A két világháború között különös halálesetek rázták meg Düsseldorf városát, és a kegyetlen gyilkost sokáig nem tudták kézre keríteni. Hiába követett el rengeteg hibát az illető, a helység nem volt felkészülve ilyen típusú bűntettekre, a hatóságok ezért a sötétben tapogatóztak a rengeteg nyom ellenére, hiszen nem tudták azokat értelmezni, túlságosan általánosnak tűntek. Még nem álltak rendelkezésre a modern technikai vívmányai, pedig DNS-analízissel hamar azonosíthatták volna.  Serial Chillers rovatunk ehavi főszereplője az egyik legnagyobb szörnyeteg, a gyerekgyilkos Peter Kürten, avagy Düsseldorf vámpírja.

Gyermekkor

Peter Kürten 1883. május 26-án, Köln-Mülheimben egy igencsak szegény család harmadik sarjaként látta meg a napvilágot. A szülei egyszobás lakásban éltek, összesen tizenhárom gyereket próbáltak felnevelni, és mindketten az alkoholizmusba menekültek a körülmények elől. Bár édesapja volt a kenyérkereső, és megfelelő összeget keresett, hogy elláthassa „szeretteit”, az esti veszekedések és verekedések nem számítottak ritkának a háztartásban. A részeges kilengéseknek köszönhetően gyakran kikaptak a gyerekek is, attól függetlenül, hogy éppen elkövettek-e valamit. Emiatt a kis Peter fejlődése során nem azokat az erkölcsi normákat látta, melyek elősegíthették volna az egészséges elme kialakulását. Előfordult, hogy a szülei a fiúk előtt közösültek, és azoknak végig kellett nézniük az aktust, sőt az édesapját még fajtalankodásért is letartóztatták, amikor az egyik lányát megerőszakolta. Ennek eredményeként az asszonynak sikerült elválnia abuzív férjétől, és a család 1894-ben Düsseldorfba költözött az új apukával.

A példa, amelyeket az ifjú Peter az otthon melegében látott, alaposan deformálta a szerelemről és a szexről, a párkapcsolatokról alkotott képét. Az erőszakot teljesen normálisnak gondolta, olyannyira, hogy már öt évesen megpróbálta megfojtani egyik játszótársát. Később összeismerkedett egy sintérrel, aki ugyanabban a házban lakott, ahol Kürtenék. Eleinte csak szemlélte a kóbor állatok begyűjtését és kivégzését, de hamar megtetszett neki a férfi munkája, és maga is aktívan részt vett a kutyák megkínzásában és leölésében.

Mivel otthon csak verés várt rá, ezért gyakran kimaradt, nem tért haza, hanem az utcákon próbált boldogulni, ahol ruhát és élelmiszert lopott a túlélés érdekében. Természetesen a hatóságok időnként visszahurcolták a családi fészekbe, ahol kegyetlen megtorlásban volt része.

Élete gyakorlatilag az első pillanattól fogva a gyilkosságok felé haladt. A korábbi cikkeinkben sokat boncolgattuk, mi tesz valakit sorozatgyilkossá, de Kürten esetében nem igazán van nyitott kérdés: a bántalmazó családi háttér, a torz szexuális minták, a diákmunkaszerűen végzett állatkínzás nem hogy a bűnözés felé terelték, de sokszor egyenesen jutalmazták érte.

Peter vallomása során azt nyilatkozta, hogy az első gyilkosságait már kilenc évesen elkövette, amikor két fiút vízbefojtott. Ezeket azonban eredetileg balesetnek gondolták, így gyermekként nem kellett felelnie értük, hiszen nem is feltételezték róla, hogy ilyesmire képes lehet egy ártatlan csöppség.

Első szexuális élménye sem igazán átlagosan zajlott le, mert a tizennégy éves Peter hiába próbált közösülni a barátnőjével, az nem adta be a derekát. A csalódott tinédzser végül állatokon kezdte el kiélni frusztráltságát: birkákkal, kecskékkel és disznókkal fajtalankodott. Eleinte megelégedett annyival, hogy szexuális aktust folytatott az állatokkal, azonban később ráébredt, hogy sokkal kéjesebb orgazmust él át, ha az ejakuláció pillanatában végez a szerencsétlenekkel. Azonban hamar ráunt erre, és végül megpróbálta azt a nővérét is megerőszakolni, aki miatt az édesapját letartóztatták.

