személytelenséget sugárzó belső terek, a nappali jelenetek szürke tónusa (a filmet Kanadában forgatták, ott meg úgy látszik kötelező kiegészítő a szürke filter a kamerákhoz) ugyan ad egy egyedi, baljóslatú hangulatot a képsoroknak, ám a külcsín sajnos nem képes kompenzálni az alaptörténet gyengén megírt voltát, és a kidolgozatlan, szürke karaktereket. Andrew Niccol a Gattaca-val egyszer már megmutatta, hogy képes közel tökéletes filmet forgatni, ráadásul saját alapanyagból. És habár nem az Anon lesz az, ami felnyitja az emberek szemét az adatvédelem fontosságára, azért reméljük a rendező úr nem adja fel az ötletelést, ami a következő dobását illeti. Talán ezúttal valóban újra elsül a keze.

Értékelés: 5/10

Gabblack