Stephen King nyolcadik regénye, A tűzgyújtó (Firestarter) 1980-ban jelent meg, mindössze hat évvel az elsőt, a Carrie-t követően. Az író egyik kedvenc témakörének, „Pandora technoszelencéjének” feldolgozása ez is, amit korábbi művei között a Végítéletben is láthattunk már.

A tűzgyújtót gyakran hasonlítják a Carrie-hez is, hiszen mindkét történet a különböző pszi-képességekkel foglalkozik, és azok hatására az érintett egyén életére. Különbözik azonban a két regény egymástól abban, hogy míg Carrie esetében veleszületett, megmagyarázatlan módon adottak voltak képességei, addig A tűzgyújtó Charlie-ja esetében tudjuk, hogy mesterségesen kiváltott hatásról van szó.

A cselekmény

A regény elején rögtön belecsöppenünk az események közepébe. Egy férfit ismerünk meg, aki 7 éves kislányával együtt menekül. Rövidesen azt is megtudjuk, miért. Az amerikaiak tipikus paranoiája jelenik meg ebben a könyvben is (ami nem csitult 1980 óta), amikor fekete autós, öltönyös kormányügynököket tesz meg „a gonoszoknak”, akik a McGee család megmaradt tagjait üldözik.

Andy McGee és néhai felesége egyetemista korukban ismerték meg egymást, annak köszönhetően, hogy mindketten részt vettek egy könnyű, gyors keresetet ígérő kísérletben. Az úgynevezett Hatos készítményt adták be nekik „a Műhely” emberei – akik a hírszerzésnek valamiféle tudományos alosztálya -, ami arra szolgál, hogy a parapszichológiai képességeket felerősítse. Vicky (a nej) esetében csak viszonylag gyenge hatás jött létre. Olykor egy-egy magától becsukódó ajtó, vagy a konyhában helyére röppenő tárgy kimerítette telekinetikus képességeit, melyeket nem is tudatosan használt. Andy azonban ennél egy jóval értékesebb dolgot fedezett fel magában: képes az embereknek „lökést” adni, vagyis puszta szemkontaktus és némi koncentráció segítségével hipnotizálni őket. Vicky és Andy közös gyermeke, Charlie továbbörökítette e különleges agytevékenységet: ő tüzeket képes gyújtani, amihez csupán az akaraterejére van szüksége.
A „Műhely” a kísérletet követően továbbra is figyelemmel tartotta annak résztvevőit. Az évek során a McGee-házaspáron kívül minden egykori „kísérleti nyúl” öngyilkos lett. Tudomást szereztek Charlie pirokinéziséről, ezért a cél őt elfogni és hatástalanítani.
Mindezt Andy visszaemlékezéseiből ismerjük meg, ahogyan menekülésük közben rá-rátörnek az emlékek.

Mindaz, amit eddig leírtam, nagyjából a könyv első száz oldalán tudjuk meg, ezután a menekülés eseményeit követheti nyomon az olvasó. Izgalmasan hangzik, ugye?

Rossz könyvből nehéz jó filmet készíteni…

…de azért nem lehetetlen. Kiváló példa erre az Út a vadonba (2007) vagy A szoba (2015) de hogy Stephen Kingnél maradjunk, említhetem akár A remény rabjait (1994) is, hiszen egy vékonyka, nem különösebben érdekfeszítő novellából adaptálták a világ egyik legjobb filmjévé.
Mindenesetre ebben a betegségben szenved sajnos A tűzgyújtó is. A film sok szempontból alulteljesít, és alacsonyra tett lécet sem sikerült megugrania, de emiatt csak részben a film a hibás. Részben okolható emiatt az igen gyenge regény is, amit adaptálni hivatottak a készítők.
Az Universal által elsőként felkért rendező, John Carpenter (akit e fórumon talán nem kell bemutatnom) Bill Lancasterre bízta a forgatókönyv megírását, amire valószínűleg az lehetett az oka, hogy A dolog c. klasszikuson már dolgoztak együtt. Lancaster forgatókönyvét King is jóváhagyta, végül azonban A dolog anyagi bukása miatt (amit Carpenter azzal magyarázott, hogy egy időben került a mozikba az E.T.-vel) végül az Universal költségcsökkentésre hivatkozva a film rendezésének lehetőségét Mark L. Lesternek adta – akinek azóta is olyan csodákat köszönhetünk, mint például Pterodactyl – A szárnyas gonosz (2015), vagy a Poseidon Rex (2013) – és új forgatókönyv is készült.

Már sosem fogjuk megtudni, milyen film születhetett volna az alapvetően nem túl jó regényből. A tűzgyújtó King talán leggyengébb írása. A fő probléma az, hogy éppen az hiányzik belőle, amiben King egyébként oly jó: a karakterek. A McGee-család, Charlie és édesapja Andy, a maguk módján alapvetően szimpatikus emberek, mégiscsak egy cuki kislány és a gondoskodó apukája a főhőseink… de nagyjából ennyi. Nincsen személyiségük, semmi nem teszi őket egyedivé, vagy többé egy üres bábnál. Sajnos ezt a hibát a filmadaptáció sem volt képes kiküszöbölni. A színészeket nem tudom kárhoztatni ezért, Drew Barrymore és David Keith a főszerepekben bár egyáltalán nem brillíroznak, de a kötelezőt azért hozzák – nem lehetett könnyű dolguk, hiszen nem volt mit eljátszani.

Nem csak nekik nem sikerült azonban élettel feltölteni a karaktereket, hanem a stáb „nagy neveinek” sem. George C. Scott a főgonosz szerepében inkább nevetséges, Martin Sheen sem nyújt semmi emlékezeteset – sokkal jobb volt ő is egy évvel korábban A holtsávban.

Valószínűleg a készítők is érezték, hogy valami hibádzik, mert szemlátomást minden energiájukat a látványba és a zenébe fektették. A film aláfestését az elektronikus zene úttörője, a Tangerine Dream komponálta és adta elő, a tüzes effektek és a robbanások pedig valóban jól sikerültek, de sajnos ez sem menti meg attól a filmet, hogy végtelenül unalmassá váljon, hiszen nem tudunk izgulni a szereplők sorsáért. Bár McGee-ék nekem a könyv változatban sem lopták be magukat a szívembe, de filmen még annyit sem nyújtanak.

Van remény?

Maga King sem volt elégedett a filmmel, ő is az egyik legrosszabb adaptációnak tartja, ami műveiből készült. Az elmúlt években általános „King-adaptációk-és-remake-ek-folynak-a-csapból-is” jelenségen túl talán ezzel is indokolható, hogy zöld utat kapott egy új film elkészítése, amit 2019-re ígérnek. Amit mindezidáig tudni lehet az új Tűzgyújtóról, hogy forgatókönyvét az az Akiva Goldsman fogja rendezni, akit korábban az Egy csodálatos elméért megkapta a legjobban adaptált forgatókönyv Oscar-díját. Ez elég ígéretesen hangzik, bár furcsállom, hogy a forgatókönyvet viszont a korábban elsősorban rendezőként tevékenykedő Scott Teems fogja jegyezni.
Egy bizonyos, akár szerettük az eredeti Tűzgyújtót, akár nem, a remake-re érdemes lesz vetni egy pillantást.

5/10

Blissenobiarella