Miután 1897-ben végzett az iskolával, a szülei hatására egy öntőmunkás mellett helyezkedett el, azonban nem sok kedve volt dolgozni, így ellopta a mestere pénzét és elszökött a városból. Összejött egy prostituálttal, akin minden beteges aberrációját kiélhette, rablásokból és betörésekből próbáltak megélni, de elkapták őket és egy hónapra börtönbe került. Kiszabadulva visszatért a megszokott életéhez, mellette legális munkákat vállalt, csavargott, és azon igyekezett, hogy ezúttal ne füleljék le.

Lejtő a gyilkosságokig

Az első gyilkossági kísérletét, melyet a hatóságok is annak nyilvánítottak, három hónappal a szabadulása után, 1899 novemberében követte el. Egy tizennyolc éves lányt csábított az erdőbe, ahol megpróbált közösülni vele, azonban a lány ellenállt. A fiú felismerte a helyzetet, megragadta áldozata torkát és fojtogatni kezdte, hátha meg tudja erőszakolni, ahogyan azt édesapjától látta. Ezután egy idősebb, negyvenkét éves anyával ismerkedett össze, a mazochista asszony pedig minden szexuális perverzióját kiélhette Peterrel, aki szívesen teljesítette minden kívánságát. A nő élvezte, ha kikötözik, megverik és fojtogatják, így az ifjú felnőtt vágyai és aktusai immár szétválaszthatatlanul összefonódtak az erőszakkal.

Az ágybavizelés és az állatkínzás mellett a gyújtogatás a harmadik figyelmeztető jel, amit a sorozatgyilkosok többsége produkál gyermekkorában, Peter Kürten esetén azonban 1904-ig, egészen 21 éves koráig kell várni arra, hogy megjelenjen a gyújtogatás. Igaz, ekkor azonnal szexuális kontextusban. A bűnözői életmódjának hála 1904-ig többször is letartóztatták, így rengeteg időt töltött börtönben, ahol az alvilági alakoktól mindent megtanulhatott az utca törvényeiről, a hatóságok elkerüléséről és a városok működéséről. Miután kiszabadult, változtatott a szokásain, de hiába sorozták be a seregbe a nyáron, augusztusra már dezertált, és kipróbálta a gyújtogatást is; az egyre nagyobb tüzek láttán pedig kielégülést kezdett el érezni, pláne, ha a fogságba esett emberek vagy állatok sikolyait hallhatta. Azonban sokáig nem élvezhette ki ezeket a tetteit, mert év gégén elkapták, és a halmozott bűnesetek (24 rendbeli gyújtogatás), valamint a katonai bíróság döntése alapján a szökés miatt 1905 és 1912 között visszaköltözhetett a büntetés végrehajtási intézetbe. A hét évet Münsterben töltötte, ahol többször is magánzárkában kötött ki rossz magaviselete miatt, mert lázadást szított, nem engedelmeskedett a parancsoknak. Gyakran fantáziált, arról, hogy megbünteti a társadalmat azért, amiért ilyenné formálták őt, kiszabadulása után tömeggyilkosságot tervezett, és szexuális perverzióira gondolva spontán is ejakulált cellájában.

Peter azonban ezután sem volt képes visszafogni magát, 1912-ben ismét nőket kezdett el molesztálni, és egy alkalommal az egyik lány védelmére kelő férfira pisztolyt fogott, azonban az célt tévesztett, a kiérkező rendőrök pedig a földre teperték és újabb fél év elzárás várt rá. Hiába volt a rengeteg jel, a kegyetlenségek, a nyilvánvalóan torzult elme, a visszaeső bűnöző életmód, a társadalom nem volt hajlandó tudomást venni a férfiről, habár segítségre szorult, mégis szabadlábra kerülhetett, ezért pedig kemény árat kellett fizetniük a düsseldorfiaknak.

Gyilkosságok

1913-ban visszatért Peter Kürten szülővárosába, ahol ismét ámokfutásba kezdett, ami nem várt tragédiába torkollott. Május 18-án behatolt egy házba, ahol két fiatal lány aludt, és azonnal rájuk vetette magát, de nem sikerült erőszakot tennie rajtuk, ezért menekülni kényszerült. Egy héttel később, május 25-én úrnapi körmenet zajlott a városban, és ezt az alkalmat használta ki a férfi, hogy besurranjon Peter Klein vendéglőjébe. A személyzeti bejárón lopakodott be a házba és azonnal az emelet irányába indult, hátha valami értékre bukkanhat. A találomra kiválasztott helyiségben azonban semmi figyelemreméltót nem talált, így folytatta a kutatást a szomszéd szobában, ahol egy nagy szekrény keltette fel a figyelmét. Miután ott sem lelt készpénzre vagy ezüstre, idegességében lámpát gyújtott, hogy körülnézzen. Ekkor pillantotta meg a család kilenc éves gyermekét, Christine Kleint, aki békésen szunyókált az ágyában. Peter kihasználta a lehetőséget és rárontott a lányra, befogta a száját, lefogta és átkulcsolta a nyakát. A fojtogatást érezve Christine felébredt, de hiába is próbált védekezni, hamar elájult. Ekkor a férfi elővette zsebkését, és nekiesett a lány torkának. A serkenő vértől és a látványtól a férfi szexuális orgazmust élt át, megtörölte kezét, és kisietett a szobából. Olyannyira eufórikus állapotba került, hogy észre sem vette, ottfelejtette a monogramos zsebkendőjét. A kis híján lefejezett kislány tetemére alig tíz perc múlva bukkant az édesanyja.

Peter Kürten hatalmas csoda folytán még csak gyanúba sem keveredett, hiába felejtette ott a tökéletes bizonyítékot maga ellen. A rendőrök ugyan megtalálták, de különösebb jelentőséget elsőre nem tulajdonítottak neki, hiszen a monogram megegyezett a ház uráéval. Csak később vették újra elő a tárgy, de akkor is az apa öccsét szedték elő a hatóságok. A 23 éves Otto Klein ugyanis a napokban veszett össze a családdal egy örökségi kérdésben, ezért feltételezték, hogy ilyen szörnyű tettre vetemedhetett. Kis híján meg is lincselték, azonban az esküdtszék úgy ítélte meg, hogy nincs elég bizonyíték a gyilkosság elkövetésére, így elengedték. A férfinek nem volt maradása a városban, ahol mindenhol csak vádló és gyanakvó tekintetek követték. 1915-ben halt meg a háborúban, magányosan és lecsúszottan.

Düsseldorf leendő réme kiélvezte a helyszínelés és a felhajtás minden egyes pillanatát, maga is vitába szállt a helyiekkel, elítélte a cselekedetet, sajnálatát és részvétét fejezte ki az esettel kapcsolatban, többször is meglátogatta a kislány sírját, közben szexuális izgalmat érzett és spontán ejakulált; immár ismerte a vér ízét és új áldozatokról ábrándozott. Néhány héttel később a sármos férfi megismerkedett egy cselédlánnyal, akivel kegyetlen macska-egér játszmába kezdett. Először elcsavarta a fejét, majd elcsábította egy elhagyatott helyre, ahol megtámadta, fojtogatta, majd hagyta elmenekülni. Tisztes távolságból követte a rémült nőt, többször is rárontott, kitépte a fülbevalóját, megütötte és megharapta. A cseléd ismét kiszabadult, de ezúttal nem jutott messzire, Peter a földre teperte és püfölni kezdte az arcát és megszaggatta a haját. Egész éjszaka folytatta ezt a kegyetlen, szadista játszadozást, míg végül magához szólította, megnyugtatta a lányt és elvitte egy közeli vendéglőbe. A halálra rémült nő meglógott, de annyira rettegett, hogy sohasem mert feljelentést tenni.

A férfi szexuális izgalma a tetőfokára hágott, iszonyatosan élvezte a játékot, következő alkalommal egy magányos férfit, később egy fiatal lányt támadott meg kisbaltával: hátulról fejbe vágta őket, majd nézte a menekülő, vérző fejű és halálra vált áldozatokat, miközben szexuális izgalmat és kielégülést érzett. Mindkét eset után felgyújtott egy-egy szénakazlat és kéjes orgazmust élt át. Egy hétre rá ismét megszorult, és pénzre volt szüksége, de a kiszemelt házban ezúttal sem talált semmit, a szobában fekvő fiatal lány viszont felriadt, és felverte a szüleit, így minden szempontból csalódottan távozott a helyszínről.

Másfél hónappal később, július 14-én ismét próbálkozott, ezúttal tolvajkulccsal, azonban értéket ezúttal sem talált, csak a 17 éves Gertrud Frankent, akit puszta kézzel fojtott meg, és közben spontán elélvezett.

Mivel léptelen volt kontrollálni magát, de érdekes módon szadista cselekedeteire senki sem figyelt fel, így pár hónapon belül gyújtogatásért és betörésért, rablásért ítélték csak el, ezúttal hat évet töltött volna távol a külvilágtól, de rossz magaviseletéért meghosszabbították és csak 1921-ben szabadulhatott ki.

Altenburgba utazott, ahol felkereste egyik nővérét és azt hazudta, hogy szibériai hadifogságból tért vissza, így a környezete is másként viselkedett vele. Először a gépgyárban vállalt állást, majd megismerkedett Auguste Scharffal, aki igazán illett hozzá. A nő ugyanis korábban prostituáltként dolgozott, és egykori férje lelövéséért is elítélték. Peter Kürten az elkövetkező időszakban viszonylag csendes életet élt, hiszen a kisvárosban nem igazán akadt alkalma, hogy komoly bűncselekményeket kövessen el, anélkül hogy lebukhatott volna. Ezt a helyzetet korán felismerte, és 1926-ban Düsseldorfba költözött, ahová nemsokára a felesége is követte.

Düsseldorf vámpírja

A nagyvárosi nyüzsgés és az arctalanság lehetősége bátorsággal töltötte meg a visszavonult szadista elméjét. Kezdetben ugyan csak kisebb molesztálási ügyekbe keveredett, de egyre merészebb lett, ezért egy évvel később ismét letartóztatták és egy évre ítélték. 1928 októberében tért vissza feleségéhez, aki megbocsátott neki, és elsősorban a nőket okolta, akik rosszat akartak a férjének és kikezdtek vele. Immár teljes biztonságban érezhette magát a rém, és készen állt, hogy ámokfutásba kezdjen Düsseldorf utcáin.

1929. február 3-án Apollonia Kühn mit sem sejtve sétált hazafelé, amikor a nyomába szegődött Peter és udvariasan ráköszönt. Megelőzte a nőt, majd hirtelen megfordult és rárontott egy ollóval, többször megsebesítve a fejét és a nyakát. Apollonia elájult a sokktól, a férfi pedig otthagyta vérbefagyva, és egy közeli mezőről szemlélte az események folytatását. Mikor odasereglettek az emberek, ismét felizgult, és igazán azt sem bánta, hogy a hölgy túlélte a támadást, mert maga a felhajtás kielégítette a pillanatnyi vágyait.
Három nappal később ismét portyára indult, a hűséges ollót innentől a kabátzsebében hordta, hogy mindig kéznél legyen. A következő áldozata egy nyolcéves kislány, Rose Ohlingger lett, akit könnyedén elcsalt a templom mögötti sikátorba, ahol agyonszúrta, majd hazatért, aludt egyet és másnap felgyújtotta a holttestet. A hatóságok nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak a sörösüvegnek, mellyel a tetemet lelocsolta, így nem tudták azonosítani az ujjlenyomata alapján.
Február 10-én egy hadirokkantat, Rudolf Scheert gyilkolta meg az úton, összesen huszonegy döféssel, majd a férfit az árokba vonszolta, ahol még sokáig haldoklott, de nem vették észre az arra járók.
Peter Kürten mámorban úszott, imádta, hogy mindenki vele foglalkozik, szorgoskodnak a rendőrök, de nem tudnak rájönni, hogy ő a tettes. Élvezte a felhajtást, a rendőrséget pedig tévútra vitte egy bomlott elméjű alak, aki bevallotta tettét a hatóságoknak. Egy pillanatra fellélegezhetett a város, de a düsseldorfi rém nem hagyta annyiban a dolgot, hírnévre vágyott.

Augusztus 11-én kezdett el ismét gyilkolni, ebben az évben még öt áldozattal végzett, melyből csak hármat találtak meg, Maria Hahnt, Luise Lenzent és Gertrud Hamachert. Mindegyik esetben olyannyira ügyesen sikerült elkövetnie a tetteit, hogy el is tudta temetni őket, sőt szakított arra is időt, hogy meglátogassa a sírokat, ahol rendszerint orgazmust élt át a hantokat simogatva. Peter egy ideig várt azzal, hogy feltalálják a holttesteteket, azonban türelmetlenségében és becsvágyában végül papírt és ceruzát ragadott, írt az újságoknak és a hatóságoknak, melyben megjelölte a tetemek helyét. Sajnos elég pontatlanul rajzolt, így Mariat csak novemberben lelték meg. Mivel eléggé kitanulta a kriminalisztikát, és szerette volna összezavarni a hatóságokat, így leváltotta kedvenc ollóját, először zsebkésre, majd később kalapácsot ragadott és azzal püfölte áldozatait. Amennyiben alkalma nyílt rá, úgy a halál előtt fojtogatta is őket, illetve vért ivott a nyakakon ejtett sebekből, mely különös élvezetet nyújtott neki, hiszen kezében érezhette az életüket, kortyolhatott a lényükből. Ezen időszakban kezdett el trófeákat gyűjteni, hiszen volt rá ideje és alkalma, hogy átkutathassa a lányok, nők táskáit, de csupán az órákat találta figyelemre méltónak.

Következő kiszemeltje, Gertrud Schulte szerencsésnek bizonyult, és túlélte a kegyetlen döféssorozatot, azonban túlságosan zavart volt a vallomása, így Peter megúszta a felelősségre vonást. Úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg a rémet. A nyomozás vakvágányra futott, hiszen Peter időközben összefüggéstelen levelekkel bombázta az amúgy is túlterhelt rendőrséget, így azok nem tudtak mihez kezdeni, mert emellé közel 900.000 bejelentés érkezett a feltételezett tettes azonosítására. A lakosság túlságosan is készségesnek bizonyult, hiszen magas jutalmat tűztek ki a gyilkos fejére; Düsseldorfban mindenki gyanúsnak számított. A férfi pedig kihasználta az alkalmat, és tíz nőt megtámadott a kalapácsával, nemi erőszakot követett el olyanokon, akikben biztos volt, hogy nem jelentik fel – akkoriban is stigmatizálta a nőket az ilyen típusú élmény.

Peter Kürten még nem sejtette, hogy szorul a hurok, mert októberben egy igazságügyi írásszakértőt kértek fel a levelek elemzésére, aki megállapította, hogy a holttestek helyét felfedő üzeneteket ugyanaz az ember készítette.

Letartóztatás

1930. május 14-én Maria Budlick azért érkezett Düsseldorfba, hogy munkát találjon. Összefutott egy fiatalemberrel, aki felajánlotta segítségét, hogy szállást mutat a számára. A nő azonban hallotta a híreket, így a parkon keresztülvágva felébredt benne a gyanú, és megpróbált megszabadulni tőle, ami parázsvitát eredményezett. Szerencséjére egy arra járó másik alak sietett a segítségére, és elkísérte a lakására, hogy menedéket nyújtson a lánynak. A  Mettmanner utca 71-es szám alá vezette Mariat, és megpróbált szexuális kapcsolatot létesíteni vele, azonban a nő tiltakozott, így úgy döntött, másik szállást keres neki. A villamosról leszállva becsalta őt a fák közé, ahol megragadta a védtelen Maria torkát, fojtogatni kezdte, megerőszakolta, majd visszakísérte az útra és otthagyta. A rémült asszony képtelen volt arra, hogy jelentse az esetet, így levelet írt egy ismerősének, amelyben részletesen beszámolt a támadásról. A posta azonban rossz helyre kézbesítette, és a felbontó azonnal a rendőrségre sietett. A hatóságok kivonultak a helyszínre és magukkal vitték Mariat, hogy azonosíthassa a férfit, de a nő túlságosan rémültnek bizonyult, hogy rámutasson Peterre. Ő menekülőre fogta a dolgot, és otthon elmondta a feleségének, hogy mi történt. Korábban már többször hazudozta azt neki, hogy más fehérnépnél töltötte az éjszakát, és a zaklatásokra is emlékezett a nő, így megpróbálta meggyőzni férjét, hogy legyenek mindketten öngyilkosok. Düsseldorf vámpírjának azonban más tervei voltak, így rávette az asszonyt, jelentkezzen a vérdíjért, hogy normális életet élhessen, mikor ő a börtönben lesz. Bár szeretett volna záróakkordként még egy utolsó, brutális gyilkosságot elkövetni, azonban felesége megelőzte őt, így a rendőrök rajtaütöttek és elhurcolták.

Peter Kürten az első pillanattól kezdve iszonyatosan készségesnek bizonyult, fotografikus memóriája okán teljes részletességgel írta le a szörnyűségeket, melyeket elkövetett. Minden gyilkosságot bevallott, felfedve a holttestek helyét is, illetve elmondta mit is érzett, amikor ölésre vetemedett. Természetesen megkérdezték tőle, miért nem végzett az utolsó áldozatával, hiszen tudatában volt, hogy túlélő, és könnyedén azonosíthatja. A férfi csak mosolygott, szerinte ugyanis a nő nem jelentett veszélyt rá, egy pillanatig sem gondolta, hogy hisznek a nő szavának, vagy egyáltalán feljelentheti őt. A legfőbb érve pedig az volt, hogy Maria nem tanúsított ellenállást, így gyenge személyiségnek gondolta.

Tárgyalás

1931. április 13-án kezdődött a Düsseldorf-i vámpír tárgyalása, ahol a férfi méretre szabott öltönyben jelent meg, és inkább emlékeztetett egy üzletemberre, mint sorozatgyilkosra.

A bíróságon a gyilkosság eszközeit is bemutatták; és Kürten annyi beteges és gyomorforgató részletet árult el már a kihallgatás alatt is, hogy senki nem lepődött meg azon, hogy beszámíthatatlanságra hivatkozva ártatlannak vallotta magát. Ez ma már kézenfekvőnek tűnhet, akkoriban azonban nem volt annyira nyilvánvaló a pszichológia kriminalisztikai alkalmazása; Peter Kürten volt az első sorozatgyilkos, akit pszichológiai vizsgálatoknak vetettek alá a tárgyalás alatt, korábban nem akadt példa ilyesmire. A férfit az akkori Németország öt legnagyobb szaktekintélyként tisztelt pszichológusa vizsgálta meg, és nyilvánította beszámíthatónak.

A pszichiáterek szerint Peter Kürten cselekedetét azért követte el, mert úgy érezte, vissza kell vágnia az elnyomó társadalomnak, mely ilyen sorsot szán az embereknek; szerinte ő is bizonyíték volt arra, mit művel a világ egy gyermekkel. Bár vallomásában kihangsúlyozta, nem szexuális vágy vezérelte a gyilkosságok esetén, de beismerte azt is, kielégült a vér látványától és a küzdelem, a hírnév élményétől.

Érdekes módon Dr Karl Berg, aki később könyvet írt a férfiról, elutasította azt az elméletet, miszerint Kürten nekrofil lett volna. Bár beszámolt róla, hogy áldozatai sírjának látogatása, vagy akár csak az emléke is szexuális kielégülést okozott neki, Berg szerint ez inkább a szadista hajlamok újraélésének, mint a nekrofília számlájára írható.

Kürten a kezdeti beszámíthatatlanság helyett azt vallotta, hogy az egész vallomást csak kitalálta, hogy a felesége felvehesse a nyomravezetőnek járó jutalmat, végül bűnösnek vallotta magát. A védelem még megpróbált abba a körülménybe kapaszkodni, amit a pszichológiai vizsgálatok már megerősítettek: a nárcizmusra. Berg is tárgyalja, hogy milyen fontos volt Kürtennek a hírnév, és az áldozatai fölött gyakorolt hatalom — Dr Alex Wehner, Kürten védője ezt úgy értelmezte, hogy a Düsseldorf-i vámpír több bevallott gyilkosságot is csak kitalálhatott, vagy kiszínezhetett, hogy betegesebbnek tűnjön, és nagyobb hírverést okozzon. Mai tudásunkkal abban biztosak lehetünk, hogy a neki tulajdonított gyilkosságokat mind ő követte el, ezek részleteit azonban tálalhatta túlzásokkal.

A bíró azon kérdésére, hogy érez-e megbánást, így válaszolt: “Semmit. Soha nem volt aggodalom a lelkemben, soha nem gondoltam, hogy amit teszek, az rossz, akkor sem, ha a társadalom elítéli. A vérem, és az áldozataim vére a kínzóim lelkén szárad. Amit elszenvedtem, kiirtott bennem minden emberi érzést. Ezért nem érzetem feléjük szánalmat.”

Bár a vallomásában 79 különböző bűntettet ismert el, Peter Kürten-t végül “csak” kilenc gyilkosság és hét gyilkossági kísérlet miatt ítélték el. A tárgyalás tíz napig tartott, az esküdtszéknek 90 perc elég volt hogy halálra ítéljék. Az ítélethirdetést látható érzelem nélkül hallgatta végig, majd utolsó szó jogán annyit mondott, hogy nem akar kifogásokat gyártani a tetteire. A fellebbezés jogával nem élt.

Az ítéletet a kölni börtönben hajtották végre guillotine-nal. Peter Kürten az utolsó pillanataiban az egyik őt kísérő pszichológustól kérdezte: “Mondja, amikor levágják a fejemet, hallani fogom, akár csak egy pillanatra is, ahogy a vér kispriccel a nyakamból? Ez lenne az élvezet, ami véget vet az összes élvezetnek.”

Popkulturális vonatkozások

Peter Kürten elméje talánynak bizonyult az akkori tudósok számára, igazi szörnyetegnek tartották, aki sikeresen bizonyította, a neveltetési körülmények igenis képesek szörnyeteget teremteni egy békés kisfiúból is. Emellett azt is igazolta, hogy a társadalom és az igazságszolgáltatás működésképtelen, hiszen visszaeső bűnöző volt, mégis a gyilkosságai kapcsán sosem merült fel a hatóságokban, hogy ő lehet az elkövető.

A Düsseldorf-i vámpír esete egy fordulópontja volt a sorozatgyilkosok történelmének. Korábban is voltak olyan elkövetők, akiknél felfedezhető az itt látott minta, de ez volt az első eset, ahol pszichológusokat is bevontak az igazsághozatal folyamatába. Kürten volt az első, akinél nem intézték el annyival a motivációit, hogy rásütik, hogy őrült, hanem megpróbálták megérteni, hogy következtek a neveltetéséből a szadista és nárcisztikus hajlamai, majd ezekből a gyilkosságai. Bár addig, hogy a bűnügyi profilozás valódi tudomány legyen, még fél évszázadot kell várni, az alapjait itt kezdték lefektetni.

Halála után Peter Kürten fejét kipreparálták és mumifikálva őrzik a Ripley’s Believe It or Not! múzeumában, Wisconsinban. Agyát is megvizsgálták, de semmilyen elváltozást nem találtak sem abban, sem a testének egyéb részeiben. Dr. Karl Berg Peterrel készített interjúit A szadista címmel adta ki 1938-ban.

Filmek:

Fritz Lang: M (1931)

Robert Hossein: A düsseldorfi vámpír (1965)

Julius Ševčík: Normal (2009)

Zene:

Randy Newman: In Germany Before the War
Whitehouse: Dedicated to Peter Kurten
Macabre: Vampire of Düsseldorf
Church of Misery: Dusseldorf Monster

Smaragd Sárkány és Annie